-Nem alkalmazunk jelzős szerkezetet. Még arra se, akivel nagyon nem értesz egyet.
-Nem gyűlölködünk!
-HADITECHNIKAI TOPIC, aki nem tudja értelmezni, az megy máshova!
[Légi Harcászati / Légvédelmi FAQ]
-
#404
Egy kicsit bővebben arról, mi is a hüvely nélküli lőszer értelme.
Ehez viszont vissza kell menni a II. Világháborúig. Mind a nyugati, mind a keleti fronton egyértelművé vált, hogy milyen előnyei lennének egy olyan sorozatlövő fegyvernek, amely a géppisztoly és puska közötti űrt töltené be. A német STG-44 (STurmGewehr-44 - de nevezték MP-44-nek is) volt az első, amely végülis az első (magyar nyelvben) Gépkarabélynak nevezett fegyver. Elég könnyű volt ahoz, hogy ne jelentsen komoly megterhelést a cipelése, erősebb volt, mint az akkori géppisztolyok és sorozatlövés közben a visszarugó erő nem volt olyan nagy, hogy a katona ne tudta volna kellően kontrolálni. Ehez viszont egy, a pisztoly és a puskalőszer közötti lőszertipusra volt szükség, a 7,62mm-es Kurz lőszerre (amely a Szovjet 7,62x39 alapja is egyben).
Az STG-44
Keleten a háború után az AK-47 indult hóditó útjára, amely az STG-44 egyenesági leszármazottja, csak éppen a német precizitást megbolondította Kalasnyikov az orosz "egyszerű, megbízható, olcsó" elvel, így az STG-44-nél egy minden téren jobb fegyvert tervezve.
Nyugaton kicsit zűrösebb volt a helyzet. A frissiben alakult NATO első kihívása nem is annyira a Szovjetúnio volt, mint inkább a saját tagjai közötti együttműködés. A II. VH-ban az amerikai és brit csapatok különböző fegyvereket és lőszereket használtak. Logisztikai szempontból ez nem volt túl kedvező, mivel más-más alkatrészeket és lőszereket kellett biztosítani, ami jelentősen bonyolította az ellátást. Ideális esetben az azonos oldalon harcolók ugyanolyan fegyverrel küzdenek, amely ugyanolyan lőszert használ - így hihetettlenül legyeszerűsödne az ellátás, mivel teljesen mindegy, hogy milyen országból jöttek, milyen egységbe tartoznak, bármely közelben lévő raktárban lesz olyan fegyver, alkatrész és lőszer, ami a csapatoknak kell. Ez lett volna a NATO szabványosítási elv lényege. Ám az elvek mit sem érnek megfelelő hozzáállás nélkül. Az USA szorgalmazta egy egységes gépfegyver rendszeresítését, arra a megállapításra alapozva, miszerint a II. VH-ban 40000, kézifegyverekből leadott lövésre jutott egy találat. Hiába volt a kezükben az STG-44, és a tervezőcsapat nagy része, egyszerűen elvették e fegyver továbbfejlesztését, ahogy az angolok javaslatát egy kisebb űrméretű lőszer bevezetésére is. Az USA tüzön-vizen keresztülvitte a .308 Winchester puskalőszer rendszeresítését, még akkor is, amikor minden észérve egy köztes lőszerért kiáltott, a .308 azonban győzött és 7,62x51 jelzéssel mind a mai napig a NATO egyik fontos puskalőszere. A problémák a közös fegyver terén kezdődtek, az amerikaiak az M1 Garand továbbfejlesztett változatát, az M14-et eröltették, míg a Belgák kifejlesztették az FN FAL-t, amelyet az európai tagországok jobbnak találtak. Tény, hogy az M14 sorozatlövésre szinte alkalmatlan volt, egyes lövés esetén viszont igen pontos volt - kissé módosított változatát a mai napig használják mesterlövészfegyverként, M21 néven. Az FN FAL is csak korlátozottan volt alkalmas sorozatlövésre, mert a puskalőszer egyszerűen túl erős visszarugást produkált, és alig lehetett a célon tartani a fegyvert. A nyugat-németek az FN FAL-t nem kaphatták meg, mivel a Belgák azt visszatartották (az emlékek még élénken éltek ugye...), így az STG tervezőgárdájból néhányan a Spanyol CETME vállalatnál készítették el a saját verziójukat a 7,62x51mm-es lőszerre - ez lett a G3, amely a Spanyol, majd a Német seregben jelent meg.
Már ekkor voltak kisérletek arra, hogy leváltsák a hagyományos, egybeszerelt lőszert egy hüvely nélküli változatra, ugyanis rájöttek, hogy a sorozatlövés lőszerepocsékló, mivel az első két-három lövés után a cső már annyira elmozdul a visszarugás miatt a célról, hogy esély sincs a találatra. Ezen elgondolás szülte a rögzített sorozatott, ami végülis egy olyan sorozatlövés, amely a 3. lövés után leáll, és újabb tűzkiváltás csak az elsütőbillentyú előreengedésével és újra meghúzásával érhető el - közben pedig a katona ösztönösen újra célra tarthat, javítva a találat esélyét. Ezzel azonban csak az volt a gond, hogy az átlag gépfegyverek tűzgyorsaság 600-700 lövés/perc, és amire a 3. lövedék elhagyja a csőtorkolatott, az első lövés visszarugási ereje már bőven realizálódott, és a cső elmozdul a célról. A megoldás az lenne, hogy a fegyver tűzgyorsaságát kellene annyira megemeleni, hogy a 3. lövedék még az elött hagyja el a csövet, mielött az első lövés reakcióereje realizálódik a fegyvertartó katonán és ezáltal a fegyveren. Ehez olyan 2000 lövés/perc tűzgyorsaságot kellene elérni, amely a hagyományos megoldásokkal nem, vagy csak nagyon nehezen, kompromisszumokkal érhető el.
A megoldás a lövés folyamatának gyorsítása lehet. A lövés alaphelyzetben a következő fázisokból áll: Töltés-Reteszelés (a csőfar lezárása)-Elsütés-Kireteszelés-Űrités. A legtöbb automata fegyveren a töltés/reteszelés és a kireteszelés/űrités egy folyamatban megy végbe. Ebből igazából csak az űrítést lehet kivenni, mégpedig úgy, hogy a fegyver elsütése után nem marad olyan anyag, amit el kellene távolítani. Erre két módszer ismeretes jelenleg, mindkettő lényege, hogy a töltényűrbe csak a lövedék és a hajtóanyag kerül:
I.: Hüvely nélküli fegyver: A lövedék egy olyan meghajtótöltetbe van beleszerelve, amelynek külseje elég kemény ahoz, hogy ellenálljon a külső behatásoknak. Elsütéskor a meghajtótöltet maradéktalanul elég. Elsütéséhez vagy elektromos gyújtást használnának, vagy olyan csappantyúval szerelik a lőszert, amely vagy elég, vagy azh elsütés után, a töltési fázisban könnyen eltávolítható.
II.: Folyékony hajtóanyagú fegyver: Egyenlőre csak kisérleti szintig jutott megoldás, a lényeg az, hogy a lövedéket betöltik a csőfarba, a töltényűrbe egy folyékony meghajtótöltett töltenek, és ezt elektromosan meggyújták. Ezzel a megoldással az a baj, hogy a lövedéket és a hajtóanyagot külön-külön kell bejutattni, és ez elég bonyolult.
A kézi lőfegyverek terén a Vietnami háború hozta meg a változás szelét, és az 5,56x45-ös NATO lőszert. Az Európai tagországok továbbra is inkább a saját gyártású fegyverek mellett döntöttek (FN FNC, FAMAS, L85, stb.), kivéve Németországot, ahol úgy vélték, hogy a G3 leváltása nem időszerű. A válasz keleten sem váratott sokat magára, és létrehozta a Szovjetúnió az AK-74 családot és hozzá az 5.45x39mm-es lőszert.
Németországban úgy gondolták, hogy a jelenlegi kézifegyverek elérték technikai képességeik határát, és új megoldások felé kell fordulni - Mindezt még a 60-as évek végén. A HK feladata volt egy, a G3-nál sokkal jobb hatásfokú fegyver megtervezése és kivitelezése. 1970-ben a következő kritériumokat támasztották a fegyverrel kapcsolatban:
Max. hossza: Kevesebb, mint 75cm
Max. tömege 100 lőszerrel: Kevesebb, mint 4.5kg
Egy tárban lévő lőszerek száma: Legalább 50db
Nagy találati pontosság 3.-as rövid sorozat alkalmazásakor
300m-es lőtáv nyilt irányzék alkalmazásakor (ami lapos röppályát feltételez)
A program lényege az, hogy olyan fegyver szülessen, amelyel nehéz harci körülmények között, erős stresszhelyzetben lévő katona is igen jó teljesítményt érhet el. A HK két utat kezdett vizsgálni:
"Sörétespuska-elv": Sok lövedék egyszerre való kilövése. Hátránya, hogy nagy a visszarugás, kicsi a hatótávolság, és nagy a lőszerfogyasztás. (A STEYR cég a 80-as években ezen az elven készítette el az ACR jelű kisérleti fegyverét)
"Sorozattűz-elv": Nagyon rövid idő alatt adott számú lövedék kilövése.
A HK a második változaton kezdett el dolgozni, ehez viszont minimum 2000 lövés/perc tűzgyorsaságra lenne szükség, amit viszont hüveélynélküli fegyverrel lehet reálisan elérni. A G11 program azonban nem csupán (sőt, inkább egyálltalán) nem a HK érdeme, hanem az általa, valamint a Dynamite Nobel (lőszer) és a Hensoldt (távcső) által alkotott GHGS konzorcium terméke.
A működési elv lényege, hogy egy hengeres test, benne a tölténűrrel a zárszerkezet, amely két állást vehet fel (függőleges és vizszintes), függőleges állásban fentről töltik be a lőszert, miközben alul kipotyoghatnak az esetleges maradékok, illetve eltávolítható a lőszer besült lőszernél. A zár vizszintes pozicióba fordul ezután, és megtörténik az elsütés, majd ismét függőleges poziciót vesz fel.
A G11 hüvely nélküli lőszert tüzelő fegyver működési elve.
A fő gond a lőszer volt, ugyanis ilyesmivel nem nagyon volt akkor még tapasztalat, a Dynamite Nobel-nek nem kis nehézséget okozott a megfelelő megoldás kikisérletezése.
Az egyik első proto-lőszer. Látható, hogy a meghajtótöltet egyszerű, préselt lőpor.
Ez a megoldás nem vált be, mivel a lőpor túl érzékeny volt a behatásokra és a hőmérsékletre.
Balra az egyik vég-közeli változat, illetve a végleges, DM11 jelő lőszer, teljesen bujtatott lövedékkel.
A fegyver tűzváltója három állású volt, Biztosított, Rögzitett 3.-as Sorozat (2000 lövés/perc) és Sorozat (460 lövés/perc). A fegyver tetjén egy nagyítás nélküli célzótávcső volt, amelyel 300m-ig a tesztek szerint igen jól teljesített a fegyver. Első változatain 50-es tár volt még, de aztán a végleges, 4,73x33mm-es lőszer megjelenése után 45db-os tárakat használtak. A G11K2-nél a betöltött tár mindkét oldalán egy-egy tartaléktárnak volrt kiképzett hely.
A G11 első prototipusa
A G11 elég nehezen jutott el a végső változatba, csaknem 20 év volt a fejlesztése, és mikor végre elkészült, az egyesülni készülő Német állam már nem tartott igényt rá, mivel egyfelől megszünt a közvetlen fenyegetettség, másfelől a pénzre égető szükség volt az egyesülés miatt.
A végső, sorozatgyártásra érett G11K2 változat
Egy kis Videó a G11-reől működés közben
Forrás: HKpro.com