SG.hu·
Én, a séf - Jean Reno és a gasztronáci
Egy komédia, melyből a laikusok is megtudhatják, hogy a molekuláris gasztronómia nem apró adagokat, hanem kémiai eljárásokkal készült ételeket jelent.
Hogy tetszett az Én, a séf?
Régen a francia kommersz komédiák és közönségfilmek is jókora szeletet hasítottak a hazai mozis bevételekből, manapság viszont egyre kevesebbet látunk belőlük, pedig ki tudja, talán a közönségnek is lenne igénye az európai alkotásokra. Persze általában sikerre csak azok a filmek számíthattak, amelyekben akadt egy-két ismerős arc, vagy éppen egy sorozat folytatásai voltak, az olyan, majdnem minden rekordot megdöntő filmek, mint az Életrevalók, csak fű alatt, pár moziban játszva futhattak be. (De legalább befutottak, itt írtunk az év legnagyobb hazai mozis döbbenetéről.)
Minőségét tekintve hiába remek az idei kínálat európai filmekből, a legutóbbi SG-s szavazás is arról árulkodik, hogy csak minden negyedik olvasó látott 2012-ben olyan filmet a moziban, amit nem Hollywood készített. A nézettségi adatok szerint pedig az Én, a séf sem váltott ki túlságosan nagy érdeklődést, pedig az egyik főszereplője Jean Reno, több moziban is játszották, ráadásul még szinkron is készült hozzá.
A történet egy hatalmas elméleti tudással rendelkező szakácsról szól, akinek minden tudás a rendelkezésére áll, hogy az haute cuisine kiválósága legyen, azonban a személyisége ennek folyamatosan az útját állja, makacssága és rugalmatlansága miatt egy étteremben sem marad meg sokáig. No meg azért sem, mert számára csak a csúcsgasztronómia létezik. Ezért a fix állás reményében elmegy festő-mázolónak, de kisvártatva felfigyel rá egy 3 Michelin-csillagos étterem séfje és alkalmazza, hősünknek pedig titkolnia kell új állását kilencedik hónapban járó felesége elől.
Szinte minden évben láthatunk a mozikban éttermekről és/vagy szakácsokról szóló filmeket, melyeket nem lehet korgó gyomorral nézni, hiszen a prezentált ételek láttán az ember szájában óhatatlanul is összefut a nyál. Nos, az Én, a séf nem ilyen film. Nyilván szándékosan tették, de a filmben szinte semmi ínycsiklandó nincs. Látunk ugyan ételeket pár pillanatra, de az semmire sem elég, azok az étkek pedig amik több időt kapnak, a molekuláris gasztronómia termékei, melyeket Santiago 'Torrente' Segura prezentál. Ezek ízre lehet, hogy a topon vannak, de egy csirkeízű kocka ránézésre sosem lesz étvágygerjesztő, mint ahogy mindenféle habokkal telepettyezett tányér sem.
De nincs azzal semmi baj, ha az étel nem vonja el a figyelmet a komédiától, gondolhatnánk. Kár, hogy a komédia meglehetősen enyhe és klisés az Én, a séfben. Nem nagyon erőlködnek sem a színészek, sem az írók, mindössze pár mellékszereplő hozza magát, a legnagyobb gond viszont nem a súlytalanságban, hanem a karakterekben, leginkább a főhősben rejlik. Jean Reno hozza ugyan megbízhatóan, amit kell, a vegyészkonyha ellen ágáló egykori szakácslegendát, de Michaël Youn olyan csélcsap karaktert kapott, akit nagyon nehéz megszeretni, s mindez sajnos a filmet is elbuktatja. Jacky figurája idegesítő húzásaival egy pillanatra sem válik olyanná, akinek tiszta szívből szurkolni lehetne, a néző inkább sajnálja a körülötte lévőket, hogy ilyen embert kell elviselniük.
Ezúttal kivételesen dőreség lenne a nézőket kárhoztatni az Én, a séf gyengébb szerepléséért, hiszen Franciaországban is gyengén teljesített az elvárásokhoz képest. Ennek pedig az az egyik oka, hogy nem is sikerült túl jól. Bőven lenne potenciál a történetben, de mindvégig ártalmatlan limonádé marad a film, mely ismert panelekből építkezik. Nézhető, el lehet heherészni rajta, az idő elütésére tökéletesen alkalmas, de kevés felejthetőbb filmet láttunk az idén. Egy pozitívum azért akad: a szinkron nagyon jól sikerült, mind hangok, mind magyar szöveg tekintetében.
Minőségét tekintve hiába remek az idei kínálat európai filmekből, a legutóbbi SG-s szavazás is arról árulkodik, hogy csak minden negyedik olvasó látott 2012-ben olyan filmet a moziban, amit nem Hollywood készített. A nézettségi adatok szerint pedig az Én, a séf sem váltott ki túlságosan nagy érdeklődést, pedig az egyik főszereplője Jean Reno, több moziban is játszották, ráadásul még szinkron is készült hozzá.
A történet egy hatalmas elméleti tudással rendelkező szakácsról szól, akinek minden tudás a rendelkezésére áll, hogy az haute cuisine kiválósága legyen, azonban a személyisége ennek folyamatosan az útját állja, makacssága és rugalmatlansága miatt egy étteremben sem marad meg sokáig. No meg azért sem, mert számára csak a csúcsgasztronómia létezik. Ezért a fix állás reményében elmegy festő-mázolónak, de kisvártatva felfigyel rá egy 3 Michelin-csillagos étterem séfje és alkalmazza, hősünknek pedig titkolnia kell új állását kilencedik hónapban járó felesége elől.
Szinte minden évben láthatunk a mozikban éttermekről és/vagy szakácsokról szóló filmeket, melyeket nem lehet korgó gyomorral nézni, hiszen a prezentált ételek láttán az ember szájában óhatatlanul is összefut a nyál. Nos, az Én, a séf nem ilyen film. Nyilván szándékosan tették, de a filmben szinte semmi ínycsiklandó nincs. Látunk ugyan ételeket pár pillanatra, de az semmire sem elég, azok az étkek pedig amik több időt kapnak, a molekuláris gasztronómia termékei, melyeket Santiago 'Torrente' Segura prezentál. Ezek ízre lehet, hogy a topon vannak, de egy csirkeízű kocka ránézésre sosem lesz étvágygerjesztő, mint ahogy mindenféle habokkal telepettyezett tányér sem.
De nincs azzal semmi baj, ha az étel nem vonja el a figyelmet a komédiától, gondolhatnánk. Kár, hogy a komédia meglehetősen enyhe és klisés az Én, a séfben. Nem nagyon erőlködnek sem a színészek, sem az írók, mindössze pár mellékszereplő hozza magát, a legnagyobb gond viszont nem a súlytalanságban, hanem a karakterekben, leginkább a főhősben rejlik. Jean Reno hozza ugyan megbízhatóan, amit kell, a vegyészkonyha ellen ágáló egykori szakácslegendát, de Michaël Youn olyan csélcsap karaktert kapott, akit nagyon nehéz megszeretni, s mindez sajnos a filmet is elbuktatja. Jacky figurája idegesítő húzásaival egy pillanatra sem válik olyanná, akinek tiszta szívből szurkolni lehetne, a néző inkább sajnálja a körülötte lévőket, hogy ilyen embert kell elviselniük.
Ezúttal kivételesen dőreség lenne a nézőket kárhoztatni az Én, a séf gyengébb szerepléséért, hiszen Franciaországban is gyengén teljesített az elvárásokhoz képest. Ennek pedig az az egyik oka, hogy nem is sikerült túl jól. Bőven lenne potenciál a történetben, de mindvégig ártalmatlan limonádé marad a film, mely ismert panelekből építkezik. Nézhető, el lehet heherészni rajta, az idő elütésére tökéletesen alkalmas, de kevés felejthetőbb filmet láttunk az idén. Egy pozitívum azért akad: a szinkron nagyon jól sikerült, mind hangok, mind magyar szöveg tekintetében.
|
Én, a séf (Comme un chef)
színes, magyarul beszélő, francia komédia, 84 perc, 2012 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Daniel Cohen forgatókönyvíró: Daniel Cohen zeneszerző: Nicola Piovani operatőr: Robert Fraisse producer: Sidonie Dumas szereplők: Michaël Youn (Jacky Bonnot) Jean Reno (Alexandre Lagarde) Julien Boisselier (Stanislas Matter) Raphaëlle Agogué (Béatrice) Salomé Stévenin (Amandine) |
