-
ostoros #46 Az általános hittel szemben az amerikai polgárháború nem az afrikai rabszolgák emberi jogai fölött tört ki,[1][2] hanem gazdasági, illetve politikai okok miatt. A rabszolgaság sokkal inkább ezekből fakadó felszíni jelenség volt, egy szimptóma. Északon a farmerek kis parcellák foglalásában voltak érdekeltek, ezzel szemben a déliek ültetvények kialakításában. Amikor egy új állam felvételre került, felmerült a kérdés, hogy engedélyezzék-e ott a rabszolgatartást; hiszen ha engedélyezik, akkor az északi farmereknél jóval tőkeerősebb déli birtokosok felvásárolhatják a jó minőségű termőföldeket és ültetvényeket hoznak létre rajta, ha pedig nem, akkor kisbirtokos farmok jönnek létre. A kérdés tehát a kisbirtok kontra nagybirtok versengésének is tekinthető.
Ennek ellenére a fekete lakosság csak délen tudott integrálódni a társadalomba, még ha alávetett státuszban is. A rabszolgatartó államok lakosságának mindössze 10%-a rendelkezett rabszolgákkal[3], de ez csak pro forma igaz, mert minden családban csak egy fő tulajdonolta a rabszolgákat jogilag, de ettől még az egész család kihasználta ennek előnyeit, sőt a rokonság, a szomszédok és végső soron az egész társadalom.[4] Ezen réteg felének ötnél kevesebb rabszolgája volt.[3] A rabszolgatartók fele maga is együtt dolgozott velük a földeken, sokszor együtt lakott velük a házában. Ha utazni ment, együtt utazott velük. Ez a közelség északon elképzelhetetlen volt.[3]
Észak hozzáállása
A fekete populáció akkoriban széleskörűen elismert, tudományos igazságként kezelt fajelméleti okokból[3] nemkívánatos volt északon. Észak több államában (Oregon, Illinois, Indiana) törvényileg tették lehetetlenné a szabad négerek letelepedését.[3] New Jersey-ben a rabszolgák behozatalát tiltó 1788-as törvény egyidejűleg a letelepedést is betiltotta.[5] Más államokban olyan magas jövedelmi korlátot állítottak a bevándorló színesbőrűek elé, ami teljesíthetetlen volt. Massachusetts korbácsolással büntette a két hónapnál hosszabb ideig ott tartózkodó nem helybeli négereket.[6] Ohio államban 500$-os kauciót kellett letenni a hatóságoknál, amennyiben valaki egy színesbőrűt akart letelepíteni az államban, jó magaviselete zálogaként. 1829-ben azonban Cincinnati (Ohio) városa a néger lakosok növekvő számán felháborodva a feketéket érintő törvények megszegésére hivatkozva pogromot rendezett. Ennek keretében a néger lakosság felét Kanadába űzték.[6] Pennsylvania, Rhode Island, Massachusetts és Maine (más, déli államok mellett) a fajkeveredés megakadályozása végett tiltotta a fehérekkel való házasodást.[7] A rasszista atrocitás tehát korántsem korlátozódott dél viselkedésére, hanem az Egyesült Államok egészére jellemző volt.[8] Északon a fajok egymástól való elhatárolását tekintették célnak, míg ez délen kézenfekvő okokból fel sem merült.
Ezért a partikuláris északi érdekek vasöklének tekinthető Republikánus Párt egyfajta apartheid megteremtésén fáradozott; azért küzdött, hogy se a rabszolgatartás ne terjedhessen nyugat felé, se a szabad négerek ne telepedhessenek le ott. Ezen túlmenően prominensei, így például Abraham Lincoln, a feketék kitelepítését vallották elérhető és átfogó megoldásnak. A kitelepítés célpontja többek közt Libéria, Haiti és más forró égövi terület volt, de lehetőségként fölmerült Texas is. Azt azonban csak a rabszolgákkal együtt élő Délen értették meg, hogy a fekete populáció elsöprő többsége egyáltalán nem akar sehova települni, Afrikát nem érzi természetes otthonának, nem beszélve a szóba jött más vidékekről. A négerek nagy része Délt saját szülőföldjének tekintette.
Az abolíció és céljai
A rabszolgatartást a lakosság nagy része morálisan elítélendőnek találta, így a század elején megjelent a feketék felszabadításáért küzdő abolicionista mozgalom. Jellemzően Északon találtak követőkre, ahol jellemzően nem kerültek kapcsolatba, nem éltek együtt négerekkel. Ennek következtében nem tudtak valós képet alkotni sem a néger populáció óhajait, beilleszkedettségét illetően, sem pedig a Délt érintő következményekkel kapcsolatban. Az abolicionisták a rabszolgaság teljes eltörlését tűzték zászlajukra és minden egyet nem értőt morálisan bűnösnek bélyegeztek.
A felvilágosodott gondolkodók közt a rabszolgaság erkölcsileg helytelen voltában egyetértés volt, amíg az absztrakt módon merült fel. De hogy mit lehetne a társadalmi fejlődésben a törzsi szerveződésnél tartó afrikaiak – 1860-ra már három és félmillió főt számláló – leszármazottaival kezdeni, az nem volt világos. Még a rabszolgatartást eltörlő északi államok sem tudták elképzelni, hogy a teljes egyenlősítés jegyében állampolgári jogot, szavazati jogot, hivatalviselési jogot adjanak a négereknek. Ezt az Északon, Délen és Európában egyaránt általánosan vallott fehér felsőbbrendűségi meggyőződés és a négerek viselkedése egyaránt lehetetlenné tette. A feketék egyenlősítésének támogatottsága elenyészően alacsony volt. Az abolicionisták politikai pártja, a Free Soil Party a Republikánus Párttal való 1856-os összeolvadásáig nem tudott érdemi eredményt elérni a választásokon.[1] Ennek hiányában a négerek felszabadítva is másodrendű állampolgárok maradtak volna - amennyiben egyáltalán az állampolgárságot megkapják. Ebben az időben ugyanis állampolgárságot csak maguk az államok adhattak, a szövetségi adminisztráció nem. Ez nem ígért előrelépést morálisan.
A figyelmen kívül hagyott kulcskérdés
Köztudott volt, hogy a fejlett világ minden más államában békés úton, kompromisszumok kimunkálásával sikerült a rabszolgaság felszámolása. A probléma abból fakadt, hogy ezen államok területén nem élt milliós nagyságrendű afrikai populáció. A megoldást keresők számára azonban sejthető volt, hogy a rabszolgaság visszaszorulása magától végbemenő folyamat, amint ahhoz a gazdálkodás megváltozása, az iparosodás előretörése feltételként adott. Ez váltotta ki hosszú, tartós folyamat eredményeképpen az abolíciót Északon, mely a déli államokhoz hasonlóan korábban rabszolgatartó volt.
New Jersey állama például 1788-ban tiltotta be új rabszolgák behozatalát,[6] azt követően, hogy a fehér népesség a polgári forradalom után sokkal gyorsabban nőtt a behurcolt négerek számánál. Ennek oka az volt, hogy a munkáltatók meg tudták fizetni a szabad munkavállalóikat, nem kellett rabszolgákat foglalkoztatniuk.[5] 1804-ben egy új törvénnyel a rabszolgák gyermekei már szabadnak születtek, de a nők 21 éves korukig, a férfiak pedig 25 éves koruk eléréséig szolgálni, inaskodni tartoztak anyjuk rabszolgatartó gazdájának.[5] Az 1804 előtt születetteket rabszolgából átnevezték "bekvártélyozott szolgálóknak" a nők esetében, illetve „élethosszig tartó inasoknak” a férfiaknál.[9] A rabszolgatartást csak 1846-ban tiltották be véglegesen, de akkor még éltek 1804 előtt született rabszolgák, akikre a felszabadítás nem vonatkozott és a polgárháború kitörése idején 18-an még mindig életben voltak közülük.[5]
Valós társadalmi funkciók, mint a munkamegosztási rendszer, a jövedelemszerzési lehetőségek, a tulajdoni viszonyok, tradíciók, stb. megváltoztatásához hibás eszköz a lehetőségektől elrugaszkodott, voluntarista törvényeket hozni. A gazdasági megalapozottság nélküli abolíció csak a társadalmi nyugtalanságot szította fel, de nem adott választ a konkrét élethelyzetekben felmerülő kérdésekre. Észak és Dél között nagyon nagyra nőtt a társadalmi, demográfiai különbség. Ennek a különbségnek a jelentőségét gazdasági, megélhetési körülmények nagyították fel és élezték ki. Az 1860-as évekre egyértelmű népességi, gazdasági fölénybe kerülő Észak érvényesíteni akarta erejét, érdekeit akár a békesség felrúgása árán is.
Gazdasági és pénzügyi okok
Az ipari termelésben érdekelt Észak, valamint az ültetvényes, rabszolgatartó Dél között a század folyamán egyre élesebb gazdasági ellentétek alakultak ki. Dél nagyrészt földműves társadalmat alkotott. Mezőgazdasági termelésének nagyjából 80%-át exportálnia kellett, mivel azt Észak nem tudta felszívni. Ezért az USA exportjának 75%-át adva árucikkeit a világpiacon értékesítette; ebből származott bevételeinek legnagyobb része. Az északi államok fokozatosan kiépülő ipara protekcionista vámokkal akarta magát védeni a nemzetközi versenytől, főleg az akkoriban a világ műhelyének számító brit ipari potenciáltól. A két országrész között a 19. század elejétől fogva "vámháború" dúlt. Ebben az időben az Egyesült Államokban nem létezett személyi jövedelemadó; a szövetségi állam bevételeit 90%-ban a vámok és illetékek képezték. Ezért a föderalista meggyőződésű elnökök adminisztrációja rendszeresen megpróbálta a vámokat növelni a szövetségi költségvetés bővítésének érdekében.
1818-ban a brit-amerikai háborút követően a kongresszus elhatározta a vámemelést és a vámok mértékét átlagban 20%-ban állapította meg. A déli államok képviselői javarészt egyetértettek az emeléssel, mert a háborús kiadások miatt magas államadósságot csökkenteni kellett. A vám következtében megugró árszínvonal Észak számára bevételnövekedést jelentett, mert belső piacán csökkent a külföldi versenytársak jelenléte, emiatt több árut tudtak értékesíteni, ráadásul növekvő árakon. Délen viszont versenyképesség-romlást és bevételkiesést érzékeltek, noha nem mindenhol egyforma mértékben. Főleg a fontos kikötőkkel rendelkező tengerparti államok, az úgynevezett Mély-Dél szenvedett emiatt, míg a szárazföld belsejében levő államokat kevésbé érintette. 1825-ben a vámokat immár 37%-osra emelték, amitől például Dél-Karolinában a kereskedelem 30%-kal esett vissza. 1828-ban a Kongresszus a hazai ipar védelmében 50%-ra emelte a vámot, melyet Délen hamarosan Vám-szörnyként kezdtek emlegetni.[10][11]
1832-ben az agyonterhelt Dél-Karolina bejelentette, hogy nullifikálja a kizsákmányoló szövetségi törvényt, és a kirótt vámot nem hajlandó begyűjteni. Az érdekeit sértő jogok nullifikálására minden államnak joga volt az Alkotmány értelmében. Az Egyesült Államok alkotmányát 13 már létező állam ratifikálta egy olyan garancia ellenében, hogy a szövetségi kormány esetleges jogtiprásai ellen nullifikálással védekezhet.[12] Ezt a jogot a federalista politikusok elvitatták és Andrew Jackson elnök szövetségi erői, valamint a Dél-Karolina állami hadereje között összecsapás fenyegetett. Henry Clay befolyásos whig kongresszusi képviselő és John C. Calhoun volt alelnök, ekkor szenátusi tag által folytatott tárgyalásokon kompromisszumot kötöttek a felek,[13] és a vám 1842-ig fokozatosan visszacsökkent 20%-ra.
Az alacsony vám természetesen megint az északiak érdekeibe vágott. 1842-ben a kongresszusi többség hazai iparvédő vámemelést léptetett életbe, melyet főleg a Whig párt harcolt ki. 1844-ben azonban a whigek elvesztették az elnökválasztást a demokratákkal szemben. 1846-ban a Demokraták Walker-vámnak nevezett intézkedése 32%-ról 25%-ra csökkentette a vámokat a Dél érdekében. Az 1850-es években így is masszív költségvetési többlet halmozódott fel évről évre, ezért a többlet szétosztása érdekében az 1857-es vámtörvény 17%-ra csökkentette az átlagos vámtarifát. Ekkoriban a szövetségi vámbevételeknek 87%-a Délen keletkezett.[14]
Ugyanebben az évben azonban bankpánik és gazdasági recesszió sújtotta Európát és az Egyesült Államokat egyaránt. Henry C. Carey protekcionista közgazdász magyarázata szerint ez a vámcsökkentésnek és a szabad kereskedelem fokozódásának volt köszönhető. Ez a magyarázat érthetően megnyerte az iparbárók szimpátiáját és új erőt adott a vámemelési követeléseknek. 1859-ig a demokraták a kongresszusban elkaszálták, obstrukcióval akadályozták az ilyesfajta törekvéseket, azonban az ezt követő kongresszusi választások eredményeképpen a republikánusok teret nyertek a képviselőházban. 1860 májusában a kongresszus megszavazta a 48%-os átlagvámot jelentő Morrill-vám tervezetét, de a demokrata többség által uralt szenátus bizottság keretében továbbra is "fektette" az ügyet. Így a téma fontos kérdéssé vált az 1860-as elnökválasztási küzdelemben.[15] A választást a republikánus Abraham Lincoln nyerte, akinek programjában központi szerepet töltött be az erős vámfalak felhúzása[16] a szavazóbázisának számító Észak érdekében. A nemzeti vámhuzavonát és a minduntalan a rabszolgaság kérdésére kifutó vitát, több évtizedes felfokozott közhangulatot megelégelő déli államokban a politikusok legtöbbje eddigre eldöntötte magában, hogy az Unió egysége fenntarthatatlan a továbbiakban.