Szekeres Viktor
Vadidegen - Bruce Willis internetes technóthrillere
Sztárparádé az utóbbi idők egyik legnevetségesebb thrillerében, de aki kíváncsi hogy járatja le magát B. Willis és H. Berry, annak szabad a pálya.
Eleinte erotikus thrillerként harangozták be a Vadidegent, majd az előzetesek alapján a 10-14 éves billentyűvitézek egy netszerte hatalmas hype-ra szert tett maszturbációs jelenetről ábrándoztak, de a végeredmény mindenkit pofán vágott. Hiába a nagy nevek, a sokat sejtető (bár hihetetlenül sematikus) történet, valami kegyetlenül félrecsúszott forgatás közben és már a sztárok sem tudtak menekülni az őket vasmarokkal fogva tartó szerződésből. Mert hát hogy is lehet komolyan venni egy olyan "krimit", amelyhez három különböző gyilkossal három különböző befejezést forgattak le, hogy aztán a producer vagy épp a tesztközönség éppen aktuális szeszélye alapján teljesen véletlenszerűen kiválasszák és a végtermékbe toldják-foldják az egyiket?
Egy jó krimi ugyanis onnan ismerszik meg, hogy esélyt ad a nézőnek is. Felvezeti a bűncselekményt, nyomokat szór el, melyet a főhőssel együtt mi is felfedezhetünk, és ha jól következtetünk, akkor a megoldásnál elégedetten csettintünk, mivel mi is kitaláltuk kinek van vaj a fején. A nagyok, a régi krimiírók (Agatha Christie, Conan Doyle, E. S. Gardner) ezen a mezsgyén haladtak. Sőt, Ellery Queen, ugyancsak kultikus író odáig merészkedett, hogy könyvei háromnegyedénél egy felhívást intézett az olvasóhoz, hogy mivel már mindent tudunk amit a nyomozó, ezért itt az ideje, hogy önállóan fejtsük meg az ügyet, mielőtt továbbolvasnánk.
Persze ez a módszer a filmeknél nem igazán működik, hiszen nem biztos, hogy szerencsés, ha a néző kitépi magét a műélvezetből és elkezd agyalni. Jobban jár, ha hagyja, hogy csordogáljanak az események és a végén együtt nevet vagy sír a főhősökkel, esetleg velük együtt döbben meg a megoldáson. A Vadidegen azonban fityiszt mutat a nézőnek, hiszen olyan ügyesen van megszerkesztve Todd Komranicki forgatókönyvírónak köszönhetően, hogy a végén teljesen véletlenszerű megoldást kínál nekünk, hiszen író legyen a talpán, aki egyszerre három különböző gyilkosra mutató és egymásnak nem ellentmondó nyomokat tud elhelyezni a történetben. (Ilyenkor szokták az utolsó oldalon megjelenő inasra kenni az egész balhét a kevésbé jó logikai készséggel megáldott írók.)
Komranicki nem volt író a talpán, így nyomokat sem volt képes elhelyezni a meglehetősen szimpla történetben. Merő szeszélyből alkotta meg a Vadidegen befejezését, amin hiába rágódok ennyire keservesen, még mindig talán az egyik legértelmesebb, bár kiszámítható része a filmnek. Ugyanis a kevés szereplős thrillerekben igazán nagy meglepetést nem lehet okozni a nézőnek, így a feszültségteremtés eszközeivel kell élnie a rendezőnek. Hogy ez sikerült-e, majd mindenki eldönti megtekintés után, de az biztos, hogy a Vadidegen legfeszültebb pillanatai egy chatelésnek köszönhetőek, mely során hogy-hogy nem lefagy hősünk számítógépe a képernyőn az árulkodó chatloggal, és közben a rosszfiú is éppen felül a monitor mellé az asztalra, hogy a képernyőt éppen nem látva csevegjen kicsit. Vajon meglátja-e a chatablakot vagy sem? Leírhatatlan feszültség...
Most, hogy mindenkinek jól elvettem a kedvét a filmtől (nem célom!), essen szó a történetről is. A Halle Berry által alakított Rowena lehetetlent nem ismerő tényfeltáró újságíróként barátnője halálának ügyében nyomozva egy reklámmogul (Bruce Willis) nyomába szegődik. Módszere: gyakornokként beférkőzik a marketing-szakember cégébe és megpróbálja színvallásra késztetni őt. A terv beválik, a marketinges felfigyel rá, románc indul.
Igen, már az alapfelállás is furcsa. A főhős elkezdi zaklatni, illetve követni a rosszfiút - ez általában fordítva szokott lenni. Ha nem lenne a történetben egy Rowenát a szerkesztőségből segítő internetmágus (Giovanni Ribis), akkor az egész móka totális unalomba fulladna, lévén már csak a felállás miatt nem sok értelme van az egész macska-egér játéknak. Mindenesetre aki odavan a sok logikai bakugrással bíró, a befejezés fényében a szereplők totálisan irracionális magatartásával kísért filmekért, azoknak megér egy próbát a Vadidegen. A többiek max. azon kesereghetnek, hogy miért hanyagolják ennyire a felnőtt krimi/thriller műfaját Los Angeles-ben. A tavalyi Kisiklottak után a Vadidegen is csúnyán elvérzett. A halál oka: totális érdektelenség.
Eleinte erotikus thrillerként harangozták be a Vadidegent, majd az előzetesek alapján a 10-14 éves billentyűvitézek egy netszerte hatalmas hype-ra szert tett maszturbációs jelenetről ábrándoztak, de a végeredmény mindenkit pofán vágott. Hiába a nagy nevek, a sokat sejtető (bár hihetetlenül sematikus) történet, valami kegyetlenül félrecsúszott forgatás közben és már a sztárok sem tudtak menekülni az őket vasmarokkal fogva tartó szerződésből. Mert hát hogy is lehet komolyan venni egy olyan "krimit", amelyhez három különböző gyilkossal három különböző befejezést forgattak le, hogy aztán a producer vagy épp a tesztközönség éppen aktuális szeszélye alapján teljesen véletlenszerűen kiválasszák és a végtermékbe toldják-foldják az egyiket?
Egy jó krimi ugyanis onnan ismerszik meg, hogy esélyt ad a nézőnek is. Felvezeti a bűncselekményt, nyomokat szór el, melyet a főhőssel együtt mi is felfedezhetünk, és ha jól következtetünk, akkor a megoldásnál elégedetten csettintünk, mivel mi is kitaláltuk kinek van vaj a fején. A nagyok, a régi krimiírók (Agatha Christie, Conan Doyle, E. S. Gardner) ezen a mezsgyén haladtak. Sőt, Ellery Queen, ugyancsak kultikus író odáig merészkedett, hogy könyvei háromnegyedénél egy felhívást intézett az olvasóhoz, hogy mivel már mindent tudunk amit a nyomozó, ezért itt az ideje, hogy önállóan fejtsük meg az ügyet, mielőtt továbbolvasnánk.
Persze ez a módszer a filmeknél nem igazán működik, hiszen nem biztos, hogy szerencsés, ha a néző kitépi magét a műélvezetből és elkezd agyalni. Jobban jár, ha hagyja, hogy csordogáljanak az események és a végén együtt nevet vagy sír a főhősökkel, esetleg velük együtt döbben meg a megoldáson. A Vadidegen azonban fityiszt mutat a nézőnek, hiszen olyan ügyesen van megszerkesztve Todd Komranicki forgatókönyvírónak köszönhetően, hogy a végén teljesen véletlenszerű megoldást kínál nekünk, hiszen író legyen a talpán, aki egyszerre három különböző gyilkosra mutató és egymásnak nem ellentmondó nyomokat tud elhelyezni a történetben. (Ilyenkor szokták az utolsó oldalon megjelenő inasra kenni az egész balhét a kevésbé jó logikai készséggel megáldott írók.)
Komranicki nem volt író a talpán, így nyomokat sem volt képes elhelyezni a meglehetősen szimpla történetben. Merő szeszélyből alkotta meg a Vadidegen befejezését, amin hiába rágódok ennyire keservesen, még mindig talán az egyik legértelmesebb, bár kiszámítható része a filmnek. Ugyanis a kevés szereplős thrillerekben igazán nagy meglepetést nem lehet okozni a nézőnek, így a feszültségteremtés eszközeivel kell élnie a rendezőnek. Hogy ez sikerült-e, majd mindenki eldönti megtekintés után, de az biztos, hogy a Vadidegen legfeszültebb pillanatai egy chatelésnek köszönhetőek, mely során hogy-hogy nem lefagy hősünk számítógépe a képernyőn az árulkodó chatloggal, és közben a rosszfiú is éppen felül a monitor mellé az asztalra, hogy a képernyőt éppen nem látva csevegjen kicsit. Vajon meglátja-e a chatablakot vagy sem? Leírhatatlan feszültség...
Most, hogy mindenkinek jól elvettem a kedvét a filmtől (nem célom!), essen szó a történetről is. A Halle Berry által alakított Rowena lehetetlent nem ismerő tényfeltáró újságíróként barátnője halálának ügyében nyomozva egy reklámmogul (Bruce Willis) nyomába szegődik. Módszere: gyakornokként beférkőzik a marketing-szakember cégébe és megpróbálja színvallásra késztetni őt. A terv beválik, a marketinges felfigyel rá, románc indul.
Igen, már az alapfelállás is furcsa. A főhős elkezdi zaklatni, illetve követni a rosszfiút - ez általában fordítva szokott lenni. Ha nem lenne a történetben egy Rowenát a szerkesztőségből segítő internetmágus (Giovanni Ribis), akkor az egész móka totális unalomba fulladna, lévén már csak a felállás miatt nem sok értelme van az egész macska-egér játéknak. Mindenesetre aki odavan a sok logikai bakugrással bíró, a befejezés fényében a szereplők totálisan irracionális magatartásával kísért filmekért, azoknak megér egy próbát a Vadidegen. A többiek max. azon kesereghetnek, hogy miért hanyagolják ennyire a felnőtt krimi/thriller műfaját Los Angeles-ben. A tavalyi Kisiklottak után a Vadidegen is csúnyán elvérzett. A halál oka: totális érdektelenség.
|
Vadidegen (Perfect Stranger) feliratos amerikai-német akciófilm, 121 perc, 2006 Rendező: James Foley Forgatókönyvíró: Todd Komarnicki, Jon Bokenkamp Zeneszerző: Antonio Pinto Operatőr: Anastas N. Michos Szereplők: Bruce Willis (Harrison Hill) Halle Berry (Ro) Giovanni Ribisi (Miles Haley) Gary Dourdan (Cameron) Nicki Aycox (Grace) |
