SG.hu
Tom Clancy's Rainbow Six Siege
Kiadó: UbiSoft
Fejlesztő: Ubisoft Montreal
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-560 3,3 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 945 processzor, Nvidia GeForce GTX 460 vagy ATI Radeon HD 5770 grafikus kártya, 6 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-2500K 3,3 GHz-es vagy AMD FX-8120 processzor, Nvidia GeForce GTX 670 vagy ATI Radeon HD 7970 grafikus kártya, 8 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Rainbow Six: Vegas, Counter Strike
Kategória: FPS
A taktikai akciójátékok kedvelőinek legnagyobb örömére új epizóddal tért vissza a Rainbow Six-sorozat, amely technikailag és tartalmilag talán hagy maga után kívánnivalót, de az élmény tekintetében kis túlzással páratlan lett. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült a Tom Clancy's Rainbow Six Siege.
Noha egymást érik a multiplayer módra kiélezett akciójátékok, így csak az idei esztendőből is tucatnyi nagyobb címet tudnánk felsorolni, azonban hiába a túlkínálat, ha ezek közül szinte kivétel nélkül mindegyik az önzésre koncentrált, és a háttérbe szorítja a csapatmunkát. Ez a tendencia teljesen meghatározta az elmúlt néhány évet, tehát olyan nagy szükségünk volt már egy csapatalapú taktikai akciójátékra, mint többhetes szárazság után egy áztató nyári esőre. Ez a kényszerhelyzet azonban sajnos igencsak kétélű kard!
Egy hiánytermék esetén ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy bármit is tegyenek elénk, azt nyilvánvaló hibái ellenére is az egekig magasztaljuk majd, holott normális esetben, egy egészséges színtéren ezt garantáltan nem tettük volna meg. Kicsit hasonló a helyzet a taktikai akciójátékok világában legendásnak számító Rainbow Six-sorozat aktuális epizódjával, amely korántsem sikerült ugyan rosszul, de ideális körülmények között biztosan nem dicsérnénk, hiszen akadnak olyan orbitális hibái és hiányosságai, amelyek teljesen érthetetlenek, de mivel régóta nem játszottunk már hasonlóval sem, hajlandóak vagyunk elnézni neki ezt-azt.
Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a franchise története a kilencvenes évek végéig nyúlik vissza - kvázi egy egészen más világba -, és az utóbbi közel két évtizedben megjelent minden egyes epizód egy egészen jól elkülönülő, kissé talán különc úton haladt, ami unikummá tette a végeredményt. Minden egyes részre jellemző volt, hogy a nagyszerű többjátékos élmények mellett egy tartalmas kampánnyal is rendelkezett, amely mindig hemzsegett az aktuálpolitikai áthallásoktól.
Természetesen mindez korántsem volt véletlen, Tom Clancy ugyanis nagyszerű sztorikat tudott alkotni, amelyeknek köszönhetően szó szerint szomjaztunk arra, hogy átélhessünk egy újabb videojátékot, amelyhez ő alkotott meg egy olyan, legtöbbször fiktív konfliktust, amely képes volt bogarat ültetni a fülünkbe, és feltételes kérdéseket felvetni az előttünk álló lehetséges jövő kapcsán. Ezt az utolérhetetlen hangulatot vártuk a Rainbow Six Siege első betöltését követően, azonban cserébe csak egy akkora maflást kaptunk, hogy az egy életre kijózanító hatással volt ránk.
Történetesen ugyanis a sorozat legújabb epizódjából hiányzik a sztori, ami miatt hosszú percekig csak bámultunk magunk elé, hiszen a rajongók jelentős részét arcon vágták ezzel a Ubisoft Montreal emberei, akik pontosan tudták, hogy mennyire fontos ez sokak számára. Ha összeesküvés-elméleteket kellene gyártanunk, akkor azt mondanánk, hogy a csapat kreatív szakemberei megpróbáltak egy épkézláb történetet összehozni, de azért egy olyan mesterrel nem lehet versenyre kelni, mint Tom Clancy, aki két évvel ezelőtt sajnos örökre itthagyott minket. Ezt a teóriát magyarázná a Rainbow Six: Patriots törlése - vagy átalakítása -, de bármi is áll a háttérben, a tény ettől még tény marad - nincs kampány, és emiatt sokaknak az alkotás csak egy félbehagyott játék maradhat.
Mindez annak ellenére is igaz, hogy lesz lehetőségünk szólóban ténykedni, de sem történet, sem összefüggő küldetések nem várnak majd ránk, inkább csak szituációs gyakorlatok. (A cikkünkhöz mellékelt képek is értelemszerűen kizárólag ebből a játékmódból származnak!) Ezek a küldetések lényegében arra szolgálnak, hogy felkészítsenek minket a többjátékos ütközetekre, így egyedül és kényelmesen sajátíthatjuk el a különféle trükköket, az egyes praktikákat, majd miután 2-3 óra alatt teljesítettük az összes pályát, kis túlzással már csak a multiplayer vár majd ránk.
Mielőtt azonban alaposabban is megismertetnénk titeket ezzel a lehetőséggel, érdemes külön is kiemelni a Terrorist Hunt - korábban Terrohunt - játékmódot, amely klasszikus visszatérőként lehetőséget biztosít arra, hogy egyedül vagy csapatban vadásszunk a terroristákra. Érdemes kiemelni, hogy a terroristavadászat során belefuthatunk egy bónusz pályába, amely garantáltan könnyeket csal majd a régi rajongók szemébe. Nem túlzás kijelenteni ugyanis, hogy ez az egyetlen olyan bevetés a játékban, amely tisztességes felvezetést, levezetést, ezáltal pedig értelmet kapott. Ha csak 4 másik hasonló küldetést összehoztak volna a készítők, és elnevezték volna kampánynak, már sokkal nagyobb lenne az örömünk.
Persze badarság lenne a Rainbow Six Siege kapcsán minden olyan állítás, miszerint a fentiek ellenére sem találunk majd benne megfelelő tartalmat és szórakozási lehetőséget, mert bár mennyiségileg vannak hiányosságok - mondjuk ki: röhejesen kevés, amit a pénzünkért kapunk -, az élmény mindenért kárpótol majd minket. A játékban minden egyes ütközet egy-egy ostromot fest le előttünk két ötfős csapat szemszögéből, így alakíthatunk terroristákat, de lehetőségünk lesz a jó oldalon is harcolni, méghozzá a világ legismertebb terrorelhárítóinak bőrébe bújva.
A Ubisoft fejlesztői ezúttal sem találták fel a spanyolviaszt, ennek köszönhetően a szituációk a jól ismert klisékből építkeznek: hol túszokat kell szabadítanunk, hol bombát kell hatástalanítanunk, hol egy adott területet kell majd megvédenünk az ellenségtől. A feladatok nyilván annak tükrében alakulnak, hogy melyik oldalról éljük át az eseményeket, de bármelyik felet is választjuk magunknak, garantáltan változatosabbnál változatosabb élmények várnak ránk. Kezdjük rögtön azzal, hogy a pályák elképesztően jó kialakítást kaptak, így talán kevés van belőlük, de mindegyik óriási újrajátszhatósági faktorral rendelkezik, hovatovább több olyan is van közöttük, amelyek már most akkora közönségkedvencek, mint a Counter Strike legendásabb helyszínei.
Noha a területek többsége egy épület köré épül fel, ezek többszintes, rengeteg taktikai lehetőséget garantáló építmények lesznek, csapatunk oldalán ezáltal előre eltervezhetjük, hogy milyen útvonalakon támadunk rá például egy túszejtő csapatra, milyen menekülőútvonalakat választunk magunknak és így tovább. Nem lesz akadály a tetőkön való betörés lehetősége, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a "kempelés" is egészen új értelmet nyert, bizonyos kasztok esetében ugyanis ez szinte elengedhetetlen és elfogadott lesz. Ha két felkészült csapat száll szembe egymással, garantáltan megizzasztják majd a másikat, hiszen rendkívül könnyű meglepetést okozni, nagyon egyszerű egérutat találni, mindeközben pedig azzal is számolnunk kell, hogy a pályák némileg átalakíthatók.
Rögtönzött barikádot építhetünk fel például ajtónyílásokhoz, de a lazább szerkezetű falakat könnyedén berobbanthatjuk, vagy átlőhetjük, ami sok-sok kellemetlenséget idézhet elő, és egy Call of Duty után bizony igencsak hozzá kell majd szokni, hiszen egy térelválasztó elem itt már nem nyújt menedéket a repkedő lövedékek elől. Ha mindez nem lenne elég, érdemes kiemelni, hogy az egyes fegyverek és a kiegészítők még tovább növelik a taktikai lehetőségeket. Számtalan gránát, távirányítású kütyü, robbanószer, drón, valamint tonnányi fegyver is bekerült a játékba. Abba most nem mennénk bele külön, hogy az egyes eszközök mennyire viselkednek a valóságnak megfelelően, de a kidolgozottságuk tekintetében nagyszerű munkát végeztek a készítők, és a tulajdonságaikban is óriási különbségek vannak az egyes típusok között.
Noha sokan talán már ennyivel is megelégedtek volna, a Ubisoft Montreal érezhetően nagyot akart villantani a többjátékos élményekkel, és bevezette a választható karakterosztályokat a játékban, méghozzá a világ legismertebb és legkeményebb terrorelhárítóival a középpontban. Kis túlzással olyan sok lehetőségünk lesz a válogatásra ezen a téren - természetesen nem csak a jófiúk oldaláról -, hogy hetek múlva is találhatunk majd magunknak újdonságot, hiszen míg az egyik harcos a távolban meghúzódva, orvlövészfegyverrel ritkítja az ellenséget, addig egy másik tele lesz speciális felszerelésekkel, lokátorokkal és detektorokkal, míg egy harmadik úgy fel lesz páncélozva, akár egy kisebb tank.
A valóság ennél azért persze jóval bonyolultabb, de ezt majd mindenki saját maga felfedezi, hiszen lesz rá ideje bőségesen, az egyes harcosokat ugyanis nekünk kell majd feloldanunk vagy megvásárolnunk magunknak. Ezt kétféle módon tehetjük meg. Az egyik, ha valamelyik kevésbé izmos kaszttal megpróbálunk virtuális valutaeszközt gyűjteni, amihez nemcsak rengeteg küldetést kell teljesíteni, hanem a pályákon sem kellene elsőként elhalálozni, máskülönben hosszú napok kellenek ahhoz, hogy egy valamire való harcost feloldjunk magunknak.
Óriási negatívum, hogy ha meg is tudtunk vásárolni magunknak egy megfelelő karaktert, még akkor sem biztos, hogy vele indulhatunk a meccseken, amikor ugyanis megtörténik a csapat összeállítása, mindenki szabadon választhat magának, és ha más már elvitte az orrunk elől az egyik specialistát, akkor nekünk továbbra is valamelyik golyófogóval kell lennünk. Ezzel nyilvánvalóan tovább lassul a fejlődési szakasz, hiszen minél kisebb szintű az adott karakter, annál kevesebb pontot tudunk gyűjteni magunknak a pályákon, és annál lassabban jutunk előre a ranglétrán.
Nem kell feltenni költői kérdéseket ahhoz, hogy kijelenthessük: ez bizony egy igazságtalan módszer, ami könnyen elveheti a kedvünket a játéktól. Vagy alkalmazhatjuk az előrelépés egy másik módját, a mikrotranzakciót, amelynek részeként kemény forintokért vásárolhatunk magunknak krediteket, és lehetőségünk nyílik több karaktert is megvenni, így nagyobb eséllyel tudunk majd egy combosabb hőssel a pályára lépni. Ez mindössze azért rendkívül gusztustalan, mert még mindig egy teljes áron megvásárolható videojátékról beszélünk, amiből nemcsak a kampány lett kiollózva teljes egészében, hanem még a tartalom tekintetében is arra kényszerít minket, hogy újabb ezreseket szórjunk el. Nyilván ott a lehetőség, hogy türelmesen előrehaladunk, de előbb vagy utóbb mindenki garantáltan eljut arra a szintre - már amennyiben van rendes élete is -, hogy vagy törli a játékot, vagy befektet még egy keveset.
Grafika:
Ami azonban még ennél is felháborítóbb a Rainbow Six Siege kapcsán, az alighanem a küllem. Noha a játékot az AnvilNext grafikus motor hajtja meg - az új Assassin’s Creed alatt is ez muzsikált -, a végeredmény a kisebb helyszínek ellenére is gyakran ocsmány, messze nem újgenerációs. Nemcsak a helyszínek részletessége, a karakterek kidolgozottsága is hagy maga után kívánnivalót, de az effektek is elég csúnyák, ami mellé legalább megfelelő optimalizálás, valamint egy olyan kis extra társult, aminek köszönhetően részben hajlandóak vagyunk elnézni az alkotóknak ezt az orbitális hiányosságot.
Ez nem más, mint hogy a pályákon kis túlzással minden elem törhető, zúzható, átszabható, a falak például valós időben, az fps-szám legapróbb megingása nélkül lőhetők át, és még magas beállítások mellett is megfelelő sebesség vár ránk, az optimalizálatlanság legkisebb jele nélkül. Grafikai bugok és technikai malőrök nyilván akadnak, méghozzá igencsak szép számmal, de aki elmerül a játékban, az bizonyára nem az erősen közepes küllem miatt teszi majd.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
A játék mind a kezelőfelület, mind az irányítás tekintetében az akciójátékok, de főként az FPS-ek kliséit állítja a középpontba. Éppen emiatt nincs szükség arra, hogy beletanuljunk karaktereink irányításába, vagy a speciális felszerelések használatába, hiszen mindent ott találunk majd, ahol annak lennie kell.
Játszhatóság: Akár tetszik, akár nem, a Rainbow Six Siege minden túlzás nélkül csak egy félig kész játék, hiszen a készítők kivették belőle a kampányt, az egyedül átélhető betanító küldetések pedig messze nem kárpótolnak minket semmiért. Hiába nyújtanak ezenfelül páratlan kooperatív lehetőségeket és csapajátékot a multiplayer módban elérhető összecsapások, összességében nagyon jelentéktelen mennyiségű pályával és lehetőséggel rendelkezik jelenleg, amit a későbbi ingyenes kiegészítők orvosolhatnak még, de egyelőre nem túl rózsás a helyzet. Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy több tartalmat is kaphattunk volna a pénzünkért cserébe, noha tény, hogy aki egyszer beleszeret a csapatos ütközetekbe, és nagyon jó, bejáratott társai vannak ehhez, az így is feledhetetlen élményeket szerezhet magának.
Intelligencia, nehézség:
Mivel egyjátékos mód nincs, ezért a mesterséges intelligenciát nem kell figyelembe vennünk az értékelésnél, azt pedig a készítők sem tudják meghatározni, hogy milyen emberekkel is hoz össze minket a sors a pályákon. A nehézség is elég képlékeny, illetve csapatfüggő, ugyanakkor a gyakran előforduló technikai bakik és egyebek elég kellemetlenül érinthetnek minket néhány meccs során, főként akkor, ha egy bugnak köszönhetünk egy kellemetlen halálesetet.
Hangok, zene: Ha a küllem tekintetében nem is tudott lenyűgözni minket a játék, a hangokkal azonban nem tudunk betelni. Minden túlzás nélkül még a Call of Duty-sorozat aktuális tagja sem tudott ilyen erőteljes fegyverhangokat és effekteket felvonultatni, így a bevetések során a lövésektől kezdve a legutolsó repesz becsapódásáig bezárólag mindent hallhatunk, illetve a lehető legvalóságosabb formában élhetjük majd át.
Összegzés: Amennyiben normális és egyben egészséges versenyről beszélhetnénk jelenleg a taktikai akciójátékok piacán, ezáltal annyi és olyan minőségű alkotás készülne ebben a stílusban is, mint például MOBA, akkor a Rainbow Six Siege most semmivel sem kapna többet egy átlagos, közepes értékelésnél. A helyzet azonban az, hogy hiába is hisztizünk, hiába vagyunk dühösek a Ubisoft alkotására a kevés tartalom vagy a technikai bakik, esetleg az átlagos küllem miatt, egyszerűen el kell fogadnunk a szituációt, mert a végeredmény olyan kimagasló élményt kínál a csapatalapú, taktikus ütközetek kedvelőinek, amit évek óta már egyetlen videojáték sem tudott biztosítani. A készítők tehát sokkal jobb és alaposabb munkát is végezhettek volna, de így is örülünk annak, amit kaptunk. Persze egy belátható időn belül elkészülő folytatás esetében ez már azért kevés lesz!
Fejlesztő: Ubisoft Montreal
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-560 3,3 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 945 processzor, Nvidia GeForce GTX 460 vagy ATI Radeon HD 5770 grafikus kártya, 6 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-2500K 3,3 GHz-es vagy AMD FX-8120 processzor, Nvidia GeForce GTX 670 vagy ATI Radeon HD 7970 grafikus kártya, 8 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Rainbow Six: Vegas, Counter Strike
Kategória: FPS
A taktikai akciójátékok kedvelőinek legnagyobb örömére új epizóddal tért vissza a Rainbow Six-sorozat, amely technikailag és tartalmilag talán hagy maga után kívánnivalót, de az élmény tekintetében kis túlzással páratlan lett. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült a Tom Clancy's Rainbow Six Siege.
Noha egymást érik a multiplayer módra kiélezett akciójátékok, így csak az idei esztendőből is tucatnyi nagyobb címet tudnánk felsorolni, azonban hiába a túlkínálat, ha ezek közül szinte kivétel nélkül mindegyik az önzésre koncentrált, és a háttérbe szorítja a csapatmunkát. Ez a tendencia teljesen meghatározta az elmúlt néhány évet, tehát olyan nagy szükségünk volt már egy csapatalapú taktikai akciójátékra, mint többhetes szárazság után egy áztató nyári esőre. Ez a kényszerhelyzet azonban sajnos igencsak kétélű kard!
Egy hiánytermék esetén ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy bármit is tegyenek elénk, azt nyilvánvaló hibái ellenére is az egekig magasztaljuk majd, holott normális esetben, egy egészséges színtéren ezt garantáltan nem tettük volna meg. Kicsit hasonló a helyzet a taktikai akciójátékok világában legendásnak számító Rainbow Six-sorozat aktuális epizódjával, amely korántsem sikerült ugyan rosszul, de ideális körülmények között biztosan nem dicsérnénk, hiszen akadnak olyan orbitális hibái és hiányosságai, amelyek teljesen érthetetlenek, de mivel régóta nem játszottunk már hasonlóval sem, hajlandóak vagyunk elnézni neki ezt-azt.
Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a franchise története a kilencvenes évek végéig nyúlik vissza - kvázi egy egészen más világba -, és az utóbbi közel két évtizedben megjelent minden egyes epizód egy egészen jól elkülönülő, kissé talán különc úton haladt, ami unikummá tette a végeredményt. Minden egyes részre jellemző volt, hogy a nagyszerű többjátékos élmények mellett egy tartalmas kampánnyal is rendelkezett, amely mindig hemzsegett az aktuálpolitikai áthallásoktól.
Természetesen mindez korántsem volt véletlen, Tom Clancy ugyanis nagyszerű sztorikat tudott alkotni, amelyeknek köszönhetően szó szerint szomjaztunk arra, hogy átélhessünk egy újabb videojátékot, amelyhez ő alkotott meg egy olyan, legtöbbször fiktív konfliktust, amely képes volt bogarat ültetni a fülünkbe, és feltételes kérdéseket felvetni az előttünk álló lehetséges jövő kapcsán. Ezt az utolérhetetlen hangulatot vártuk a Rainbow Six Siege első betöltését követően, azonban cserébe csak egy akkora maflást kaptunk, hogy az egy életre kijózanító hatással volt ránk.
Történetesen ugyanis a sorozat legújabb epizódjából hiányzik a sztori, ami miatt hosszú percekig csak bámultunk magunk elé, hiszen a rajongók jelentős részét arcon vágták ezzel a Ubisoft Montreal emberei, akik pontosan tudták, hogy mennyire fontos ez sokak számára. Ha összeesküvés-elméleteket kellene gyártanunk, akkor azt mondanánk, hogy a csapat kreatív szakemberei megpróbáltak egy épkézláb történetet összehozni, de azért egy olyan mesterrel nem lehet versenyre kelni, mint Tom Clancy, aki két évvel ezelőtt sajnos örökre itthagyott minket. Ezt a teóriát magyarázná a Rainbow Six: Patriots törlése - vagy átalakítása -, de bármi is áll a háttérben, a tény ettől még tény marad - nincs kampány, és emiatt sokaknak az alkotás csak egy félbehagyott játék maradhat.
Mindez annak ellenére is igaz, hogy lesz lehetőségünk szólóban ténykedni, de sem történet, sem összefüggő küldetések nem várnak majd ránk, inkább csak szituációs gyakorlatok. (A cikkünkhöz mellékelt képek is értelemszerűen kizárólag ebből a játékmódból származnak!) Ezek a küldetések lényegében arra szolgálnak, hogy felkészítsenek minket a többjátékos ütközetekre, így egyedül és kényelmesen sajátíthatjuk el a különféle trükköket, az egyes praktikákat, majd miután 2-3 óra alatt teljesítettük az összes pályát, kis túlzással már csak a multiplayer vár majd ránk.
Mielőtt azonban alaposabban is megismertetnénk titeket ezzel a lehetőséggel, érdemes külön is kiemelni a Terrorist Hunt - korábban Terrohunt - játékmódot, amely klasszikus visszatérőként lehetőséget biztosít arra, hogy egyedül vagy csapatban vadásszunk a terroristákra. Érdemes kiemelni, hogy a terroristavadászat során belefuthatunk egy bónusz pályába, amely garantáltan könnyeket csal majd a régi rajongók szemébe. Nem túlzás kijelenteni ugyanis, hogy ez az egyetlen olyan bevetés a játékban, amely tisztességes felvezetést, levezetést, ezáltal pedig értelmet kapott. Ha csak 4 másik hasonló küldetést összehoztak volna a készítők, és elnevezték volna kampánynak, már sokkal nagyobb lenne az örömünk.
Persze badarság lenne a Rainbow Six Siege kapcsán minden olyan állítás, miszerint a fentiek ellenére sem találunk majd benne megfelelő tartalmat és szórakozási lehetőséget, mert bár mennyiségileg vannak hiányosságok - mondjuk ki: röhejesen kevés, amit a pénzünkért kapunk -, az élmény mindenért kárpótol majd minket. A játékban minden egyes ütközet egy-egy ostromot fest le előttünk két ötfős csapat szemszögéből, így alakíthatunk terroristákat, de lehetőségünk lesz a jó oldalon is harcolni, méghozzá a világ legismertebb terrorelhárítóinak bőrébe bújva.
A Ubisoft fejlesztői ezúttal sem találták fel a spanyolviaszt, ennek köszönhetően a szituációk a jól ismert klisékből építkeznek: hol túszokat kell szabadítanunk, hol bombát kell hatástalanítanunk, hol egy adott területet kell majd megvédenünk az ellenségtől. A feladatok nyilván annak tükrében alakulnak, hogy melyik oldalról éljük át az eseményeket, de bármelyik felet is választjuk magunknak, garantáltan változatosabbnál változatosabb élmények várnak ránk. Kezdjük rögtön azzal, hogy a pályák elképesztően jó kialakítást kaptak, így talán kevés van belőlük, de mindegyik óriási újrajátszhatósági faktorral rendelkezik, hovatovább több olyan is van közöttük, amelyek már most akkora közönségkedvencek, mint a Counter Strike legendásabb helyszínei.
Noha a területek többsége egy épület köré épül fel, ezek többszintes, rengeteg taktikai lehetőséget garantáló építmények lesznek, csapatunk oldalán ezáltal előre eltervezhetjük, hogy milyen útvonalakon támadunk rá például egy túszejtő csapatra, milyen menekülőútvonalakat választunk magunknak és így tovább. Nem lesz akadály a tetőkön való betörés lehetősége, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a "kempelés" is egészen új értelmet nyert, bizonyos kasztok esetében ugyanis ez szinte elengedhetetlen és elfogadott lesz. Ha két felkészült csapat száll szembe egymással, garantáltan megizzasztják majd a másikat, hiszen rendkívül könnyű meglepetést okozni, nagyon egyszerű egérutat találni, mindeközben pedig azzal is számolnunk kell, hogy a pályák némileg átalakíthatók.
Rögtönzött barikádot építhetünk fel például ajtónyílásokhoz, de a lazább szerkezetű falakat könnyedén berobbanthatjuk, vagy átlőhetjük, ami sok-sok kellemetlenséget idézhet elő, és egy Call of Duty után bizony igencsak hozzá kell majd szokni, hiszen egy térelválasztó elem itt már nem nyújt menedéket a repkedő lövedékek elől. Ha mindez nem lenne elég, érdemes kiemelni, hogy az egyes fegyverek és a kiegészítők még tovább növelik a taktikai lehetőségeket. Számtalan gránát, távirányítású kütyü, robbanószer, drón, valamint tonnányi fegyver is bekerült a játékba. Abba most nem mennénk bele külön, hogy az egyes eszközök mennyire viselkednek a valóságnak megfelelően, de a kidolgozottságuk tekintetében nagyszerű munkát végeztek a készítők, és a tulajdonságaikban is óriási különbségek vannak az egyes típusok között.
Noha sokan talán már ennyivel is megelégedtek volna, a Ubisoft Montreal érezhetően nagyot akart villantani a többjátékos élményekkel, és bevezette a választható karakterosztályokat a játékban, méghozzá a világ legismertebb és legkeményebb terrorelhárítóival a középpontban. Kis túlzással olyan sok lehetőségünk lesz a válogatásra ezen a téren - természetesen nem csak a jófiúk oldaláról -, hogy hetek múlva is találhatunk majd magunknak újdonságot, hiszen míg az egyik harcos a távolban meghúzódva, orvlövészfegyverrel ritkítja az ellenséget, addig egy másik tele lesz speciális felszerelésekkel, lokátorokkal és detektorokkal, míg egy harmadik úgy fel lesz páncélozva, akár egy kisebb tank.
A valóság ennél azért persze jóval bonyolultabb, de ezt majd mindenki saját maga felfedezi, hiszen lesz rá ideje bőségesen, az egyes harcosokat ugyanis nekünk kell majd feloldanunk vagy megvásárolnunk magunknak. Ezt kétféle módon tehetjük meg. Az egyik, ha valamelyik kevésbé izmos kaszttal megpróbálunk virtuális valutaeszközt gyűjteni, amihez nemcsak rengeteg küldetést kell teljesíteni, hanem a pályákon sem kellene elsőként elhalálozni, máskülönben hosszú napok kellenek ahhoz, hogy egy valamire való harcost feloldjunk magunknak.
Óriási negatívum, hogy ha meg is tudtunk vásárolni magunknak egy megfelelő karaktert, még akkor sem biztos, hogy vele indulhatunk a meccseken, amikor ugyanis megtörténik a csapat összeállítása, mindenki szabadon választhat magának, és ha más már elvitte az orrunk elől az egyik specialistát, akkor nekünk továbbra is valamelyik golyófogóval kell lennünk. Ezzel nyilvánvalóan tovább lassul a fejlődési szakasz, hiszen minél kisebb szintű az adott karakter, annál kevesebb pontot tudunk gyűjteni magunknak a pályákon, és annál lassabban jutunk előre a ranglétrán.
Nem kell feltenni költői kérdéseket ahhoz, hogy kijelenthessük: ez bizony egy igazságtalan módszer, ami könnyen elveheti a kedvünket a játéktól. Vagy alkalmazhatjuk az előrelépés egy másik módját, a mikrotranzakciót, amelynek részeként kemény forintokért vásárolhatunk magunknak krediteket, és lehetőségünk nyílik több karaktert is megvenni, így nagyobb eséllyel tudunk majd egy combosabb hőssel a pályára lépni. Ez mindössze azért rendkívül gusztustalan, mert még mindig egy teljes áron megvásárolható videojátékról beszélünk, amiből nemcsak a kampány lett kiollózva teljes egészében, hanem még a tartalom tekintetében is arra kényszerít minket, hogy újabb ezreseket szórjunk el. Nyilván ott a lehetőség, hogy türelmesen előrehaladunk, de előbb vagy utóbb mindenki garantáltan eljut arra a szintre - már amennyiben van rendes élete is -, hogy vagy törli a játékot, vagy befektet még egy keveset.
Grafika:
Ami azonban még ennél is felháborítóbb a Rainbow Six Siege kapcsán, az alighanem a küllem. Noha a játékot az AnvilNext grafikus motor hajtja meg - az új Assassin’s Creed alatt is ez muzsikált -, a végeredmény a kisebb helyszínek ellenére is gyakran ocsmány, messze nem újgenerációs. Nemcsak a helyszínek részletessége, a karakterek kidolgozottsága is hagy maga után kívánnivalót, de az effektek is elég csúnyák, ami mellé legalább megfelelő optimalizálás, valamint egy olyan kis extra társult, aminek köszönhetően részben hajlandóak vagyunk elnézni az alkotóknak ezt az orbitális hiányosságot.Ez nem más, mint hogy a pályákon kis túlzással minden elem törhető, zúzható, átszabható, a falak például valós időben, az fps-szám legapróbb megingása nélkül lőhetők át, és még magas beállítások mellett is megfelelő sebesség vár ránk, az optimalizálatlanság legkisebb jele nélkül. Grafikai bugok és technikai malőrök nyilván akadnak, méghozzá igencsak szép számmal, de aki elmerül a játékban, az bizonyára nem az erősen közepes küllem miatt teszi majd.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
A játék mind a kezelőfelület, mind az irányítás tekintetében az akciójátékok, de főként az FPS-ek kliséit állítja a középpontba. Éppen emiatt nincs szükség arra, hogy beletanuljunk karaktereink irányításába, vagy a speciális felszerelések használatába, hiszen mindent ott találunk majd, ahol annak lennie kell.
Játszhatóság:
Akár tetszik, akár nem, a Rainbow Six Siege minden túlzás nélkül csak egy félig kész játék, hiszen a készítők kivették belőle a kampányt, az egyedül átélhető betanító küldetések pedig messze nem kárpótolnak minket semmiért. Hiába nyújtanak ezenfelül páratlan kooperatív lehetőségeket és csapajátékot a multiplayer módban elérhető összecsapások, összességében nagyon jelentéktelen mennyiségű pályával és lehetőséggel rendelkezik jelenleg, amit a későbbi ingyenes kiegészítők orvosolhatnak még, de egyelőre nem túl rózsás a helyzet. Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy több tartalmat is kaphattunk volna a pénzünkért cserébe, noha tény, hogy aki egyszer beleszeret a csapatos ütközetekbe, és nagyon jó, bejáratott társai vannak ehhez, az így is feledhetetlen élményeket szerezhet magának.Intelligencia, nehézség:
Mivel egyjátékos mód nincs, ezért a mesterséges intelligenciát nem kell figyelembe vennünk az értékelésnél, azt pedig a készítők sem tudják meghatározni, hogy milyen emberekkel is hoz össze minket a sors a pályákon. A nehézség is elég képlékeny, illetve csapatfüggő, ugyanakkor a gyakran előforduló technikai bakik és egyebek elég kellemetlenül érinthetnek minket néhány meccs során, főként akkor, ha egy bugnak köszönhetünk egy kellemetlen halálesetet.Hangok, zene:
Ha a küllem tekintetében nem is tudott lenyűgözni minket a játék, a hangokkal azonban nem tudunk betelni. Minden túlzás nélkül még a Call of Duty-sorozat aktuális tagja sem tudott ilyen erőteljes fegyverhangokat és effekteket felvonultatni, így a bevetések során a lövésektől kezdve a legutolsó repesz becsapódásáig bezárólag mindent hallhatunk, illetve a lehető legvalóságosabb formában élhetjük majd át.Összegzés:
Amennyiben normális és egyben egészséges versenyről beszélhetnénk jelenleg a taktikai akciójátékok piacán, ezáltal annyi és olyan minőségű alkotás készülne ebben a stílusban is, mint például MOBA, akkor a Rainbow Six Siege most semmivel sem kapna többet egy átlagos, közepes értékelésnél. A helyzet azonban az, hogy hiába is hisztizünk, hiába vagyunk dühösek a Ubisoft alkotására a kevés tartalom vagy a technikai bakik, esetleg az átlagos küllem miatt, egyszerűen el kell fogadnunk a szituációt, mert a végeredmény olyan kimagasló élményt kínál a csapatalapú, taktikus ütközetek kedvelőinek, amit évek óta már egyetlen videojáték sem tudott biztosítani. A készítők tehát sokkal jobb és alaposabb munkát is végezhettek volna, de így is örülünk annak, amit kaptunk. Persze egy belátható időn belül elkészülő folytatás esetében ez már azért kevés lesz!