Zsellér Máté
Az igazság fogságában - A film-noir esete Alízzal
A gondos szerkesztés ezen az Atom Egoyan munkán is tökéletesen meglátszik, a nagy műgonddal előadott történet viszont valamivel kisebbet durran.
A kanadai filmek nagysága csendes nagyság. Nem ordító csinnadrattával masíroznak be a magyar mozikba, nem kísérik őket áriás kórus-aláfestéssel pátoszi magasságokba emelt előzetesek. Az észak-amerikai kontinensről hazánkba zúduló filmdömping alig néhány százalékát teszik ki, az idő próbáját viszont szinte mindig kiállja kivétel nélkül az összes, gyorsan porba és feledésbe hulló egyesült államokbeli testvéreinek tetemes részével szemben. Az élet nélkülem vagy a Barbárok a kapuk előtt (hogy csak tavalyról beszéljünk) az évi filmtermés legmaradandóbb, legértékesebb darabjai közé voltak sorolhatók, a szofisztikált filmélvező közönség érthető módon bogarászhatta hát a moziba kerülő alkotások származási országait, hogy ha Kanadát kiáltanak, reflexből beálljon a pénztár elé.
Ezt a múlt heti bemutatók kapcsán bárki meg is tehette, sőt egyszerre kettőt is csodálkozhatott. Nem elég, hogy a származási országok közül kettő alatt is Kanadát vélhette felfedezni, a rendezői rublikákból is ismerős nevek köszöntek vissza. A nagyhatású, horror-elemekkel előadott filmjeiről híres, ultra-kreatív David Cronenberg letisztult képregény adaptációja mellett (Erőszakos múlt) a másik legismertebb kanadai direktor, Atom Egoyan filmje is hazai vászonra került Az igazság fogságában címmel.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Hát róla sem sokszor hallunk, annyi szent, bármennyire szeretnénk is az ellenkezőjét. Az örmény származású rendező a kivárás, kiérlelés híve, nagyfilmjei között három, néha négy év is eltelik, de ha egyszer előrukkol valamivel, az általában pörölykalapács erejével képes letaglózni a nagyérdeműt. Talán ha az egy európai ember szemével nézve kevésbé érthető és feldolgozható, örmény-török konfliktusban fogant Ararát-ot (2002) nem számítjuk, az azt megelőző három filmje egyértelmű fesztivál- és világsiker.
A Sarah Polley komoly-filmes karrierjének kezdetét is jelentő Exotika (1994) borongós sötét bárvilágának bemutatása, az Eljövendő szép napok (1997) - a film máig fel-feltűnik a magyar mozicsatornán ad hoc jelleggel! - nyugalmat és szorongást egyaránt sugárzó tájai, a benne ábrázolt közösség kilátástalan drámája megismételhetetlen élményt nyújtanak; a nagyrészt Angliában forgatott Felícia utazása (1999) pedig kétségkívül a világ egyik legösszetettebb sorozat-gyilkos jellemét bontja ki számunkra Bob Hoskins kiváló alakításában.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az igazság fogságában a külföldi kritikusi vélemények szerint "határozott ellépés Hollywood irányába", amely két dolognak a rémképét is elővetítheti a rendezőt szerető közönség felé. Egyrészről hogy akkor ez itt most egy nagyon új dolog lesz, a megszokott "egoyanos" (mert igen, olyan van, és ez már magában elismerés egy rendező felé) jeleneteknek búcsút mondhatunk, másrészről pedig, hogy az átütő erővel kapcsolatos igényeket csavarjuk lejjebb a filmmel kapcsolatban. Bár az első állításnak nem teljesen, a másodiknak sajnos igazat kell adnunk, Az igazság fogságában erényei ellenére az erős középszert képviseli. Egoyan korábbi filmjeihez képest gyengébb (mondjuk volt honnan romlani) lett a végeredmény, ám mentségére legyen mondva, a rendező nem is a csillagokat célozta meg vele.
A történet középpontjában egy mára kihalt őskövület-műfaj sztár-kettőse áll, akik duettben lenyomott zenés-kabarés tévé-showjukkal bírják sikításra a női rajongókat, s ragasztják a képernyők elé az egyre növekvő tévés társadalom (az ötvenes években járunk) nagy részét a "repülő képek" hőskorában. A két fiatalemberrel már a sztárság idején ismerkedünk meg. Most az egész világ a lábuk előtt hever, homárt esznek és gyönyörű nőkkel hálnak, habzsolják az életet. Az előadásban a felvett szerepek le vannak osztva: a közönség a színpadon állandóan torzsalkodó duóban egy visszafogott, udvarias stílusú Vince Collins-szal (Colin Firth - Büszkeség és balítélet, Bridget Jones naplója, Igazából szerelem) és egy nagyszájú, pimasz, női térdeket előszeretettel megremegtető Lanny Morris-szal (Kevin Bacon - Pokoli lecke, Vad vágyak, Titokzatos folyó) találkozik, akik egyébként csakúgy mint műsoraikban, az életben is tökéletesen kiegészítik egymást.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Karrierjükre egy soha nem látott hosszúságú előadással, a Telemaratonnal teszik fel a koronát, ám a holtfáradt, rajongóveszély miatt rendőri kíséretre is szoruló párost kényszerű udvartartásukkal a szállodai lakosztályba lépve a fürdőkádban egy halott lány fogadja. A tényt nem verik nagydobra, a lányt gyorsan eltemetik, ám a duó soha többé nem lép fel együtt. Tizenöt év múlva egy fiatal újságírónő (Alison Lohman - Fehér leander, 13. emelet, Nagy hal) mialatt a Collins-ról írandó életrajzi könyvének útját puhítgatja, gyanút fog. Lehetséges hogy a duó rejtélyes elhallgatásához a szállodában talált lánynak is köze lehet? Rövidesen kiderül, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, igazság nincs, csak különböző nézőpontok vannak; a történtek pontos felderítése pedig féltve őrzött titkokat bolygat meg, nehezen beforrt sebeket szakít fel újra.
Egoyan személyes stílusban kezdi a történetmesélést, Lanny Morris dokumentálja a történteket. Laza stílusban hanyag tőmondatai kísérik saját múltjának pergő eseményeit, a kezdő képsorok mintha az újságírónő által megírt életrajzi regény megfilmesítésének első képkockái lennének. Aztán megérkezik Egoyan is, nem kell félni: mire észbe kapunk, könnyeden átvezetett nézőpontváltásokkal körénk is fonódik a nála megszokott idősík-ugrálásos szerkezet, ami most is meglehetősen bonyolult, de óraműpontossággal működő történetkezelést eredményez.
Karaktereink - a színészek közül nem emelhető ki senki kifejezetten, egyenleten közép-jó teljesítmény látunk tőlük - minden jelenettel árnyaltabbak, valósággal fekete lyukként nyelnek el minket. Nem tudunk drukkolni a jónak és romlást kiáltani a gonoszra, a sokrétű személyiségeket egy idő után teljesen belengi a köd - ahogy többet tudunk róluk, egyre kevésbé ismerjük őket. A történetet szépen lassan felfalja a rejtély, az ötvenes és a hatvanas évek között ugráló eseményekhez film-noir-t idéző stílus társul az Agatha Christie-s bonyolultságú nyomozásban.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A színpadon jó kedélyű sztár-duóban mintha Bret Easton Ellis kiégett zombi-alakjai jelennének meg előttünk. A film egyik legerőteljesebb jelenetében még egy kábítószer-mámoros orgiának is részesei lehetünk, ahol az álomszerű vízióban maga Alíz is meglátogatja a szereplőket csodaországból. Ezek a jelenetek például egy faragatlan és öncélúan magamutogató Ken Parkhoz képest összehasonlíthatatlanul finomabbak, de jól elhelyezve a történetben nagy erőt hordoznak. Meg is hőkölt tőlük az amerikai cenzúrabizottság, a filmre villámsebességgel a pornográf jelzőt ragasztva tiltották be az Egyesült Államokban.
Atom Egoyan kiváló rendező, a gondos szerkesztés ezen munkán is tökéletesen meglátszik. Azonban joggal érezhetjük úgy, hogy felesleges a puskapor, a nagy műgonddal előadott történet nem durran akkorát, eredendően nincs meg benne a plusz, ami a rendező korábbi hatalmasságai közé emelhetné. A hirtelen felindulásból vetítésre beülő néző pedig joggal érezheti, hogy az élvezeti érték közel sem akkora, itt cserébe meg "kinyomasztják" a mozi székéből ezzel a végletekig fokozott borongósssággal. Meg kell jegyezünk, hogy az úriember valószínűleg rossz helyre tévedt: egy Egoyan film soha nem a könnyed szórakozásról szólt.
A kanadai filmek nagysága csendes nagyság. Nem ordító csinnadrattával masíroznak be a magyar mozikba, nem kísérik őket áriás kórus-aláfestéssel pátoszi magasságokba emelt előzetesek. Az észak-amerikai kontinensről hazánkba zúduló filmdömping alig néhány százalékát teszik ki, az idő próbáját viszont szinte mindig kiállja kivétel nélkül az összes, gyorsan porba és feledésbe hulló egyesült államokbeli testvéreinek tetemes részével szemben. Az élet nélkülem vagy a Barbárok a kapuk előtt (hogy csak tavalyról beszéljünk) az évi filmtermés legmaradandóbb, legértékesebb darabjai közé voltak sorolhatók, a szofisztikált filmélvező közönség érthető módon bogarászhatta hát a moziba kerülő alkotások származási országait, hogy ha Kanadát kiáltanak, reflexből beálljon a pénztár elé.
Ezt a múlt heti bemutatók kapcsán bárki meg is tehette, sőt egyszerre kettőt is csodálkozhatott. Nem elég, hogy a származási országok közül kettő alatt is Kanadát vélhette felfedezni, a rendezői rublikákból is ismerős nevek köszöntek vissza. A nagyhatású, horror-elemekkel előadott filmjeiről híres, ultra-kreatív David Cronenberg letisztult képregény adaptációja mellett (Erőszakos múlt) a másik legismertebb kanadai direktor, Atom Egoyan filmje is hazai vászonra került Az igazság fogságában címmel.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Hát róla sem sokszor hallunk, annyi szent, bármennyire szeretnénk is az ellenkezőjét. Az örmény származású rendező a kivárás, kiérlelés híve, nagyfilmjei között három, néha négy év is eltelik, de ha egyszer előrukkol valamivel, az általában pörölykalapács erejével képes letaglózni a nagyérdeműt. Talán ha az egy európai ember szemével nézve kevésbé érthető és feldolgozható, örmény-török konfliktusban fogant Ararát-ot (2002) nem számítjuk, az azt megelőző három filmje egyértelmű fesztivál- és világsiker.
A Sarah Polley komoly-filmes karrierjének kezdetét is jelentő Exotika (1994) borongós sötét bárvilágának bemutatása, az Eljövendő szép napok (1997) - a film máig fel-feltűnik a magyar mozicsatornán ad hoc jelleggel! - nyugalmat és szorongást egyaránt sugárzó tájai, a benne ábrázolt közösség kilátástalan drámája megismételhetetlen élményt nyújtanak; a nagyrészt Angliában forgatott Felícia utazása (1999) pedig kétségkívül a világ egyik legösszetettebb sorozat-gyilkos jellemét bontja ki számunkra Bob Hoskins kiváló alakításában.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az igazság fogságában a külföldi kritikusi vélemények szerint "határozott ellépés Hollywood irányába", amely két dolognak a rémképét is elővetítheti a rendezőt szerető közönség felé. Egyrészről hogy akkor ez itt most egy nagyon új dolog lesz, a megszokott "egoyanos" (mert igen, olyan van, és ez már magában elismerés egy rendező felé) jeleneteknek búcsút mondhatunk, másrészről pedig, hogy az átütő erővel kapcsolatos igényeket csavarjuk lejjebb a filmmel kapcsolatban. Bár az első állításnak nem teljesen, a másodiknak sajnos igazat kell adnunk, Az igazság fogságában erényei ellenére az erős középszert képviseli. Egoyan korábbi filmjeihez képest gyengébb (mondjuk volt honnan romlani) lett a végeredmény, ám mentségére legyen mondva, a rendező nem is a csillagokat célozta meg vele.
A történet középpontjában egy mára kihalt őskövület-műfaj sztár-kettőse áll, akik duettben lenyomott zenés-kabarés tévé-showjukkal bírják sikításra a női rajongókat, s ragasztják a képernyők elé az egyre növekvő tévés társadalom (az ötvenes években járunk) nagy részét a "repülő képek" hőskorában. A két fiatalemberrel már a sztárság idején ismerkedünk meg. Most az egész világ a lábuk előtt hever, homárt esznek és gyönyörű nőkkel hálnak, habzsolják az életet. Az előadásban a felvett szerepek le vannak osztva: a közönség a színpadon állandóan torzsalkodó duóban egy visszafogott, udvarias stílusú Vince Collins-szal (Colin Firth - Büszkeség és balítélet, Bridget Jones naplója, Igazából szerelem) és egy nagyszájú, pimasz, női térdeket előszeretettel megremegtető Lanny Morris-szal (Kevin Bacon - Pokoli lecke, Vad vágyak, Titokzatos folyó) találkozik, akik egyébként csakúgy mint műsoraikban, az életben is tökéletesen kiegészítik egymást.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Karrierjükre egy soha nem látott hosszúságú előadással, a Telemaratonnal teszik fel a koronát, ám a holtfáradt, rajongóveszély miatt rendőri kíséretre is szoruló párost kényszerű udvartartásukkal a szállodai lakosztályba lépve a fürdőkádban egy halott lány fogadja. A tényt nem verik nagydobra, a lányt gyorsan eltemetik, ám a duó soha többé nem lép fel együtt. Tizenöt év múlva egy fiatal újságírónő (Alison Lohman - Fehér leander, 13. emelet, Nagy hal) mialatt a Collins-ról írandó életrajzi könyvének útját puhítgatja, gyanút fog. Lehetséges hogy a duó rejtélyes elhallgatásához a szállodában talált lánynak is köze lehet? Rövidesen kiderül, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, igazság nincs, csak különböző nézőpontok vannak; a történtek pontos felderítése pedig féltve őrzött titkokat bolygat meg, nehezen beforrt sebeket szakít fel újra.
Egoyan személyes stílusban kezdi a történetmesélést, Lanny Morris dokumentálja a történteket. Laza stílusban hanyag tőmondatai kísérik saját múltjának pergő eseményeit, a kezdő képsorok mintha az újságírónő által megírt életrajzi regény megfilmesítésének első képkockái lennének. Aztán megérkezik Egoyan is, nem kell félni: mire észbe kapunk, könnyeden átvezetett nézőpontváltásokkal körénk is fonódik a nála megszokott idősík-ugrálásos szerkezet, ami most is meglehetősen bonyolult, de óraműpontossággal működő történetkezelést eredményez.
Karaktereink - a színészek közül nem emelhető ki senki kifejezetten, egyenleten közép-jó teljesítmény látunk tőlük - minden jelenettel árnyaltabbak, valósággal fekete lyukként nyelnek el minket. Nem tudunk drukkolni a jónak és romlást kiáltani a gonoszra, a sokrétű személyiségeket egy idő után teljesen belengi a köd - ahogy többet tudunk róluk, egyre kevésbé ismerjük őket. A történetet szépen lassan felfalja a rejtély, az ötvenes és a hatvanas évek között ugráló eseményekhez film-noir-t idéző stílus társul az Agatha Christie-s bonyolultságú nyomozásban.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A színpadon jó kedélyű sztár-duóban mintha Bret Easton Ellis kiégett zombi-alakjai jelennének meg előttünk. A film egyik legerőteljesebb jelenetében még egy kábítószer-mámoros orgiának is részesei lehetünk, ahol az álomszerű vízióban maga Alíz is meglátogatja a szereplőket csodaországból. Ezek a jelenetek például egy faragatlan és öncélúan magamutogató Ken Parkhoz képest összehasonlíthatatlanul finomabbak, de jól elhelyezve a történetben nagy erőt hordoznak. Meg is hőkölt tőlük az amerikai cenzúrabizottság, a filmre villámsebességgel a pornográf jelzőt ragasztva tiltották be az Egyesült Államokban.
Atom Egoyan kiváló rendező, a gondos szerkesztés ezen munkán is tökéletesen meglátszik. Azonban joggal érezhetjük úgy, hogy felesleges a puskapor, a nagy műgonddal előadott történet nem durran akkorát, eredendően nincs meg benne a plusz, ami a rendező korábbi hatalmasságai közé emelhetné. A hirtelen felindulásból vetítésre beülő néző pedig joggal érezheti, hogy az élvezeti érték közel sem akkora, itt cserébe meg "kinyomasztják" a mozi székéből ezzel a végletekig fokozott borongósssággal. Meg kell jegyezünk, hogy az úriember valószínűleg rossz helyre tévedt: egy Egoyan film soha nem a könnyed szórakozásról szólt.
|
Az igazság fogságában (Where the Truth Lies) feliratos kanadai-angol-amerikai filmdráma, 108 perc, 2005 Rendező: Atom Egoyan Író: Rupert Holmes Forgatókönyvíró: Atom Egoyan Operatőr: Paul Sarossy Zene: Mychael Danna Producer: Robert Lantos Látványtervező: Phillip Barker Vágó: Susan Shipton Kevin Bacon (Lanny Morris) Colin Firth (Vince Collins) Alison Lohman (Karen O'Connor) Sonja Bennett (Bonnie Trout) Rachel Blanchard (Maureen O'Flaherty) Kathryn Winslow (Coreen) David Hayman (Butler) Maury Chaykin (Sally Sanmarco) |
