Zsellér Máté
Az utolsó adás - Altman könnyed búcsúja
Az örökké újítgató és megújulni képes rendező elmúlásról szóló vidám és igaz filmje méltó lezárása hosszú életpályájának.
Van valami megfoghatatlanul sorsszerű abban, ha valaki az utolsó filmjét az elmúlás gondolata köré helyezi. Egyrészt azért, mert nem általános filmtémáról beszélünk, másrészt pedig azért, mert nem költőről, hanem filmrendezőről van szó. A Prairie Home Companion frappáns, ám öntörvényű magyar címválasztása mintha szándékolt párhuzamot húzna a szomorú tény mellé, hogy a film már biztos hogy Robert Altman utolsó munkája lesz. A rendező ez év november 20-án, nem sokkal a magyar bemutató előtt, nyolcvanegy éves korában hunyt el.
Az Utolsó adás egy valóban máig létező rádióműsornak, a Prairie Home Companion című éneklős szórakoztató, s a színpadon élőben, közönség előtt előadott rádió-shownak állít örökbecsű emléket. Érdekességét, hitelességét, és létjogosultságát az európai szélesebb közönség elé kerüléshez onnan nyeri, hogy bár ezúttal sztárszínészeket (Meryl Streep, Lindsay Lohan, Woody Harrelson, John C. Reilly) kellett igazgatnia, a show vezetője - Garrison Keillor - vezényli végig Altman csaknem valós időkeretben játszódó, több mint másfél órás filmjét.

Merthogy a film játékideje többé kevésbé a rádióműsor játékidejéhez igazodik. A kamera több helyszínen, többnyire a színpad körül legyeskedik. Hol néhány tipikusan Altman-os, valós idejű beszélgetés erejéig az öltözőben időzik, hol a szűk folyosókon rohángáló programkészítők hadán rágja át magát, hogy utána a közönséggel együtt élvezhesse a színpadon az élő produkciót. Mintha ő is tudná, hogy elvileg utoljára teheti meg mindezt, s ő is búcsúzna a nagy múltú műsortól. Merthogy az előadóművészek elvileg utoljára gyűltek ma össze a közös produkció égisze alatt.
A rádió ugyanis új tulajdonos kezébe került, aki nem tartja szükségesnek a műsor fenntartását. Faraghatna belőle Altman egyértelműen negatív figurát, de ő is tudja, hogy ebben a filmben értelmetlen hazudozni. Minek is tagadni, hogy a letűnt korok country-világának hangulatát őrző, és szándékosan megidéző műsor fölött rég eljárt az idő, megújításra pedig pont a témája miatt semmilyen lehetőség nincs. A változás tény, de bárhogy is fáj, ez mozgatja a világot. Marad hát a sors elfogadása, és a levonulás a pályáról emelt fővel, büszkén, és mindig mosolyogva.

Az élő műsorok kulisszatitkai és világa 2006-ban több filmkészítő fantáziáját is megmozgatta. Az amerikai, országos lefedettségű NBC csatorna két sorozatot is indított az élő tévéshow-k függönyei mögött folyó életről (Studio 60 on Sunset Strip, 30 Rock), Altman pedig a műfaj technikai elődjét, a rádiózás vagányságának csúcsát, a több fellépőt és egész zenekart mozgató elő rádióműsor világát tárja elénk. Noha az elő fellépés varázsa ugyanaz, az indíttatás és a cél is más a fenti produkciókban.
Altman utolsó filmjében azt a kérdést teszi fel nekünk és magának is, hogy van-e helye letűnt korok szellemi táplálékából koktélt keverni a jelen közönségének; lehet-e helye e nagymúltú, stílusos rádiótörténeti fosszíliának a műsorprogramban a kor által diktált igények figyelmen kívül hagyása mellett. Ebben a formailag most is újítgató filmben a választ is megkapjuk a sorok közé rejtve, stílusosan, egy nagy rendezőhöz méltó szerénységgel. Merthogy november 20-án egy örökkön újítgató és megújulni képes, nagy rendezővel lett kevesebb a világ. Az elmúlásról szóló vidám és igaz filmje pedig méltó lezárása hosszú életpályájának.

Az Utolsó adás első ránézésre kissé belterjesnek tűnhet, s sokszori ránézésre is az. Mégse azért hozták el a magyar mozikba hogy halomra bosszankodjuk magunkat a röpködő nevek ismeretének hiánya miatt (szerintem egy nagy szociális beágyazottságú amerikáner is néha vakarja a fejét), hanem azért, hogy simán, tiszta fejjel átadjuk magunkat egy atmoszférának, ami könnyed, igaz és mégis valahol meseszerű.
Ugyanis sem az élő rádióadásokat, sem a country-zenét nem kell szeretni ahhoz, hogy Az utolsó adás remek és egyedi élményt nyújtson. Atmoszféra-teremtésből a rendező utolsó vizsgáját is jelesre teszi le, a remek altmani filmélmény pedig most sem a tartalom, hanem elsősorban a hangulat mentén születik meg.
Van valami megfoghatatlanul sorsszerű abban, ha valaki az utolsó filmjét az elmúlás gondolata köré helyezi. Egyrészt azért, mert nem általános filmtémáról beszélünk, másrészt pedig azért, mert nem költőről, hanem filmrendezőről van szó. A Prairie Home Companion frappáns, ám öntörvényű magyar címválasztása mintha szándékolt párhuzamot húzna a szomorú tény mellé, hogy a film már biztos hogy Robert Altman utolsó munkája lesz. A rendező ez év november 20-án, nem sokkal a magyar bemutató előtt, nyolcvanegy éves korában hunyt el.
Az Utolsó adás egy valóban máig létező rádióműsornak, a Prairie Home Companion című éneklős szórakoztató, s a színpadon élőben, közönség előtt előadott rádió-shownak állít örökbecsű emléket. Érdekességét, hitelességét, és létjogosultságát az európai szélesebb közönség elé kerüléshez onnan nyeri, hogy bár ezúttal sztárszínészeket (Meryl Streep, Lindsay Lohan, Woody Harrelson, John C. Reilly) kellett igazgatnia, a show vezetője - Garrison Keillor - vezényli végig Altman csaknem valós időkeretben játszódó, több mint másfél órás filmjét.

Merthogy a film játékideje többé kevésbé a rádióműsor játékidejéhez igazodik. A kamera több helyszínen, többnyire a színpad körül legyeskedik. Hol néhány tipikusan Altman-os, valós idejű beszélgetés erejéig az öltözőben időzik, hol a szűk folyosókon rohángáló programkészítők hadán rágja át magát, hogy utána a közönséggel együtt élvezhesse a színpadon az élő produkciót. Mintha ő is tudná, hogy elvileg utoljára teheti meg mindezt, s ő is búcsúzna a nagy múltú műsortól. Merthogy az előadóművészek elvileg utoljára gyűltek ma össze a közös produkció égisze alatt.
A rádió ugyanis új tulajdonos kezébe került, aki nem tartja szükségesnek a műsor fenntartását. Faraghatna belőle Altman egyértelműen negatív figurát, de ő is tudja, hogy ebben a filmben értelmetlen hazudozni. Minek is tagadni, hogy a letűnt korok country-világának hangulatát őrző, és szándékosan megidéző műsor fölött rég eljárt az idő, megújításra pedig pont a témája miatt semmilyen lehetőség nincs. A változás tény, de bárhogy is fáj, ez mozgatja a világot. Marad hát a sors elfogadása, és a levonulás a pályáról emelt fővel, büszkén, és mindig mosolyogva.

Az élő műsorok kulisszatitkai és világa 2006-ban több filmkészítő fantáziáját is megmozgatta. Az amerikai, országos lefedettségű NBC csatorna két sorozatot is indított az élő tévéshow-k függönyei mögött folyó életről (Studio 60 on Sunset Strip, 30 Rock), Altman pedig a műfaj technikai elődjét, a rádiózás vagányságának csúcsát, a több fellépőt és egész zenekart mozgató elő rádióműsor világát tárja elénk. Noha az elő fellépés varázsa ugyanaz, az indíttatás és a cél is más a fenti produkciókban.
Altman utolsó filmjében azt a kérdést teszi fel nekünk és magának is, hogy van-e helye letűnt korok szellemi táplálékából koktélt keverni a jelen közönségének; lehet-e helye e nagymúltú, stílusos rádiótörténeti fosszíliának a műsorprogramban a kor által diktált igények figyelmen kívül hagyása mellett. Ebben a formailag most is újítgató filmben a választ is megkapjuk a sorok közé rejtve, stílusosan, egy nagy rendezőhöz méltó szerénységgel. Merthogy november 20-án egy örökkön újítgató és megújulni képes, nagy rendezővel lett kevesebb a világ. Az elmúlásról szóló vidám és igaz filmje pedig méltó lezárása hosszú életpályájának.

Az Utolsó adás első ránézésre kissé belterjesnek tűnhet, s sokszori ránézésre is az. Mégse azért hozták el a magyar mozikba hogy halomra bosszankodjuk magunkat a röpködő nevek ismeretének hiánya miatt (szerintem egy nagy szociális beágyazottságú amerikáner is néha vakarja a fejét), hanem azért, hogy simán, tiszta fejjel átadjuk magunkat egy atmoszférának, ami könnyed, igaz és mégis valahol meseszerű.
Ugyanis sem az élő rádióadásokat, sem a country-zenét nem kell szeretni ahhoz, hogy Az utolsó adás remek és egyedi élményt nyújtson. Atmoszféra-teremtésből a rendező utolsó vizsgáját is jelesre teszi le, a remek altmani filmélmény pedig most sem a tartalom, hanem elsősorban a hangulat mentén születik meg.
