Zsellér Máté
Az ember gyermeke - realista és hiteles falansztermozi
Ha nincs lehetőség jövőben gondolkodni, nincs értelme társadalmi keretek közt létezni sem többé. Ha a jövő a múlté, káosz lesz a jelenből is.
2027-et írunk. Bárcsak gyakrabban megadatna az embernek, hogy így kezdhessen egy filmes jellemzést. Nem, mintha nagyobb utópia-fan lennék, mint ami ártalmas az egészségre, de bizony meg kell hagyni, hogy az eredményesen vászonra szkeccselt átfogó társadalomkritikák nagy százalékát 2006 vége felé is a közeljövőbe helyezett történetek adták a magyar mozikban.
Animációs fronton elég erős volt a mezőny: Oshii Mamuro határtalan netszférát jövendölő örökzöld anime-trubadúrja, a Páncélba zárt szellem alig néhány hete van műsoron. Másodsorban volt itt nekünk az AniFest, ahol aki elég fürge volt, remekbe szabott animációkkal biztosíthatta maga számára a falanszter-betevőt (Richard Linklater: Kamera által homályosan; Christian Volckman: Renaissance). De mi a helyzet élő-szereplős fronton? Annak itt van nekünk Az ember gyermeke, amely az utolsó hónapok legnagyobb hatású mozijai körül való.
Tehát 2027-et írunk. A bolygóját felélt, felelőtlen emberiség nagyvárosiasabb, fejlettebb, jóval multi-kultúrálisabb mint egy emberöltővel korábban - mégis valahogy ugyanolyan. Csak magunkba vetett bizalmunk olvadt el valahol félúton; társadalmunk irányításában a militarista, rendőrállami eszközök kerültek tulsúlyba. Társadalmunkéban, már ami megmaradt belőle. A káosz uralta földbolygón csak egy néhai ország területén működnek - mégha csorbultan is - az állami keretek: Angliában. Noha az európai sziget fővárosában is egyre súlyosbodik a nyugtalanság, a rend iránti igénytől vezérelve ide igyekszik boldog-boldogtalan. Kordonok mögé terelt menekültek dühödten rázzák az öklüket a rohamsisakos katonákra, s a potyautasokat egytől-egyig ellenőrzés nélküli város-szektorokba, lepusztult gettókba terelik.
Mindeközben majdnem két dekádja már, hogy nem született ember a földön. A terméketlenség talán Isten elégtétele a felelőtlen teremtményén - mereng a nőket sújtó, globális terméketlenségi betegség okai fölött főszereplőnk apja (Michael Caine), aki félig megtébolyodva a társadalom-felelős emberi magatartás fizikai ellehetetlenülésétől az erdőbe, és kvázi-hippi öntudatba menekül. Eközben a városban a föld legfiatalabb emberének halálát nézik többezrek döbbenten a televízióban. Főhősünket (Theodore Faron - Clive Owen remeklésében) pedig furcsa, maszkos fegyveresek rabolják el, de nem követelnek tőle, hanem a segítségét kérik. Áttételesen - az emberiség megmentésében.
Az ember gyermeke vérbeli anti-utópia, amelyet a készítők nem azzal kívántak lenyűgözővé tenni, hogy egy távoli és komplex univerzumot tártak a szemünk elé, hanem azzal varázsoltak nyomasztóvá, hogy történetüket a miénkhez apró részleteiben is hasonló világ környezetébe helyezték. Ez a megteremtett világ azzal ér el sokkhatást a nézőben, hogy szinte mániákus realizmussal (pl.: Code 46) követi le megélt napi miliőnk nem változtatott oldalait, megdöbbentő hasonlatosságával pedig egy valódi alternatívának ható jövő vicsorgó rémképét kínálja.
Az élethűségre törekvés fontos eleme a jó színészválasztás volt, és ebben a filmre nem lehet panaszunk. Clive Owen - akinek nevét a Daniel Craigtől húzódozók inkább az újabb Bond-filmek nyitó képsoraiban szerették volna viszontlátni - biztos kézzel teljesíti a számára kitűzött feladatot. Bár alkata alapján egy keménykezű szuperhőst is nyugodt szívvel rá lehetne bízni, meglepő természetességgel játssza a körülötte tomboló világban vergődő átlagembert. Kalandjai közben - hála istennek - nem lesz belőle botcsinálta pisztolyguru.
A készítők felismerték, hogy karakterfejlődésének érzékeltetésére és túlélési kényszer kihangsúlyozására más, működő eszközök is léteznek, amelyekért cserébe nem kell beáldozni a hitelességből. Owen mindvégig természetes reakciói különösen erőssé varázsolják a film akciódúsabb jeleneteit, hihetetlen közelségbe hozva azokat, miközben az általa játszott figura drámai oldala is eredményesen működik a teljes játékidő alatt.
A feltétlenül megtekintésre ajánlott film kínálta jövő-vízió érdekes merengésre késztethet minket. Bár kialakulásának okairól és okozatairól csak találgatni lehet, az elhallott információkat egymás mellé pakolva borzalmas végkövetkeztetésekre juthatunk. Egy földön eluralkodott terméketlenségi kór ugyanis pontosan azt a jövőt veszi el a küzdő és bízva bízó embertől, amiért a társadalmat érdemes fenntartani. Ha az élet-továbbvitelére nincs mód többé, az egyéni boldogulás lehetősége sem elég motiváció egy társadalmi szerződés fenntartására. Ha a jövő a múlté, káosz lesz a jelenből is. "Aki pedig utolsónak hal meg, kérem kapcsolja le a villanyt."
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
2027-et írunk. Bárcsak gyakrabban megadatna az embernek, hogy így kezdhessen egy filmes jellemzést. Nem, mintha nagyobb utópia-fan lennék, mint ami ártalmas az egészségre, de bizony meg kell hagyni, hogy az eredményesen vászonra szkeccselt átfogó társadalomkritikák nagy százalékát 2006 vége felé is a közeljövőbe helyezett történetek adták a magyar mozikban.
Animációs fronton elég erős volt a mezőny: Oshii Mamuro határtalan netszférát jövendölő örökzöld anime-trubadúrja, a Páncélba zárt szellem alig néhány hete van műsoron. Másodsorban volt itt nekünk az AniFest, ahol aki elég fürge volt, remekbe szabott animációkkal biztosíthatta maga számára a falanszter-betevőt (Richard Linklater: Kamera által homályosan; Christian Volckman: Renaissance). De mi a helyzet élő-szereplős fronton? Annak itt van nekünk Az ember gyermeke, amely az utolsó hónapok legnagyobb hatású mozijai körül való.
Tehát 2027-et írunk. A bolygóját felélt, felelőtlen emberiség nagyvárosiasabb, fejlettebb, jóval multi-kultúrálisabb mint egy emberöltővel korábban - mégis valahogy ugyanolyan. Csak magunkba vetett bizalmunk olvadt el valahol félúton; társadalmunk irányításában a militarista, rendőrállami eszközök kerültek tulsúlyba. Társadalmunkéban, már ami megmaradt belőle. A káosz uralta földbolygón csak egy néhai ország területén működnek - mégha csorbultan is - az állami keretek: Angliában. Noha az európai sziget fővárosában is egyre súlyosbodik a nyugtalanság, a rend iránti igénytől vezérelve ide igyekszik boldog-boldogtalan. Kordonok mögé terelt menekültek dühödten rázzák az öklüket a rohamsisakos katonákra, s a potyautasokat egytől-egyig ellenőrzés nélküli város-szektorokba, lepusztult gettókba terelik.
Mindeközben majdnem két dekádja már, hogy nem született ember a földön. A terméketlenség talán Isten elégtétele a felelőtlen teremtményén - mereng a nőket sújtó, globális terméketlenségi betegség okai fölött főszereplőnk apja (Michael Caine), aki félig megtébolyodva a társadalom-felelős emberi magatartás fizikai ellehetetlenülésétől az erdőbe, és kvázi-hippi öntudatba menekül. Eközben a városban a föld legfiatalabb emberének halálát nézik többezrek döbbenten a televízióban. Főhősünket (Theodore Faron - Clive Owen remeklésében) pedig furcsa, maszkos fegyveresek rabolják el, de nem követelnek tőle, hanem a segítségét kérik. Áttételesen - az emberiség megmentésében.
Az ember gyermeke vérbeli anti-utópia, amelyet a készítők nem azzal kívántak lenyűgözővé tenni, hogy egy távoli és komplex univerzumot tártak a szemünk elé, hanem azzal varázsoltak nyomasztóvá, hogy történetüket a miénkhez apró részleteiben is hasonló világ környezetébe helyezték. Ez a megteremtett világ azzal ér el sokkhatást a nézőben, hogy szinte mániákus realizmussal (pl.: Code 46) követi le megélt napi miliőnk nem változtatott oldalait, megdöbbentő hasonlatosságával pedig egy valódi alternatívának ható jövő vicsorgó rémképét kínálja.
Az élethűségre törekvés fontos eleme a jó színészválasztás volt, és ebben a filmre nem lehet panaszunk. Clive Owen - akinek nevét a Daniel Craigtől húzódozók inkább az újabb Bond-filmek nyitó képsoraiban szerették volna viszontlátni - biztos kézzel teljesíti a számára kitűzött feladatot. Bár alkata alapján egy keménykezű szuperhőst is nyugodt szívvel rá lehetne bízni, meglepő természetességgel játssza a körülötte tomboló világban vergődő átlagembert. Kalandjai közben - hála istennek - nem lesz belőle botcsinálta pisztolyguru.
A készítők felismerték, hogy karakterfejlődésének érzékeltetésére és túlélési kényszer kihangsúlyozására más, működő eszközök is léteznek, amelyekért cserébe nem kell beáldozni a hitelességből. Owen mindvégig természetes reakciói különösen erőssé varázsolják a film akciódúsabb jeleneteit, hihetetlen közelségbe hozva azokat, miközben az általa játszott figura drámai oldala is eredményesen működik a teljes játékidő alatt.
A feltétlenül megtekintésre ajánlott film kínálta jövő-vízió érdekes merengésre késztethet minket. Bár kialakulásának okairól és okozatairól csak találgatni lehet, az elhallott információkat egymás mellé pakolva borzalmas végkövetkeztetésekre juthatunk. Egy földön eluralkodott terméketlenségi kór ugyanis pontosan azt a jövőt veszi el a küzdő és bízva bízó embertől, amiért a társadalmat érdemes fenntartani. Ha az élet-továbbvitelére nincs mód többé, az egyéni boldogulás lehetősége sem elég motiváció egy társadalmi szerződés fenntartására. Ha a jövő a múlté, káosz lesz a jelenből is. "Aki pedig utolsónak hal meg, kérem kapcsolja le a villanyt."
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
Az ember gyermeke (Children of Men) feliratos angol-amerikai sci-fi, 105 perc, 2006 Rendező: Alfonso Cuarón Író: P.D. James Forgatókönyvíró: Alfonso Cuarón, Timothy J. Sexton Zeneszerző: John Tavener Operatőr: Emmanuel Lubezki Vágó: Alex Rodríguez Clive Owen (Theodore Faron) Julianne Moore (Julian) Michael Caine (Jasper) Chiwetel Ejiofor (Luke) Charlie Hunnam (Patric) Claire-Hope Ashitey (Kee) |
