Zsellér Máté
Lúzer SC - Schneider tökös tanmeséje
A Schneider-drukkerek kevesebb "tökösség"-re, gyermekdedebb hangvételre számítsanak, az elvárásokat ütemezzék közepesre.
Szerencsétlen Rob Schneiderre a legutóbbi filmje miatt rendesen rájárt a rúd. A Tök alsó - Európai turné sok kritikus szemében egyet jelentett a tavalyi év katasztrófájával. Meglepő módon éppen a tengeren túli kollégák szapulták a leginkább - az egyik fő hangadónak mondott kritikuspáros Ebert és Roeper műsorukban egyenesen a tavalyi év legrosszabb alkotásának bélyegezték.
Ismeretes a kritikusi felelősség az öncélúnak tűnő obszcénkedés ellen, meg ott van örök álcaként az entellktüelkedés dilemmája is, de még ezeket leolvasztva is indokolatlannak éreztem az egyébként tényleg őstürhő movie sárba tiprását. A tizenakárhányas karika árán ugyan, de volt pár székről lefordulós pillanata, amelyet néhány kevésbé lehordott tavalyi vígjáték nagyon is szeretett volna magának.
Ahogy a kritikusi kaffogás akkor se, most se tántorítsa el a Schneider-drukkereket attól, hogy perverz örömmel és egy karton jégbe hűtött hülyegyerek-vigyorral üljenek neki az újabb ópusznak. Már csak azért se, mert a Schneider vs. Eddie Griffin mérkőzéssel szemben ezúttal három pankrátor is szorítóba lép. Rob a Lúzer SC-hez (de béna magyar cím, Istenem!) ismét komikus-frontról toboroz segítséget két markáns férfiember személyében.
Az egyik a dicső David Spade lészen, akinek neve kint ugyan fényesebben cseng, de az itthoniak is ismerhetik például Sophie Marceau oldalán a Veszett kutyából vagy a white-trash vígjátékok egyik alapkövének számító Kis mocsokból. Spade ugyan nem tartozik a legeslegnagyobb nevek közé, de Showbiz Show című tévés komédiaműsorával mostanában is szokása rettegésben tartani Amerikát.
A másikat, Jon Hedert sem kell bemutatni, csak a hasonszőrű vígjátékok iránt kevésbé fogékonyaknak (előre jelzem, a Lúzer SC nekik egyáltalán nem ajánlott). A Napoleon Dynamite című áttörést hozó filmje egyedi hangvételével és humorával minimalista léte ellenére megtérülő vállalkozásnak bizonyult. A film egyértelműen 2004 legnagyobb meglepetésvígjátéka lett, az MTV felkarolása után pedig sikerült szelet fogni a vitorlákba mainstream oldalról is. Az idézgetett vígjátékhőssé lett főszereplő (Napoleon) alaposan ketrecbe is zárta szerencsétlen Hedert, akire - ahogy a jelen filmben is - rendre Napoleon-hoz hasonlatos epizódszerepeket osztanak a rendezők.
A film kapcsán azért indokolt inkább a felállásról mintsem a történetről beszélni, mert abból keresve sem találunk sokat. Tágabb összefüggésben a Lúzer SC egy baseball-vígjáték (a rendező jegyzi egyébként a Happy a flúgos golfost is), bár ugyan egy kicsit másképp mint eddig. Bugyuta báját mégsem ez jelenti, hanem hogy a maga egysejtű módján egy tanmesével állunk szemben; egy bárgyú de csupaszív tanmesével. Történet nincs sok tehát, de mondanivaló furcsamód van.
Főhősünk Gus (Rob Schneider), egykor a középsuli lúzereként volt ismert, most azonban nyugodt kertvárosi élettel és indokolatlanul szép feleséggel rendelkezik. Egy nap, amikor a helyi baseball-pálya mellett diskurál a kellően degenerált újságosfiúval (Jon Heder), tanúja lesz a kisiskolás darwinizmus egy sajnálatos epizódjának: a kemény baseball-os kislurkók durva elégtételt vesznek kevésbé kisportolt pufi-lúzer társukon. Gusék elzavarják a semmirekellőket, a pórul járt kishaverben pedig fura mód régi önmagukra ismernek.
Miért van az, hogy a szerencsétlen szemüveges, pattanásos, ványadt vagy éppen pufók, marginalizálódott kissrácok örök gúny tárgyai már az általános suliban is, s már ott kénytelenek örök életre szóló lelki sérüléseket beszedni? Miért van az, hogy pont a sport a fő választóvonal a mini-társadalmakban a kisebbrendűvé nyilvánításra és a megbélyegzésre? Miközben a halvány sztorivonal mentén elhelyezett poénbombák az arcunkba robbannak, önkéntelenül is elgondolkozunk ezeken a kérdéseken. Annak idején mi is ott álltunk ugyanis valamelyik oldalon. És valamiért most nagyon jó dolog, hogy e bárgyú és idealista, de szerethető vígjátékban az egykori veszteseknek lehetőségük támad, hogy egy magán baseball-bajnokságban visszavágjanak az egykori sérelmekért, jó leckét adva a sporttaplóknak toleranciából és szolidaritásból.
A Lúzer SC-t minden kimódolt kolléga megint biztos porig alázza majd, én azonban szerethetősége miatt nem vagyok hajlandó. Igaznak igaz, hogy a tékából bőven elég lenne kivenni, és az is tuti, hogy ezt is eredeti nyelven kell megnézni. Az angol duma ugyanis nagyon ott van, a mai amcsi szófordulatokban és szóviccekben járatos nézők biztos jót vihorásznak rajta. S a célközönség valószínűleg azt is a film érdemei mellé írja majd, hogy vendégszereplőkben ezúttal sincs hiány. Hiába, a komikusok külön kaszt, ha esemény van hajlamosak csoportosan elárasztani a mozivásznakat.
A Rob filmjeit komázós mozisták kevesebb "tökösség"-re és gyermekdedebb hangvételre számítsanak néhány ütős meglepetéssel, az elvárásokat pedig ütemezzék közepesre. A schneider-stílust nem kedvelők pedig a héten válasszanak mást a moziból. Így mindenkinek jobb lesz - a célközönséget megkímélik egy újabb lelkibeszédtől és az ő lelki békéjük pedig a helyén marad.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
Szerencsétlen Rob Schneiderre a legutóbbi filmje miatt rendesen rájárt a rúd. A Tök alsó - Európai turné sok kritikus szemében egyet jelentett a tavalyi év katasztrófájával. Meglepő módon éppen a tengeren túli kollégák szapulták a leginkább - az egyik fő hangadónak mondott kritikuspáros Ebert és Roeper műsorukban egyenesen a tavalyi év legrosszabb alkotásának bélyegezték.
Ismeretes a kritikusi felelősség az öncélúnak tűnő obszcénkedés ellen, meg ott van örök álcaként az entellktüelkedés dilemmája is, de még ezeket leolvasztva is indokolatlannak éreztem az egyébként tényleg őstürhő movie sárba tiprását. A tizenakárhányas karika árán ugyan, de volt pár székről lefordulós pillanata, amelyet néhány kevésbé lehordott tavalyi vígjáték nagyon is szeretett volna magának.
Ahogy a kritikusi kaffogás akkor se, most se tántorítsa el a Schneider-drukkereket attól, hogy perverz örömmel és egy karton jégbe hűtött hülyegyerek-vigyorral üljenek neki az újabb ópusznak. Már csak azért se, mert a Schneider vs. Eddie Griffin mérkőzéssel szemben ezúttal három pankrátor is szorítóba lép. Rob a Lúzer SC-hez (de béna magyar cím, Istenem!) ismét komikus-frontról toboroz segítséget két markáns férfiember személyében.
Az egyik a dicső David Spade lészen, akinek neve kint ugyan fényesebben cseng, de az itthoniak is ismerhetik például Sophie Marceau oldalán a Veszett kutyából vagy a white-trash vígjátékok egyik alapkövének számító Kis mocsokból. Spade ugyan nem tartozik a legeslegnagyobb nevek közé, de Showbiz Show című tévés komédiaműsorával mostanában is szokása rettegésben tartani Amerikát.
A másikat, Jon Hedert sem kell bemutatni, csak a hasonszőrű vígjátékok iránt kevésbé fogékonyaknak (előre jelzem, a Lúzer SC nekik egyáltalán nem ajánlott). A Napoleon Dynamite című áttörést hozó filmje egyedi hangvételével és humorával minimalista léte ellenére megtérülő vállalkozásnak bizonyult. A film egyértelműen 2004 legnagyobb meglepetésvígjátéka lett, az MTV felkarolása után pedig sikerült szelet fogni a vitorlákba mainstream oldalról is. Az idézgetett vígjátékhőssé lett főszereplő (Napoleon) alaposan ketrecbe is zárta szerencsétlen Hedert, akire - ahogy a jelen filmben is - rendre Napoleon-hoz hasonlatos epizódszerepeket osztanak a rendezők.
A film kapcsán azért indokolt inkább a felállásról mintsem a történetről beszélni, mert abból keresve sem találunk sokat. Tágabb összefüggésben a Lúzer SC egy baseball-vígjáték (a rendező jegyzi egyébként a Happy a flúgos golfost is), bár ugyan egy kicsit másképp mint eddig. Bugyuta báját mégsem ez jelenti, hanem hogy a maga egysejtű módján egy tanmesével állunk szemben; egy bárgyú de csupaszív tanmesével. Történet nincs sok tehát, de mondanivaló furcsamód van.
Főhősünk Gus (Rob Schneider), egykor a középsuli lúzereként volt ismert, most azonban nyugodt kertvárosi élettel és indokolatlanul szép feleséggel rendelkezik. Egy nap, amikor a helyi baseball-pálya mellett diskurál a kellően degenerált újságosfiúval (Jon Heder), tanúja lesz a kisiskolás darwinizmus egy sajnálatos epizódjának: a kemény baseball-os kislurkók durva elégtételt vesznek kevésbé kisportolt pufi-lúzer társukon. Gusék elzavarják a semmirekellőket, a pórul járt kishaverben pedig fura mód régi önmagukra ismernek.
Miért van az, hogy a szerencsétlen szemüveges, pattanásos, ványadt vagy éppen pufók, marginalizálódott kissrácok örök gúny tárgyai már az általános suliban is, s már ott kénytelenek örök életre szóló lelki sérüléseket beszedni? Miért van az, hogy pont a sport a fő választóvonal a mini-társadalmakban a kisebbrendűvé nyilvánításra és a megbélyegzésre? Miközben a halvány sztorivonal mentén elhelyezett poénbombák az arcunkba robbannak, önkéntelenül is elgondolkozunk ezeken a kérdéseken. Annak idején mi is ott álltunk ugyanis valamelyik oldalon. És valamiért most nagyon jó dolog, hogy e bárgyú és idealista, de szerethető vígjátékban az egykori veszteseknek lehetőségük támad, hogy egy magán baseball-bajnokságban visszavágjanak az egykori sérelmekért, jó leckét adva a sporttaplóknak toleranciából és szolidaritásból.
A Lúzer SC-t minden kimódolt kolléga megint biztos porig alázza majd, én azonban szerethetősége miatt nem vagyok hajlandó. Igaznak igaz, hogy a tékából bőven elég lenne kivenni, és az is tuti, hogy ezt is eredeti nyelven kell megnézni. Az angol duma ugyanis nagyon ott van, a mai amcsi szófordulatokban és szóviccekben járatos nézők biztos jót vihorásznak rajta. S a célközönség valószínűleg azt is a film érdemei mellé írja majd, hogy vendégszereplőkben ezúttal sincs hiány. Hiába, a komikusok külön kaszt, ha esemény van hajlamosak csoportosan elárasztani a mozivásznakat.
A Rob filmjeit komázós mozisták kevesebb "tökösség"-re és gyermekdedebb hangvételre számítsanak néhány ütős meglepetéssel, az elvárásokat pedig ütemezzék közepesre. A schneider-stílust nem kedvelők pedig a héten válasszanak mást a moziból. Így mindenkinek jobb lesz - a célközönséget megkímélik egy újabb lelkibeszédtől és az ő lelki békéjük pedig a helyén marad.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése