Szekeres Viktor
Szkafander és pillangó - Európa beint Amerikának
Újabb remek példa arra, hogy mennyire más az európai ízlésvilág, mint az amerikai - Hollywood uralmát persze nem fenyegeti veszély.
Ritka jelenség, hogy az amerikai, belterjesnek tartott Oscar-díjkiosztón a fő kategóriák közé engednek egy nem amerikai filmet. Persze sorolhatnánk, hogy ott volt a Tigris és Sárkány, ott volt a Központi pályaudvar (többek között), idén pedig a Piaf révén Marion Cotillard el is vitte a legjobb női főszereplőnek járó aranyszobrocskát. De az igazi nagy durranást mégiscsak a Szkafander és pillangó könyvelhette el, hiszen négy kategóriában is jelölést kapott, mégpedig felettébb fontosakban: rendezés, adaptált, forgatókönyv, fényképezés és vágás.
Az már csak az idétlen Oscaros kritériumoknak köszönhető, hogy éppen az idegen nyelvű filmek versenyében nem indulhatott a Szkafander és Pillangó (hasonlóképpen a cannes-i Arany Pálma nyertesével, a román 4 hónap, 3 hét és 2 nap című filmmel), így az osztrák Pénzhamisítók című alkotás örülhetett a szobornak, de ettől még persze Julian Schnabel drámája más díjakkal vigasztalódhatott. Elsőként a kritikusok kórusának örömódáját említenénk, amibe egy halk bariton erejéig mi is beszállnánk. Naná, hogy jó film lett a Szkafander és pillangó - bár nem biztos, hogy korszakalkotó klasszikusról van szó, de utólag visszatekintve igen fontos darabját fogja jelenteni a 2007-es termésnek.
Hasonlóan Julian Schnabel előző nagy sikerű filmjéhez, az ugyancsak díjakkal elhalmozott Mielőtt leszáll az éjhez, a Szkafander és pillangó is egy halálközelséggel átitatott életrajzi portré. Ezúttal nem spanyol, hanem francia nyelven forgatta filmjét az amerikai festő-rendező és nem egy kubai, hanem egy francia íróról, mégpedig Jean-Dominique Bauby-ról. Bauby a francia Elle magazin nagymenő szerkesztőjeként elég csúnya agyvérzést kapott, s ennek következtében szinte totálisan lebénult. Azonban hiába vált használhatatlanná a teste a volt világfinak, az elméje teljesen tiszta maradt. Mozdulatok nélkül megtanult kommunikálni a világgal, hogy megírhassa memoárjait könyv formában.
Egyszerre embertelen és emberi a sorsa Bauby-nak. A film maga is természetesen drámai, de emellett mégis könnyed tud maradni, s így fordulhat elő, hogy végre egy nem tipikus filmet kapunk a halálról, a haldoklásról. Ez a könnyedség Bauby belső hangjának köszönhető, a folytonos kommentálásának, s az ellenpólust azt jelenti, hogy a jelen eseményeinek nagyrészét Bauby egyetlen szemén keresztül látjuk, kicsit oldalra döntött, pislogásokkal E/1-es perspektívából. Mondanunk sem kell, hogy Janusz Kaminski Oscar-jelölése papírforma volt.
A saját testének börtönébe zárt Bauby-nak, ahogy a filmben (illetve a fejében) kijelenti, csak a fantáziája és az emlékei maradtak meg, s ezeket - más nem lévén - megpróbálja igencsak erőteljesen használni is. Ez lehetőséget biztosított a rendezőnek, hogy szimbolikus, s kissé szájbarágós képeket varázsoljon elénk, mintegy asszociáció gyanánt.
Ez az elbeszélő szemével láttatott világ azonban nem képes kitartani a teljes film hosszáig, ami talán nem is baj, hiszen a megnyílt horizont is újabb információkkal látja el a nézőt a karakterrel kapcsolatban, akinek a drámája talán még hatásosabban pereg le a szemünk előtt úgy, hogy egyszerre vagyunk tisztában a bensőjében és a körülötte zajló történésekkel. A Szkafander és pillangó nagyon érzékeny film, egy egyéni megközelítésű életrajzi dráma, mely igaz hogy csak egy szeletkéjével foglalkozik a főhős életének, de mégis nagyon felemelő. Klasszikus azonban, mint már volt róla szó, szerintünk nem lesz belőle.
Ritka jelenség, hogy az amerikai, belterjesnek tartott Oscar-díjkiosztón a fő kategóriák közé engednek egy nem amerikai filmet. Persze sorolhatnánk, hogy ott volt a Tigris és Sárkány, ott volt a Központi pályaudvar (többek között), idén pedig a Piaf révén Marion Cotillard el is vitte a legjobb női főszereplőnek járó aranyszobrocskát. De az igazi nagy durranást mégiscsak a Szkafander és pillangó könyvelhette el, hiszen négy kategóriában is jelölést kapott, mégpedig felettébb fontosakban: rendezés, adaptált, forgatókönyv, fényképezés és vágás.
Az már csak az idétlen Oscaros kritériumoknak köszönhető, hogy éppen az idegen nyelvű filmek versenyében nem indulhatott a Szkafander és Pillangó (hasonlóképpen a cannes-i Arany Pálma nyertesével, a román 4 hónap, 3 hét és 2 nap című filmmel), így az osztrák Pénzhamisítók című alkotás örülhetett a szobornak, de ettől még persze Julian Schnabel drámája más díjakkal vigasztalódhatott. Elsőként a kritikusok kórusának örömódáját említenénk, amibe egy halk bariton erejéig mi is beszállnánk. Naná, hogy jó film lett a Szkafander és pillangó - bár nem biztos, hogy korszakalkotó klasszikusról van szó, de utólag visszatekintve igen fontos darabját fogja jelenteni a 2007-es termésnek.
Hasonlóan Julian Schnabel előző nagy sikerű filmjéhez, az ugyancsak díjakkal elhalmozott Mielőtt leszáll az éjhez, a Szkafander és pillangó is egy halálközelséggel átitatott életrajzi portré. Ezúttal nem spanyol, hanem francia nyelven forgatta filmjét az amerikai festő-rendező és nem egy kubai, hanem egy francia íróról, mégpedig Jean-Dominique Bauby-ról. Bauby a francia Elle magazin nagymenő szerkesztőjeként elég csúnya agyvérzést kapott, s ennek következtében szinte totálisan lebénult. Azonban hiába vált használhatatlanná a teste a volt világfinak, az elméje teljesen tiszta maradt. Mozdulatok nélkül megtanult kommunikálni a világgal, hogy megírhassa memoárjait könyv formában.
Egyszerre embertelen és emberi a sorsa Bauby-nak. A film maga is természetesen drámai, de emellett mégis könnyed tud maradni, s így fordulhat elő, hogy végre egy nem tipikus filmet kapunk a halálról, a haldoklásról. Ez a könnyedség Bauby belső hangjának köszönhető, a folytonos kommentálásának, s az ellenpólust azt jelenti, hogy a jelen eseményeinek nagyrészét Bauby egyetlen szemén keresztül látjuk, kicsit oldalra döntött, pislogásokkal E/1-es perspektívából. Mondanunk sem kell, hogy Janusz Kaminski Oscar-jelölése papírforma volt.
A saját testének börtönébe zárt Bauby-nak, ahogy a filmben (illetve a fejében) kijelenti, csak a fantáziája és az emlékei maradtak meg, s ezeket - más nem lévén - megpróbálja igencsak erőteljesen használni is. Ez lehetőséget biztosított a rendezőnek, hogy szimbolikus, s kissé szájbarágós képeket varázsoljon elénk, mintegy asszociáció gyanánt.
Ez az elbeszélő szemével láttatott világ azonban nem képes kitartani a teljes film hosszáig, ami talán nem is baj, hiszen a megnyílt horizont is újabb információkkal látja el a nézőt a karakterrel kapcsolatban, akinek a drámája talán még hatásosabban pereg le a szemünk előtt úgy, hogy egyszerre vagyunk tisztában a bensőjében és a körülötte zajló történésekkel. A Szkafander és pillangó nagyon érzékeny film, egy egyéni megközelítésű életrajzi dráma, mely igaz hogy csak egy szeletkéjével foglalkozik a főhős életének, de mégis nagyon felemelő. Klasszikus azonban, mint már volt róla szó, szerintünk nem lesz belőle.
|
Szkafander és pillangó (Le Scaphandre et le papillon) feliratos francia-amerikai filmdráma, 112 perc, 2007 Rendező: Julian Schnabel Író: Jean-Dominique Bauby Forgatókönyvíró: Ronald Harwood Zeneszerző: Paul Cantelon Operatőr: Janusz Kaminski Producer: Kathleen Kennedy, Jon Kilik Szereplők: Mathieu Amalric (Jean-Dominique Bauby) Emmanuelle Seigner (Céline Desmoulins) Marie-Josée Croze (Henriette Durand) Max von Sydow (Papinou) Anne Consigny (Claude) Patrick Chesnais (Dr. Lepage) |
csak szerényen
