Szekeres Viktor
Elrabolva - Végre egy jó akciófilm
Most komolyan! Ki volt az a marha, aki egy Liam Neesonra bízta egy erőszakos akciófilm, egy igazi popcornmozi főszerepét? Normális?
Az. Normális. Maga a választás ugyan meglehetősen fura - mármint, hogy egy igazi színészt küldenek el ellent darálni -, de nagyszerűen beválik. Liam Neeson, akit idehaza moziban legutóbb 2005-ben láthattunk, megmutatja, hogy mitől döglik a légy. Bár sajnos a bennünk lévő kisördöggel nem bírunk és muszáj elképzelnünk, hogy mi lett volna az Elrabolva sorsa mondjuk Steven Seagallel a főszerepben - lehet, hogy a tékák hátsó polcain köt ki egy Nico és egy Ölve vagy halva mögött?
Mert valljuk meg, hogy az Elrabolva első látásra egy sima B-akciónak tűnik, másodikra pedig az is. Hiába jegyzi íróként az a Luc Besson, aki 80-as 'évekbeli kultfilmjeit feledtetendő éves szinten majd egy tucat alkotásban vesz részt producerként és/vagy szerzőként, a francia filmes hol beletrafál a tutiba, hol azonban rondán mellényúl.
Az Elrabolva esetében pedig beletrafált, mert bár a film utólag úgy hathat, mint egy gyorséttermi menü, de ennek ellenére nézni nagyon jó volt. A film is ennek megfelelően másfél órás tiszta játékidővel sem bír, de éppen ezért mentes a sallangoktól, ellenben próbál az érzelmekre apellálni. Bessonékat mindenképp illeti is a hátbaveregetés, hogy a felvezetéssel, pár jelenet segítségével sikerült a karaktereket jól elhelyezni, s az egy-két jelenet ellenére is lehet fogalmunk a mellékkarakterekről.
A történetről annál többet nem is érdemes tudni, hogy egy volt CIA-s apának elrabolják a lányát, ő pedig miután az előzetesben is elhangzó, libabőrt okozó telefonmonológot letudja, elindul megmentésére. Onnantól kezdve nincs mellébeszélés és a viszonylag lineáris, egyszerű történet is jól áll a filmnek, sőt, szinte örülünk, hogy nincsenek flikkflakkok, hanem klasszikus klisékből áll össze az Elrabolva. Naná, a klisék nem véletlenül olyan népszerűek. Működnek.
Liam Neeson mozis Jack Bauer-epigonként egyértelműen elmozdítja a B-ligából a filmet, s eléri, hogy összehasonlításképp a többség a Bourne-trilógiát kapja elő, még a műfajbeli eltérések ellenére is. Érdekes lehet, hogy az ember a plakátot látva azt hihette volna, hogy Liam Neeson botcsinálta, álkemény Mel Gibsonként (ld. még Váltságdíj), lelkes amatőrként fog lánya elrablóinak nyomába eredni, de az írók szerencsére ezúttal nem az átlagembert teszik hőssé, hanem egy képzett, ám igazi antihőst tolnak előtérbe, akit rohadtul nem érdekel, hogy ártatlanok is áldozatául esnek vendettájának. Előbb lő és csak aztán... szúr. És neki el is hisszük mindezt.
Bessonnak nagy segítséget jelenthetett Pierre Morel rendező (korábban olyan filmek operatőre, mint a War, Szállító, A nyakörv), akinek első filmje, a B13 - A bűnös negyed is pörgős, adrenalinbomba volt, s most sem okozott csalódást. Neki is köszönhető, hogy az Elrabolva döbbenetes sikert ért el, és persze egy jó kampánynak (előzetesnek) és a szóbeszédnek, a nézői reakcióknak, hiszen Liam Neeson nem az a színész, akinek a nevére betódulnak a nézők a moziba. Az amerikai sikert ráadásul az is hangsúlyozza, hogy az USA-ban jóval a világpremier után került moziba az Elrabolva, ráadásul a periférikus év eleji hónapokban, mivel európai filmről van szó, s mégis... Ebből látszik, hogy igenis van igény a keményebb akciófilmekre, még akkor is, ha cikkünk tárgyát is sikerült PG13-as korhatárra vágni: a film erőszakos, de vért alig látni.
Egy biztos. Egy ekkora méretű, meglepetésszerű siker kapcsán Luc Besson és Hollywood is rögtön ugyanarra gondolna: folytatásra. Nyilvánvalóan, névegyezés ide vagy oda, Kimből nem akarnak egy Kim Bauert faragni, hogy minden részben elrabolják, de számos sztorit ki lehet találni egy második részre. Akár megismerhetjük a fő karakter történetét előzmények formájában, vagy egy újabb emberrablás történik (az énekesnő?), bár akkor épp az Elrabolva egyik erőssége veszne oda, az érzelmi motiváció, mely Rambóvá tette a főhőst. Száz szónak is egy a vége, az Elrabolva megérdemel minden hozsannát, elég jó film ahhoz, hogy az év végi listaállításoknál számolhassunk vele.
Az. Normális. Maga a választás ugyan meglehetősen fura - mármint, hogy egy igazi színészt küldenek el ellent darálni -, de nagyszerűen beválik. Liam Neeson, akit idehaza moziban legutóbb 2005-ben láthattunk, megmutatja, hogy mitől döglik a légy. Bár sajnos a bennünk lévő kisördöggel nem bírunk és muszáj elképzelnünk, hogy mi lett volna az Elrabolva sorsa mondjuk Steven Seagallel a főszerepben - lehet, hogy a tékák hátsó polcain köt ki egy Nico és egy Ölve vagy halva mögött?
Mert valljuk meg, hogy az Elrabolva első látásra egy sima B-akciónak tűnik, másodikra pedig az is. Hiába jegyzi íróként az a Luc Besson, aki 80-as 'évekbeli kultfilmjeit feledtetendő éves szinten majd egy tucat alkotásban vesz részt producerként és/vagy szerzőként, a francia filmes hol beletrafál a tutiba, hol azonban rondán mellényúl.
Az Elrabolva esetében pedig beletrafált, mert bár a film utólag úgy hathat, mint egy gyorséttermi menü, de ennek ellenére nézni nagyon jó volt. A film is ennek megfelelően másfél órás tiszta játékidővel sem bír, de éppen ezért mentes a sallangoktól, ellenben próbál az érzelmekre apellálni. Bessonékat mindenképp illeti is a hátbaveregetés, hogy a felvezetéssel, pár jelenet segítségével sikerült a karaktereket jól elhelyezni, s az egy-két jelenet ellenére is lehet fogalmunk a mellékkarakterekről.
A történetről annál többet nem is érdemes tudni, hogy egy volt CIA-s apának elrabolják a lányát, ő pedig miután az előzetesben is elhangzó, libabőrt okozó telefonmonológot letudja, elindul megmentésére. Onnantól kezdve nincs mellébeszélés és a viszonylag lineáris, egyszerű történet is jól áll a filmnek, sőt, szinte örülünk, hogy nincsenek flikkflakkok, hanem klasszikus klisékből áll össze az Elrabolva. Naná, a klisék nem véletlenül olyan népszerűek. Működnek.
Liam Neeson mozis Jack Bauer-epigonként egyértelműen elmozdítja a B-ligából a filmet, s eléri, hogy összehasonlításképp a többség a Bourne-trilógiát kapja elő, még a műfajbeli eltérések ellenére is. Érdekes lehet, hogy az ember a plakátot látva azt hihette volna, hogy Liam Neeson botcsinálta, álkemény Mel Gibsonként (ld. még Váltságdíj), lelkes amatőrként fog lánya elrablóinak nyomába eredni, de az írók szerencsére ezúttal nem az átlagembert teszik hőssé, hanem egy képzett, ám igazi antihőst tolnak előtérbe, akit rohadtul nem érdekel, hogy ártatlanok is áldozatául esnek vendettájának. Előbb lő és csak aztán... szúr. És neki el is hisszük mindezt.
Bessonnak nagy segítséget jelenthetett Pierre Morel rendező (korábban olyan filmek operatőre, mint a War, Szállító, A nyakörv), akinek első filmje, a B13 - A bűnös negyed is pörgős, adrenalinbomba volt, s most sem okozott csalódást. Neki is köszönhető, hogy az Elrabolva döbbenetes sikert ért el, és persze egy jó kampánynak (előzetesnek) és a szóbeszédnek, a nézői reakcióknak, hiszen Liam Neeson nem az a színész, akinek a nevére betódulnak a nézők a moziba. Az amerikai sikert ráadásul az is hangsúlyozza, hogy az USA-ban jóval a világpremier után került moziba az Elrabolva, ráadásul a periférikus év eleji hónapokban, mivel európai filmről van szó, s mégis... Ebből látszik, hogy igenis van igény a keményebb akciófilmekre, még akkor is, ha cikkünk tárgyát is sikerült PG13-as korhatárra vágni: a film erőszakos, de vért alig látni.
Egy biztos. Egy ekkora méretű, meglepetésszerű siker kapcsán Luc Besson és Hollywood is rögtön ugyanarra gondolna: folytatásra. Nyilvánvalóan, névegyezés ide vagy oda, Kimből nem akarnak egy Kim Bauert faragni, hogy minden részben elrabolják, de számos sztorit ki lehet találni egy második részre. Akár megismerhetjük a fő karakter történetét előzmények formájában, vagy egy újabb emberrablás történik (az énekesnő?), bár akkor épp az Elrabolva egyik erőssége veszne oda, az érzelmi motiváció, mely Rambóvá tette a főhőst. Száz szónak is egy a vége, az Elrabolva megérdemel minden hozsannát, elég jó film ahhoz, hogy az év végi listaállításoknál számolhassunk vele.