A pár éve megszünt határtudományos lap topikja!
-
tomcat1 #41
Az EPR paradoxon a kvantumfizika egyik legkülönösebb jelensége, amely kapcsolatba hozható az emberi tudat illetve psziché működésével is. Megkérdezhetnénk persze, hogy mi köze lehet az emberi pszichének, s ezen keresztül a pszichológiának a kvantumfizikához. A kérdés nem új. Ugyanezt a kérdést tette fel Carl Gustav Jung, még valamikor a világháború előtt Wolfgang Paulinak, a később Nobel-díjjal is kitüntetett kvantumfizikusnak. Beszélgetéseik és levelezésük eredménye egy közösen publikált könyv volt, amelyben a szerzők a Jung által kidolgozott szinkronicitás elmélet és a kvantumelmélet kapcsolatát ismertetik.
A pszichológia és kvantumfizika kapcsolata ezután kikerült a tudósok érdeklődési köréből, és évtizedekig sem a fizikusok, sem a pszichológusok nem foglalkoztak ilyesmivel. Kvantumelméleti szempontból a szinkronicitás a nem lokális kapcsolatok kategóriájába sorolható. A nem lokális kapcsolatok legegyszerűbb változata az EPR paradoxon néven ismert jelenség.
Bár a kvantumfizikával és pszichológiával kapcsolatos ilyen vonatkozású legfontosabb elméleti ismeretek nagyjából már az 1920-as évek óta ismeretesek, ám csak a legutóbbi időben végeztek el sikeresen olyan kísérleteket, amelyek azt mutatják, hogy az elméletileg lehetséges, de a gyakorlatban lehetetlennek tartott jelenségek mégis csak létezhetnek.
Maga az EPR megjelölés Einstein, Podolsky és Rosen neveinek kezdőbetűiből áll. Az ezzel kapcsolatos cikket ugyanis 1935-ben publikálta a három tudós, annak illusztrálására, hogy a kvantumelmélet mennyire tökéletlen, hiszen az a józan ésszel ellentétes, képtelenül lehetetlen következtetésekhez vezethet.
Az EPR paradoxon szerint, ha két elemi részecske, pl. foton vagy elektron egyszer kölcsönhatásba lép, s azután szétválnak az útjaik, akkor közöttük továbbra is fennmarad egyfajta láthatatlan kapcsolat, pl. a két elektron spinje mindig egymással ellentétes irányú lesz, vagy a két foton polarizációs állapota mindig azonos lesz stb.
Ez az állítás azonban ellenkezik a relativitáselmélettel, amely szerint fénysebességnél gyorsabb hatás a természetben nem létezhet. Márpedig a két részecske közötti azonnali kölcsönhatás - ha létezik - nem tartja tiszteletben a fénysebességet mint határsebességet.
Meggyőződni egy ilyen jelenség létezéséről természetesen csak kísérleti úton lehetséges. Egy ilyen kísérlet elméleti lehetőségét John Bell, a Genfi CERN laboratórium munkatársa publikálta még 1964-ben. A technikai nehézségek miatt azonban a kísérletek gyakorlati megvalósítására csak az utóbbi években került sor. A kísérleteket az Innsbrucki Műszaki Egyetemen elektronokkal, a Genfi Egyetemen fotonokkal végezték.
A Nicolas Gizin kutató fizikus vezetésével végzett utóbbi kísérleteknél a Genfi tó alatt húzódó fénykábeleken 25 km távolságra küldtek el egymástól foton párokat és azt tapasztalták, hogy ha az egyik fotont befolyásolják, hasonló változás a másik fotonnál is fellép. A mérési bizonytalanság miatt azt ugyan nem lehetett megállapítani, hogy a kölcsönhatás vajon valóban "azonnali", de a többször megismételt psec 1 pontosságú mérések alapján az látszott igazolódni, hogy a kölcsönhatás sebessége legalább a fénysebesség 10 millió-szorosa!
Az anyagi tárgyak között azok közvetlen érintkezése nélkül a távolból azonnal ható kölcsönhatás lehetőségét már több mint 300 évvel ezelőtt felvetette Sir Isaac Newton, amikor felfedezte a gravitáció jelenségét, és ennek alapján kidolgozta az égitestek mozgásának mechanikai törvényeit. Ezért a "túlzottan misztikus" elképzeléséért Newton sok bírálatot is kapott.
Az 1800-as évek második felében dolgozta ki James Clerk Maxwell az elektrodinamika törvényeit és állapította meg, hogy a villamos és mágneses terek legfeljebb fénysebességgel terjedhetnek. Maxwell felismerése alapján alkotta meg azután Einstein a speciális relativitás elméletet és mondta ki, hogy a fénysebesség olyan határsebesség, amelyet semmiféle tárgy vagy hatás nem léphet túl.
A kvantumelméletet Einstein kezdettől gyanakvással fogadta. Lehet, hogy az aggodalma tényleg megalapozott volt, s - legalábbis az azonnali távolhatás kérdésében - mégiscsak Newtonnak volt igaza.
Felmerül a kérdés, hogy ha az elemi részecskék között létezhet ez a "nem lokális kapcsolat", akkor ez talán felléphet makro méretű tárgyak között is, sőt létezhet rejtett kölcsönhatási hálózat az univerzum összes objektuma között, beleértve az emberi tudatot is, amely ugyancsak része az univerzumnak.
Erre vonatkozó kísérletsorozatot publikáltak több mint 10 évvel ezelőtt Grinberg-Zylberbaum és szerzőtársai. A kísérlet tárgya EEG jelek átvitele emberi agyak között volt. E kísérletek úgy zajlottak, hogy két személyt két külön helyiségben leültettek meditálni, a fejükre EEG elektródokat helyeztek, és azt az utasítást adták nekik, hogy semmi mást ne tegyenek, csak a megfelelő relaxációs állapot elérésekor koncentráljanak egymásra. Ezt követően az egyik személy szeme előtt bekapcsoltak egy meghatározott frekvenciával villogó LED fényforrást és regisztrálták, hogy az EEG jelben megjelenik a villogási frekvenciájú jelösszetevő. Az a meglepőnek tűnő eredmény adódott, hogy ilyenkor a másik szobában meditáló személy EEG regisztrátumában is - bár valamivel kisebb amplitúdóval - kimutatható volt ugyanez a frekvenciájú jelösszetevő, habár az ő szeme előtt nem villogott semmiféle fényforrás.
Egy másik figyelemre méltó kölcsönhatási jelenséget az Egyesült Államokban mutattak ki, még valamikor az 1990-es év elején. Számítógépek segítségével véletlen számokat generáltak és a kísérleti személyeknek tippelniük kellett, hogy a következő véletlen szám páros lesz vagy páratlan. Ezt a kísérletet egyetemistákkal végeztették, és automatikusan regisztrálták a több tízezer tippet és annak eredményét, valamint a tippelés időpontját és a tippelő személyt. Az első eredmény teljesen negatívnak mutatkozott, ugyanis a tippek éppen 50%-a volt helyes és 50%-a téves. Ez megfelel a várható matematikai gyakoriságnak.
Ami azonban ezután következett, az több volt mint meglepő. A kísérleti személyekkel kitöltettek egy-egy kérdőívet, amelyen az a kérdés is szerepelt, hogy az illető hisz-e abban, hogy pszichikus elvárással befolyásolni lehet a számítógép működését. A válaszok itt is nagyjából 50-50% arányban oszlottak meg. Ezután szétválogatták a "hívők" és a "hitetlenek" tippjeit. Az az eredmény adódott, hogy a "hívők" tippjei kb. 56%-ban, míg a "hitetlenek" tippjei kb. 44%-ban bizonyultak helyesnek, s ez adta ki az összesített 50-50% eredményt. Más szóval: a "hívők" azért drukkoltak, hogy a tipp jó legyen, míg a "hitetlenek" az ellendrukkerség attitűdjét alakították ki magukban, s ezzel mindkét csoport tudattalanul befolyásolta az eredményt.
Ide kívánkozik még R. A. Wilson kvantumpszichológia elmélete is, amely szerint a test és tudat kölcsönhatása is a nem lokális kapcsolatok elve alapján működik, és ezzel magyarázható pl. egyes orvosilag menthetetlen betegek hit általi - csodának tekintett - gyógyulása is.
Az emberi psziché és az anyag közötti kölcsönhatás egy másik megközelítése az anyagot alkotó részecskék kettős természetével kapcsolatos. Ezen elméletek szerint a részecskék valószínűségi hulláma a tudattal való kapcsolat során összeomlik, s ezzel magyarázható a tudat hatása az anyagra. Az ilyen elméletek lényegének rövid összefoglalása megtalálható az eVilág 2005. áprilisi számában megjelent "Anyag és tudat" c. cikkemben is.
Héjjas István