-
#1303
Kiegészíteném Nagykopi hozzászólását. :o) Szóval. A jugó-bulgár határig nem volt gond, addig simán ment minden. A zöldkártya nem Kopi slendriánsága miatt hiányzott: indulás előtt pár nappal az egyik ismerősünk említette, hogy kell, mire én felhívtam az Autóklubot, a nemzetközi zöldkártya beszerezhetőségének helyéről illedelmesen érdeklődve. Ők nagyon kedvesen (teljsen naprakészen, gondoltam én kis naív) azt mondták, hogy ááá, nem kell semmi ilyen, induljunk csak neki bátran. Hálás köszönet az infó ért a kellemesen búgó hangú díszpancser bácsinak. :o) Szóval a bulgár nyanya elvette a paszportokat és elküldött minket zöldkártyát vadászni. A bankban a hölgyemény először nem értette, hogy miért nem pénzt akarunk váltani és durcásan bevonult az irodába. A mellette levő üvegkalitkában egy bácsi franciául próbált beszélni hozzánk, de sajnos csak annyit tudtunk kihámozni a dologból, hogy valahol arra (hevesen mutogatott) van egy másik bank. Elindultunk a sötétben, de csak egy duty free shopot találtunk, ahol az eladó hölgy nagyon aranyos volt, odatelefonált az előbbi bankos csajnak, hogy segítsen nekünk. Mi elindultunk vissza, hogy de jó, lesz zöldkártya. Nem lett. A paszportos nyanyától megpróbáltuk visszaszerezni az iratokat, mondván, hogy akkor visszaevickélnénk Jugóba és beszereznénk ott a zöldkártyát, de nem adta. Csak karattyolt rendületlenül bulgárul - angolul, németül és egyéb emberi nyelven nem volt hajlandó érteni. Szerezzünk náluk grínkárdot. Jó. Elballagtunk hát a vámig. Ott egy nagyon kedves, segítőkész fiatalemberrel hozott össze minket a sors, valamennyire beszélt angolul. Odajött velünk a paszportos kápóasszonyhoz tolmácsolni, de a nő továbbra sem engedett. Bement a bankba is, ahol azt mondták, hétfőn lesz megint zöldkártya. Na ott kezdett ökölbe szorulni a talpam. Emberünk elküldött hát minket a Sipka névre hallgató ofiszhoz zöldkártyáért (persze tök sötétben botorkáltunk, iratok nélkül a határon), de ez is zárva volt. Vissza a kedves fiatalember kuszlikjához, Esztike kiborul, elmondja, hogy szerinte a kápónéni direkt nem akar semmilyen nyelven érteni. A vámos fiatalember kedvesen végihallgat, megnyugtat, pihi szuszi, lesz kártya. Én közben már azt fontolgattam, hogy ha még x ideig helybentopi van, akkor hívom a magyar követséget, mert nem tartóztathatnak fel, legalább Jugóba vissza kell engedniük. Beülünk hát a kocsiba. Más nem lévén mellettem, veszekedést kezdeményezek életem értelmével. Hiszti hegyek.
Hét előtt pár perccel a kápóasszony kopog az ablakon, menjünk vele, van kártya. Lopva körülnézek, keresem a kandikamerát, de ezúttal egy addig sötét (és ezért észrevétlen) bódéhoz vezet, amiben egy manus ül, már vesz is elő egy tömböt és kedvesen mosolyogva kéri a 10 Eurót (jugó Dínár nem kell neki!!!). Pénz átad, papír megkap, vissza a paszportokért. Győzelem. Megyünk a vámhoz. A fiatal csóka kedvesen üdvözöl, örül, hogy van zöldkártyánk, jó utat kíván. Pár méterre újabb bódé vár, mosolygós asszonyság néz be az autóba és mondja, hogy akkor négy Euró lesz, ugyanis ránézésre kicsattanunk az egészségtől. Nincs mit tenni. Újabb pár méterre egy másik dobozból már nyújtja is felénk a kezét egy pasi. Úthasználati díj , 2 Euró. 16 Euróval könnyebben, de nagyon boldogan elhagyjuk a határt. Az utakat Kopi már leírta(szomorúan megállapítjuk, hogy leginkább kátyúdj volt az a 2 Euró), a rendőröket is. Jó tanács: érdemes alkudozni velük, mert ha nem sikerül megegyezni a papír nélküli megoldásban, nem helyben kell fizetni, hanem a határon: ugyanis bepecsételik az útlevélbe a bírság összegét és amíg az nincs kifizetve, nem lehet elhagyni az országot.
A görög határ óriási megkönnyebbülést jelentett: amikor a belépésnél elhangzott a "Welcome to Greece" mondat, tudtuk, hogy minden OK. A határvadász "Hajrá Ferencváros" felkiáltásánál piszkált a kisördög belül, hogy megtanítom neki a "Lujzaváros ééééjjááóóóóóó"-t, de nem akartam, hogy a következő ellenőrzött magyarnak elsüsse, aki esetleg nem veszi a viccet. Főleg az után nem, hogy a srác elkezdett Sartiról áradozni, és megjegyezte, hogy a magyar lányok még mindig nagyon szépek. (Pirulásikon.) :o)
Az utolsó pár kilométer volt a legnehezebb, amikor már látni lehetett a tengert, érezni a sós levegőt. Aztán megérkezünk. A Papus-ház tulaja, az öreg Dimitri régi barátként üdvözöl minket, a szemközti taverna teraszára is átintegetünk, beköszönünk az öreg Ferenc Jóska-bajuszos Jorgosznak és a lányának. Becuccolunk az apartmanba, kilépünk a teraszra, veszünk egy nagy levegőt: itthon vagyunk.