Zsellér Máté
Az álom tudománya - Beszippant és elvarázsol
Az Egy makulátlan elme örök ragyogásának rendezője ismét tanúbizonyságot tesz határtalan kreativitásáról és a székbe szögezi a nézőt. Kötelező film.
"Hölgyeim és Uraim! Üdvözöljük Önöket az Oktatási Tévé soron következő adásában. A ma esti témánk, hogy hogyan is készülnek az álmok. Az ember viszonylag egyszerű metódusnak gondolná, de a dolog jóval bonyolultabb annál. Kezdetben szükségünk van néhány elszórt gondolatfoszlányra, egy csipetnyi emlékadalékra aznapról, megbolondítva néhány múltbéli emlékkel."
Gondolnánk, hogy a fenti tévéadás tulajdonképpen egy Stéphane nevű fiatalember egyszemélyes álom-orgiájának pszichedelikus epizódja valahol a két birodalom határmezsgyéjén? Mert bizony az, és a filmünk még el se kezdődött. Michel Gondry, az Egy makulátlan elme örök ragyogásának rendezője újra egyedi stílusával bombázza a vásznakat. Sajnos 2006-os dolgozatát ezúttal csak a kisebb és az art-mozikban élvezhetjük.
Kiinduló tételünk az, hogy az álom tudománya olyan diszciplína, amelynek mindannyian birtokosai vagyunk. Amint álomra hajtjuk fejünket, emlékfoszlányaink és képzelgéseink kollázsa rögtön éktelen rakoncátlankodásba kezd: sokszor vágyaink beteljesülését hitetik el velünk, máskor legzsigeribb félelmeink mélyére húznak. Életünk egy variánsaként álmainkban alternatív univerzum nyílik, az ágyúgolyófutamnak pedig egyedül a kreativitásunk szab határt. De mi van akkor, ha e csodálatos világ döntő szerepet kap hétköznapjainkban is?
Stéphane hétköznapi fiatalember, aki többnyire kellemetes lépcsőházi lakásában igyekszik átvészelni a kacsalábon forgó káoszt, amit egyesek életnek neveznek. Stéphane nem bánt senkit, Stéphane-t hagyják békén, Stéphane-nak - ugyanúgy, mint milliárdnyiunknak ezen a világon - az jelenti a megnyugvást, ha biztonsági lánccal óvott szárazföldi bázisa falai közt a lehető legtovább érezheti a maga alakította légkör csendes boldogságát. A fiatalember világában azonban a valóság és az álmok különös szimbiózisban léteznek, gyakorlatilag minden percben megvan az esély rá, hogy az egyik birodalom sértődött nyelvkiöltések közepette random portyázásokat hajtson végre a másik területén.
A férfi életének táptalaja persze mi lehetne más mint a valóság - vagy legalábbis valami, ami annak látszik. Nem túl eseménydús élete valahol a modern nagyváros izolálódott emberének archetípusát vetíti elénk, akit a világ keménysége nem megerősített, hanem súlyos gátlásokat alakított ki benne. Stéphane valahol igényli az emberek társaságát, hisz végül is ki nem igényli azt, de embertársai felé kialakult kommunikációképtelenségének rotorján megfeneklik minden kapcsolatteremtési kísérlet, amelyre kellemes élményként érdemes lenne emlékeznie.
Persze az álmok gyógyító hatása minden életben szerzett lelki sebet képes ellátni: elég egy arc, egy emlékfoszlány, vagy egy elkapott mosoly egy csinos lánytól és az álomműhely máris gyönyörűen koreografált szkeccsekkel áll elő, mesterien hiteles forgatókönyveket szállít. Csak mi érezzük át a mulatságos szituációkon, hogy Gondry rendező legalább olyan keserű, mint kellemes dolgokról mesél. Stéphane örök kábítószere, egyéni mitológiával átszőtt álomvilága mögött ott sejlik a feldúsítás-mentes élet sivársága is.
Gondry korábbi filmjében, az Egy Makulátlan elme örök ragyogásában az emlékek territóriumán barangoltunk, ezúttal az álmok birodalmában járunk. Eszközünk egy kapcsolat górcső alá vétele (csakúgy mint amott), amelyben a könnyed hangvétel ellenére a rendező határtalan mélységeket képes nyitni. A szemünk előtt pergő álomszínházunkban a Papagínónk Papagínája, Stéphane-unk Stephanie-ja is megjelenik, a történet gerincét kapcsolatuk kialakulása adja.
Stéphane szerepében az a Gael García Bernal brillírozik, akiről az utóbbi években gyakorlatilag negatív kritikát nem találni, Charlotte Gainsbourg pedig (nálunk legutoljára a méltatlanul elfeledett Leming-ben) visszafogott játéka ellenére egy árnyalattal sem halványabb nála. A legnagyobb érdem kétségkívül Gondry-é, aki tökéletesen bízva saját rendezői erejében tehetséges színészeit a film nagyfokú szürrealitása ellenére természetes játékra ösztönzi. Ezzel sikerül elérnie, hogy az egyéni stílusjegynek számító díszletezéssel előadott álomjelenetei a képtelennél is képtelenebbül hassanak, mindemellett a fiatalok kapcsolatának érzelmi oldala az utolsó szóig hiteles maradjon.
Gondry újra megugrotta a lécet, amikor jelen filmjével az Egy makulátlan elméhez hasonló színvonalú alkotást tett le az asztalra. Stílusában, ütemében különbözőt, mégis ízig-vérig Gondry-sat. Nohát igen. Kevés dologban ért egyet a szakma. Abban viszont egyértelműen igen hogy ez a név korunk egyik legnagyobb kvalitású rendezőjét takarja.
Az álom tudománya kísérőfilmjeként a 639. baba című 15 perces magyar sci-fi - rövidfilm látható, amely Scherer Péter főszereplésével szintén egy saját kis világában élő férfi életébe nyújt bepillantást nekünk. Egy hölgyemény megjelenése azonban - bármilyen meglepő - itt is mindent egy szemvillanás alatt a feje tetejére állít majd.
"Hölgyeim és Uraim! Üdvözöljük Önöket az Oktatási Tévé soron következő adásában. A ma esti témánk, hogy hogyan is készülnek az álmok. Az ember viszonylag egyszerű metódusnak gondolná, de a dolog jóval bonyolultabb annál. Kezdetben szükségünk van néhány elszórt gondolatfoszlányra, egy csipetnyi emlékadalékra aznapról, megbolondítva néhány múltbéli emlékkel."
Gondolnánk, hogy a fenti tévéadás tulajdonképpen egy Stéphane nevű fiatalember egyszemélyes álom-orgiájának pszichedelikus epizódja valahol a két birodalom határmezsgyéjén? Mert bizony az, és a filmünk még el se kezdődött. Michel Gondry, az Egy makulátlan elme örök ragyogásának rendezője újra egyedi stílusával bombázza a vásznakat. Sajnos 2006-os dolgozatát ezúttal csak a kisebb és az art-mozikban élvezhetjük.
Kiinduló tételünk az, hogy az álom tudománya olyan diszciplína, amelynek mindannyian birtokosai vagyunk. Amint álomra hajtjuk fejünket, emlékfoszlányaink és képzelgéseink kollázsa rögtön éktelen rakoncátlankodásba kezd: sokszor vágyaink beteljesülését hitetik el velünk, máskor legzsigeribb félelmeink mélyére húznak. Életünk egy variánsaként álmainkban alternatív univerzum nyílik, az ágyúgolyófutamnak pedig egyedül a kreativitásunk szab határt. De mi van akkor, ha e csodálatos világ döntő szerepet kap hétköznapjainkban is?
Stéphane hétköznapi fiatalember, aki többnyire kellemetes lépcsőházi lakásában igyekszik átvészelni a kacsalábon forgó káoszt, amit egyesek életnek neveznek. Stéphane nem bánt senkit, Stéphane-t hagyják békén, Stéphane-nak - ugyanúgy, mint milliárdnyiunknak ezen a világon - az jelenti a megnyugvást, ha biztonsági lánccal óvott szárazföldi bázisa falai közt a lehető legtovább érezheti a maga alakította légkör csendes boldogságát. A fiatalember világában azonban a valóság és az álmok különös szimbiózisban léteznek, gyakorlatilag minden percben megvan az esély rá, hogy az egyik birodalom sértődött nyelvkiöltések közepette random portyázásokat hajtson végre a másik területén.
A férfi életének táptalaja persze mi lehetne más mint a valóság - vagy legalábbis valami, ami annak látszik. Nem túl eseménydús élete valahol a modern nagyváros izolálódott emberének archetípusát vetíti elénk, akit a világ keménysége nem megerősített, hanem súlyos gátlásokat alakított ki benne. Stéphane valahol igényli az emberek társaságát, hisz végül is ki nem igényli azt, de embertársai felé kialakult kommunikációképtelenségének rotorján megfeneklik minden kapcsolatteremtési kísérlet, amelyre kellemes élményként érdemes lenne emlékeznie.
Persze az álmok gyógyító hatása minden életben szerzett lelki sebet képes ellátni: elég egy arc, egy emlékfoszlány, vagy egy elkapott mosoly egy csinos lánytól és az álomműhely máris gyönyörűen koreografált szkeccsekkel áll elő, mesterien hiteles forgatókönyveket szállít. Csak mi érezzük át a mulatságos szituációkon, hogy Gondry rendező legalább olyan keserű, mint kellemes dolgokról mesél. Stéphane örök kábítószere, egyéni mitológiával átszőtt álomvilága mögött ott sejlik a feldúsítás-mentes élet sivársága is.
Gondry korábbi filmjében, az Egy Makulátlan elme örök ragyogásában az emlékek territóriumán barangoltunk, ezúttal az álmok birodalmában járunk. Eszközünk egy kapcsolat górcső alá vétele (csakúgy mint amott), amelyben a könnyed hangvétel ellenére a rendező határtalan mélységeket képes nyitni. A szemünk előtt pergő álomszínházunkban a Papagínónk Papagínája, Stéphane-unk Stephanie-ja is megjelenik, a történet gerincét kapcsolatuk kialakulása adja.
Stéphane szerepében az a Gael García Bernal brillírozik, akiről az utóbbi években gyakorlatilag negatív kritikát nem találni, Charlotte Gainsbourg pedig (nálunk legutoljára a méltatlanul elfeledett Leming-ben) visszafogott játéka ellenére egy árnyalattal sem halványabb nála. A legnagyobb érdem kétségkívül Gondry-é, aki tökéletesen bízva saját rendezői erejében tehetséges színészeit a film nagyfokú szürrealitása ellenére természetes játékra ösztönzi. Ezzel sikerül elérnie, hogy az egyéni stílusjegynek számító díszletezéssel előadott álomjelenetei a képtelennél is képtelenebbül hassanak, mindemellett a fiatalok kapcsolatának érzelmi oldala az utolsó szóig hiteles maradjon.
Gondry újra megugrotta a lécet, amikor jelen filmjével az Egy makulátlan elméhez hasonló színvonalú alkotást tett le az asztalra. Stílusában, ütemében különbözőt, mégis ízig-vérig Gondry-sat. Nohát igen. Kevés dologban ért egyet a szakma. Abban viszont egyértelműen igen hogy ez a név korunk egyik legnagyobb kvalitású rendezőjét takarja.
Az álom tudománya kísérőfilmjeként a 639. baba című 15 perces magyar sci-fi - rövidfilm látható, amely Scherer Péter főszereplésével szintén egy saját kis világában élő férfi életébe nyújt bepillantást nekünk. Egy hölgyemény megjelenése azonban - bármilyen meglepő - itt is mindent egy szemvillanás alatt a feje tetejére állít majd.
|
Az álom tudománya (La Science des reves) színes feliratos francia-olasz vígjáték, 105 perc, 2006 rendező: Michel Gondry forgatókönyvíró: Michel Gondry zeneszerző: Jean-Michel Bernard operatőr: Jean-Louis Bompoint producer: Georges Bermann vágó: Juliette Welfling szereplők: Gael García Bernal (Stéphane) Charlotte Gainsbourg (Stéphanie) Alain Chabat (Guy) Miou-Miou (Christine Miroux) Jean-Michel Bernard (a rendőr) |
