-
ostoros #50 A háborús hisztéria fokozódásához nagyban hozzájárult az öldöklő rabszolga-szabadítási magánhadjáratában levert abolicionista, John Brown 1859-es kivégzése. Brown, miután Kansasben átmenetileg a déliek kerekedtek felül, 1856 őszén visszatért a keleti partra és a következő két évet pénzeszközök felkutatásával töltötte. A főleg abolicionista pénzadományokból a Massachusettsi Kansas-társaság például 200 lőfegyvert ígért, Connecticutból pedig 1000 lándzsát szerzett. Magánhadserege élén 1858-ban Brown megint megjelent Kansas-ben, de ott akkor éppen a rabszolgatartást ellenzők választási győzelme miatt nem volt mibe beavatkoznia, ezért néhány hónapos tartózkodás után elhagyta azt.
Újabb tervet kovácsolt, ezúttal Virginiát véve célba. 1859. október 16-án 21 társa élén megtámadta és elfoglalta Harper's Ferry városát, hogy hatalmába keríthesse az ott levő fegyverraktárat. A terv szerint Virginia összes rabszolgáját ki akarták szabadítani és a most már rendelkezésükre álló 10 000 puskával felfegyverezni. Ezután lelőttek egy szabad feketét, aki a városba érkező vonat utasait figyelmeztetni akarta a fegyveresekre és a foglyul ejtett vonat utasainak két rabszolgáját is.[19] A vonatot később továbbengedték, így a támadás híre hamarosan elérte Baltimore-t és Washingtont. A városbeli civilek fegyvert fogva próbáltak ellenállni, de Brownék elfoglalták a fegyverraktárat. Másnapra a város fegyveresei és milicistái körülfogták az épületet, és a lövöldözésben Brown emberei megölték a polgármestert és további városlakókat. Október 18-án Robert E. Lee ezredes által parancsnokolt tengerészgyalogosok vették körbe Brownék búvóhelyét és rövid tűzharc után megadásra kényszerítették az életben maradtakat.
Brownt és minden elfogott társát a bíróság halálra ítélte és felakasztatta. Az elfogás elől menekülő Barclay Coppockot Iowa republikánus, a militáns abolicionistákkal szimpatizáló kormányzója, Samuel J. Kirkwood nem volt hajlandó Virginiának kiadni és a négerek szöktetéséhez használt szervezet, a Földalatti Vasút révén elősegítette Kanadába menekülését.[20] Coppock a legtöbb elmenekült résztvevőhöz hasonlóan később belépett az unionista hadseregbe.[21]
Brown értelmetlen mészárlásba forduló hadjárata hozzájárult az álláspontok polarizálódásához.[22] A déli ültetvényeseket elérő hírek hatására félelem uralkodott el, hogy más abolicionisták újabb rabszolgafelkeléseket akarnak majd szervezni, ezért milíciákat kezdtek állítani az ilyen kísérletek megelőzésére. Ezek a milíciák képezték a háború során a déli hadsereg első egységeit, melyekkel az önvédelem elképzelhetővé vált.
A politikai közbeszéd a kampány alatt izzásig hevült. A számtalanszor megfogalmazott szecessziós fenyegetés után Winfield Scott vezérkari főnök októberben memorandumban figyelmeztette Buchanan elnököt, hogy legalább hét állam kiválásának lehetőségével kell számolni és emiatt nagyméretű haderő-átcsoportosítást és tüzérségi eszközök átcsoportosítását javasolta a válságos területekre. Buchanan azonban a nagymértékű politikai nézeteltérések miatt nem bízott Scottban és figyelmen kívül hagyta a javaslatokat. 1860. november 6-án bekövetkezett, amitől nagyon sokan féltek; az elnökválasztáson győzött a Republikánus Párt, s ezzel Lincolnt megválasztották. Győzelmét az tette lehetővé, hogy ekkora már a Demokrata Párt is megoszlott, északi és déli tagjai képtelenek voltak közös jelöltet állítani. Lincoln ennek köszönhetően lett elnök a népi szavazatok mintegy 40%-ával, mert a többi megoszlott a déli és az északi demokrata jelölt között. A szavazatok összeszámlálása után, november 10-én Dél-Karolina szenátorai azon nyomban lemondtak mandátumukról. November 20-án Lincoln ígéretet tett, hogy kormánya nem avatkozik az államok belügyeibe.[23] Ez a gyakorlatban a rabszolgaság kérdésének bolygatásától való tartózkodást jelentette. A tekintetek az elnök felé fordultak, várva, miként foglal állást a kialakult súlyos válságban.
Kormányválság
December 3-án James Buchanan a kongresszus előtt tartott utolsó beszédében[24] kárhoztatta az északiak beleavatkozását a rabszolgatartásba. Kijelentette, hogy az államoknak nincs joga kiválni az Unióból, de a kormányzatnak nincs törvényes eszköze megakadályozni őket ebben. Kilátásba helyezte, hogy ha az északiak nem mérsékelik az alkotmányossággal szembemenő követeléseiket, akkor a déli államok "jogosan fognak forradalmi eszközhöz nyúlni". Megoldásként alkotmánymagyarázó kiegészítést javasolt a rabszolgatartás jogosságáról. A folyamatosan polarizálódó politikai elit mindkét pólusa elutasította, rendezésképpen alkalmatlannak nyilvánította az elnök javaslatát.
December 8-án lemondott a déli érzelmű Howell Cobb pénzügyminiszter, a héják egyike, mivel politikai elképzeléseit immár összeegyeztethetetlennek érezte az elnökével.[25] December 12-én lemondott Lewis Cass, a michigani illetőségű külügyminiszter. Cass szerint a szecesszió megelőzése végett Charlestonba erősítést kellett volna küldeni és mozgósítani a szövetségi haderőt,[26] amire Buchanan nem volt hajlandó. December 23-án Buchanan lemondását kérte az északi újságok által Északról Délre való fegyvercsempészéssel vádolt John B. Floyd hadügyminisztertől. December 29-én Floyd lemondott, arra hivatkozva, hogy Buchanan nem engedélyezte a Sumter-erőd kiürítését. A déli államok raktáraiba irányuló mindennemű fegyverszállítást január 3-án leállították. Január 8-án lemondott Jacob Thompson, déli érzelmű belügyminiszter. Buchanan a távozó miniszterek helyét szükségképpen unionista meggyőződésű Demokrata ügyvivőkkel töltötte fel, mint Edwin M. Stanton későbbi uniós hadügyminiszter, John A. Dix későbbi uniós vezérőrnagy és Joseph Holt, későbbi uniós ezredes, katonai főbíró.
A politikai válságkezelés kudarcot vall
December 17-én a vámoktól mindig is súlyosan érintett Dél-Karolina konvenciót hívott össze a kiválást megtárgyalni. December 18-án John J. Crittenden szenátor megpróbálta a megbomlott egyetértést a Crittenden-kompromisszum keretében helyreállítani. A kompromisszum a Missouri-kompromisszum megújítását és más alkotmányba iktatott garanciákat tartalmazott.[27] Dél-Karolina konvenciója 1860. december 20-án bejelentette kiválását az Egyesült Államokból. John C. Breckinridge déli érzelmű alelnök 13 tagú, vegyes, északi és déli prominenseket egyaránt inkorporáló bizottságot hozott létre, hogy az ország helyzetét megtárgyalja és kiutat keressen. December 31-én a 13-ak bizottsága bejelentette, hogy kudarcot vallott, nem tudott semmilyen konszenzusra jutni, következésképp nem tud egységesen javaslatokat tenni.
Január 12-én Dél-Karolina után Mississippi kongresszusi képviselői is lemondtak, mivel a Crittenden-kompromisszumot a republikánusok egységesen elutasítani látszottak. Január 16-án az egyre fogyatkozó szenátus republikánusai Lincoln kifejezett tiltása nyomán[28] az utolsó megszavazási kísérletre is elutasították a Crittenden-kompromisszumot,[27] saját ellenterv beterjesztése nélkül.
Lincoln ellenkezése azon alapult, hogy a párt választási győzelmének gyümölcsét, a rabszolgaság területi korlátozását nem szabad veszni hagyni.[29] Ez annak fényében dogmatikusnak minősíthető, hogy Missouri déli határától délre már csak Új-Mexikó és az Indián Területek feküdtek és általános vélekedés szerint Új-Mexikó félsivatagában nem tud gyökeret verni a rabszolgatartó ültetvényes gazdálkodás, mint arra Daniel Webster évekkel korábban figyelmeztetett.[30] Az ellenzők azonban meglehetős demagógiával rámutattak, hogy a kompromisszum szövege alapján Missouri déli határától potenciálisan egészen Tűzföldig tartana a rabszolgaság. A Crittenden-kompromisszum lekerült a szenátus napirendjéről.