Berta Sándor
Informatikai szemszögből csőd volt az iraki háború
A második iraki háború lett volna az amerikai haderők első olyan fegyveres konfliktusa, ahol nagy szerepet szántak a hálózati hadviselésnek. Az új technológiák alkalmazásától azt várta az amerikai hadvezetés, hogy kevesebb lesz a sebesült és a halálos áldozat, ez azonban nem következett be.
Az új adatgyűjtési módszerek és a különböző fegyvernemek teljes hálózati hadviselésre való átállítása, illetve az állandó adatcsere miatt jogos elvárás volt, hogy a katonák és a tisztek hamarabb észreveszik a rájuk leselkedő veszélyeket és az eddigieknél gyorsabban tudnak reagálni ezekre. Azonban amint az a Rand Kutatóintézet által a Pentagon számára most elkészített tanulmányból kiderül, az alkalmazott technológiák közel sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így például a rendelkezésre álló sávszélesség nem volt elég az óriási információmennyiség számára, ugyanakkor néha annyi adat gyűlt össze egyszerre, hogy azok kiértékelése és feldolgozása gyakorlatilag lehetetlen volt.
Az elgondolás az volt, hogy a több technológia használatával kevesebb harcoló katonára lesz szükség. A legújabb informatikai rendszerekkel felszerelt felderítő robotrepülőgépeknek és járműveknek kellett volna információkkal ellátniuk a csapatokat, amelyeket azok megosztottak volna egymással.
A hálózati alapú hadviselés azonban számos ponton megbukott Irakban. Így például a tervek szerint 10 000 járműnek és 300 000 katonának kellett volna Kuvaitból Bagdad felé, mintegy 500 kilométert előrevonulnia. Az előrenyomuló csapatok és a hadműveleteket irányító tisztek között lévő információcserét egy mikrohullámú kommunikációs rendszer volt hivatott biztosítani. Ahhoz azonban, hogy az adatcserét biztosítani tudják az antennák egyik felének állandóan helyhez kötöttnek, míg a többinek egymástól látótávolságban kellett lennie. Ez azonban a gyakorlatban egyszerűen nem volt biztosítható, mert például a konvojok túl gyorsan mozogtak és többnyire messze voltak egymástól.
Sok járművet az irakiak akkor támadtak meg, amikor megpróbált információkhoz jutni az ellenség pozíciójáról. Az amerikai hadsereg harmadik gyalogos hadosztályának egyik tisztje például arról számolt be a Rand Kutatóintézetnek, hogy amint egy egység mozgásba lendült, számos rendszer, így például a műholdas globális helyzetmeghatározó rendszer (GPS) azonnal használhatatlanná vált. Kénytelenek voltak vakon előrenyomulni és ahhoz, hogy újabb információkhoz jussanak meg kellett állniuk, felállítaniuk az antennákat és újra bejelentkezniük a hálózatba. Feltéve persze, ha volt elég sávszélesség és a rendszer, illetve a kliensszoftver nem fagyott le.
A Katarban és a Kuvaitban lévő, a hadműveleteket irányító parancsnokoknak eközben teljesen más problémákkal kellett megküzdeniük, ők nem voltak képesek a valósággal beözönlő adatokat feldolgozni. A mikrohullámú kommunikációs rendszer gyakran nem bírta kiszolgálni az igényeket, és az e-mail maradt az egyedüli információtovábbítási mód.
Az új adatgyűjtési módszerek és a különböző fegyvernemek teljes hálózati hadviselésre való átállítása, illetve az állandó adatcsere miatt jogos elvárás volt, hogy a katonák és a tisztek hamarabb észreveszik a rájuk leselkedő veszélyeket és az eddigieknél gyorsabban tudnak reagálni ezekre. Azonban amint az a Rand Kutatóintézet által a Pentagon számára most elkészített tanulmányból kiderül, az alkalmazott technológiák közel sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így például a rendelkezésre álló sávszélesség nem volt elég az óriási információmennyiség számára, ugyanakkor néha annyi adat gyűlt össze egyszerre, hogy azok kiértékelése és feldolgozása gyakorlatilag lehetetlen volt.
Az elgondolás az volt, hogy a több technológia használatával kevesebb harcoló katonára lesz szükség. A legújabb informatikai rendszerekkel felszerelt felderítő robotrepülőgépeknek és járműveknek kellett volna információkkal ellátniuk a csapatokat, amelyeket azok megosztottak volna egymással.
A hálózati alapú hadviselés azonban számos ponton megbukott Irakban. Így például a tervek szerint 10 000 járműnek és 300 000 katonának kellett volna Kuvaitból Bagdad felé, mintegy 500 kilométert előrevonulnia. Az előrenyomuló csapatok és a hadműveleteket irányító tisztek között lévő információcserét egy mikrohullámú kommunikációs rendszer volt hivatott biztosítani. Ahhoz azonban, hogy az adatcserét biztosítani tudják az antennák egyik felének állandóan helyhez kötöttnek, míg a többinek egymástól látótávolságban kellett lennie. Ez azonban a gyakorlatban egyszerűen nem volt biztosítható, mert például a konvojok túl gyorsan mozogtak és többnyire messze voltak egymástól.
Sok járművet az irakiak akkor támadtak meg, amikor megpróbált információkhoz jutni az ellenség pozíciójáról. Az amerikai hadsereg harmadik gyalogos hadosztályának egyik tisztje például arról számolt be a Rand Kutatóintézetnek, hogy amint egy egység mozgásba lendült, számos rendszer, így például a műholdas globális helyzetmeghatározó rendszer (GPS) azonnal használhatatlanná vált. Kénytelenek voltak vakon előrenyomulni és ahhoz, hogy újabb információkhoz jussanak meg kellett állniuk, felállítaniuk az antennákat és újra bejelentkezniük a hálózatba. Feltéve persze, ha volt elég sávszélesség és a rendszer, illetve a kliensszoftver nem fagyott le.A Katarban és a Kuvaitban lévő, a hadműveleteket irányító parancsnokoknak eközben teljesen más problémákkal kellett megküzdeniük, ők nem voltak képesek a valósággal beözönlő adatokat feldolgozni. A mikrohullámú kommunikációs rendszer gyakran nem bírta kiszolgálni az igényeket, és az e-mail maradt az egyedüli információtovábbítási mód.
