Szekeres Viktor
Parfüm: Egy gyilkos története - Csak 18 éven felülieknek
Egészen egyedülállóan hatalmas sikert arat Európa szerte az utóbbi idők legdurvább sorozatgyilkosos filmje.
Ilyenkor mit kezdjen magával a kritikus? Adva van egy film, amely - fogalmazzunk így - nagyon nehezen nézhető és mégis bombasiker, pedig hát a kosztümös műfaj nem igazából predesztinálja erre. Nem nagyon van arra példa, hogy egy film amerikai premier nélkül elérje a 100 millió dolláros bevételi álomhatárt szerte a világon, de a német Tom Tykwer legújabb nagyköltségvetésű, kosztümös próbálkozásának ez sikerült. A rendezőt jól ismerhetjük, hiszen első filmjével akkorát robbantott, hogy az itthon is jól hallatszott - álljon a sarokba, aki még nem látta A lé meg a Lolát-t (Lola rennt), amely Franka Potentét is a hollywoodi sztárok közé röpítette. Ezt követte a szép Harcos és a hercegnő, majd A gyilkosok is a mennyországba mennek című filmek, így valahol nem is volt meglepő, hogy elvállalta Patrick Süskind sokat vitatott regényének megfilmesítését.
Azért nem meglepő, mert maga az irodalmi alapanyag nem egyszerű olvasmány és bizony több amerikai rendező is kacérkodott a gondolattal, hogy megfilmesítse, de csak az ismerkedésig jutottak el. Most már csak elmélkedhetünk azon, hogy milyen lett volna a film, ha mondjuk Ridley Scott mégis belevágott volna, vagy ha Tim Burton nem gondolja meg magát, mint ahogy nehezen tudjuk elképzelni (pedig így történt), hogy Stanley Kubrick is azért visszakozott, mert megfilmesíthetetlennek tartotta az alapművet.
A történet szerint Jean Baptiste egy tömlöcben várja kivégzését, mert elmondhatatlan bűnöket követett el. Hogy mit, azt nem tudni, de szerencsére egy John Hurt által narrált visszaemlékezés során a néző megvilágosodhat. Jean Baptiste születése sem volt mindennapi, hiszen azzal, hogy kinyitotta a szemét, saját édesanyját ölte meg, s ezzel meg is pecsételte további sorsát.
Árvaházba kerül, ott nevelkedik, míg (szó szerint) eladósorba nem kerül és egy munkásember meg nem veszi. Jean Baptiste már gyermekkorában is észreveszi magán, hogy az Isten kivételes szaglószervvel áldotta meg, s idővel el is vész az illatok és szagok birodalmában. A kor Párizsa teljesen megigézi és onnantól már csak egy dolog foglalkoztatja. Az, hogy miképpen tud egy illatot megőrizni az örökkévalóságnak.
Aki nem ismeri a könyvet, az elgondolkodhat azon, hogy miért is volt nehéz megfilmesíteni, de a könyvet ismerők hátbaveregethetik őket, mert valóban az volt. Tykwer nagyszerűen ráérzett arra, hogy nem elég szolgaian másolni, hanem új irányból kell nekimenni az alapanyagnak. Dicsérem a rendezőt annak ellenére, hogy mint az elején megjegyeztem, nem egyszerű film a Parfüm. Sőt. Nehezen nézhető, mivel a 150 perces játékidő nagy része hihetetlen hömpölygéssel telik el, lassú tempóban, sok önismétléssel. Így jobb, ha felkészülünk hideg élelemmel az előadásra, ugyanis a filmben dolgozó sokkfaktor olykor bizony mosolygásba megy át a néző éretlensége miatt. Hiszen még egy filmben sem szagoltak annyit, mint a Parfümben, de a huszonharmincadik orrközeli felvételt már unja a néző és kissé szájbarágósnak érzi a rendezést emiatt.
Az alapanyag pedig nagyon jó, csak sajnos Tykwer elköveti azt a hibát, hogy beleesik hősébe (vagy ez nem is hiba?) és folyton olyat dolgokat akar láttatni általa, elmondatni vagy megmutattatni vele, amit a szemfülesebb és éberebb nézők már rég felfogtak. Ha rosszmájú lennék, akkor azt mondanám, hogy talán ő is számított arra, hogy a közönség azon fog bosszankodni hogy otthon felejtette a kispárnáját és kihagy bizonyos részeket. Azt viszont mindenféleképpen pozitívumnak tüntetném fel, hogy amint a film elkap egy kis tempót, akkor hihetetlen nagyot ugrik az élvezhetőségi szintje - más kérdés, hogy kevés az ilyen pillanat.
Szociopata, lélek nélküli sorozatgyilkosokkal teli a padlás. Legutoljára a tévében bukkant fel egy, aki Dexter névre hallgat (itthon őt természetesen még nem ismerik), így az az üresség, mely körüllengi Jean Baptiste-ot, valahogy nem bír akkora revelációval. De természetesen nem is ez a lényeg, hanem inkább a szaglással, a küldetéstudattal és az eltökéltség már-már beteges fokával kapcsolatos metaforák, melyek egy lélegzetelállító és filmtörténeti jelentőségű fináléba csúcsosodnak ki. A "durva és felemelő" szópár sem fedi jól a lényeget.
Ami mégis feledhetetlenné teszi a filmet, az a zene. Csukott szemmel igazi remekmű a film. Változatos és megragadó muzsikája egyszerűen átjárja a néző minden egyes porcikáját és akarata ellenére is maradásra bírja. Ha unalmas egy film, akkor még a mellékszereplők hada is megmenthetné, de sajnos Dustin Hoffman csak egy jobbára élvezetes, de inkább rutinfellépést tudhat magáénak és szegény úgy néz ki, mint egy Alan Rickman hasonmás. A poén az egészben, hogy miután megszületett ezen megállapítás, a filmben is feltűnt Alan Rickman, ami kissé elgondolkodtatott.
Ha színészi oldalról valaki is megmentheti a filmet (mondom, a többiek sem rosszak, csak nagyon rutinnak hat az alakításuk), azok a vöröshajú lányok. Karoline Herfurth-ot a tinik ismerhetik a Csajok a csúcson című remekből, míg Rachel Hurd-Wood kevésbé volt ismert a film előtt, de mint Jean Baptiste vágyainak tárgya mindketten egyszerűen megigézőek. A szinte CGI-vel vetekedően durván vörösre festett hajuk (egyikük alapból vörös, de rásegítettek) olyannyira uralja a filmet, hogy még a poszterre is ez az emlék került ki.
A Parfüm egy olykor durva, de iszonyatosan vonatott kosztümös thriller-dráma, melyben biztos sokan megváltóra lelnek és az amerikai filmek leigázóját látják majd, de valahol út közben elveszett az a bizonyos plusz, ami a sok negatívumot elleplezte volna előlünk. Aki egyéni ízekre vágyik, annak mindenesetre érdemes tennie egy próbát. Ki tudja?
Ilyenkor mit kezdjen magával a kritikus? Adva van egy film, amely - fogalmazzunk így - nagyon nehezen nézhető és mégis bombasiker, pedig hát a kosztümös műfaj nem igazából predesztinálja erre. Nem nagyon van arra példa, hogy egy film amerikai premier nélkül elérje a 100 millió dolláros bevételi álomhatárt szerte a világon, de a német Tom Tykwer legújabb nagyköltségvetésű, kosztümös próbálkozásának ez sikerült. A rendezőt jól ismerhetjük, hiszen első filmjével akkorát robbantott, hogy az itthon is jól hallatszott - álljon a sarokba, aki még nem látta A lé meg a Lolát-t (Lola rennt), amely Franka Potentét is a hollywoodi sztárok közé röpítette. Ezt követte a szép Harcos és a hercegnő, majd A gyilkosok is a mennyországba mennek című filmek, így valahol nem is volt meglepő, hogy elvállalta Patrick Süskind sokat vitatott regényének megfilmesítését.
Azért nem meglepő, mert maga az irodalmi alapanyag nem egyszerű olvasmány és bizony több amerikai rendező is kacérkodott a gondolattal, hogy megfilmesítse, de csak az ismerkedésig jutottak el. Most már csak elmélkedhetünk azon, hogy milyen lett volna a film, ha mondjuk Ridley Scott mégis belevágott volna, vagy ha Tim Burton nem gondolja meg magát, mint ahogy nehezen tudjuk elképzelni (pedig így történt), hogy Stanley Kubrick is azért visszakozott, mert megfilmesíthetetlennek tartotta az alapművet.
A történet szerint Jean Baptiste egy tömlöcben várja kivégzését, mert elmondhatatlan bűnöket követett el. Hogy mit, azt nem tudni, de szerencsére egy John Hurt által narrált visszaemlékezés során a néző megvilágosodhat. Jean Baptiste születése sem volt mindennapi, hiszen azzal, hogy kinyitotta a szemét, saját édesanyját ölte meg, s ezzel meg is pecsételte további sorsát.
Árvaházba kerül, ott nevelkedik, míg (szó szerint) eladósorba nem kerül és egy munkásember meg nem veszi. Jean Baptiste már gyermekkorában is észreveszi magán, hogy az Isten kivételes szaglószervvel áldotta meg, s idővel el is vész az illatok és szagok birodalmában. A kor Párizsa teljesen megigézi és onnantól már csak egy dolog foglalkoztatja. Az, hogy miképpen tud egy illatot megőrizni az örökkévalóságnak.
Aki nem ismeri a könyvet, az elgondolkodhat azon, hogy miért is volt nehéz megfilmesíteni, de a könyvet ismerők hátbaveregethetik őket, mert valóban az volt. Tykwer nagyszerűen ráérzett arra, hogy nem elég szolgaian másolni, hanem új irányból kell nekimenni az alapanyagnak. Dicsérem a rendezőt annak ellenére, hogy mint az elején megjegyeztem, nem egyszerű film a Parfüm. Sőt. Nehezen nézhető, mivel a 150 perces játékidő nagy része hihetetlen hömpölygéssel telik el, lassú tempóban, sok önismétléssel. Így jobb, ha felkészülünk hideg élelemmel az előadásra, ugyanis a filmben dolgozó sokkfaktor olykor bizony mosolygásba megy át a néző éretlensége miatt. Hiszen még egy filmben sem szagoltak annyit, mint a Parfümben, de a huszonharmincadik orrközeli felvételt már unja a néző és kissé szájbarágósnak érzi a rendezést emiatt.
Az alapanyag pedig nagyon jó, csak sajnos Tykwer elköveti azt a hibát, hogy beleesik hősébe (vagy ez nem is hiba?) és folyton olyat dolgokat akar láttatni általa, elmondatni vagy megmutattatni vele, amit a szemfülesebb és éberebb nézők már rég felfogtak. Ha rosszmájú lennék, akkor azt mondanám, hogy talán ő is számított arra, hogy a közönség azon fog bosszankodni hogy otthon felejtette a kispárnáját és kihagy bizonyos részeket. Azt viszont mindenféleképpen pozitívumnak tüntetném fel, hogy amint a film elkap egy kis tempót, akkor hihetetlen nagyot ugrik az élvezhetőségi szintje - más kérdés, hogy kevés az ilyen pillanat.
Szociopata, lélek nélküli sorozatgyilkosokkal teli a padlás. Legutoljára a tévében bukkant fel egy, aki Dexter névre hallgat (itthon őt természetesen még nem ismerik), így az az üresség, mely körüllengi Jean Baptiste-ot, valahogy nem bír akkora revelációval. De természetesen nem is ez a lényeg, hanem inkább a szaglással, a küldetéstudattal és az eltökéltség már-már beteges fokával kapcsolatos metaforák, melyek egy lélegzetelállító és filmtörténeti jelentőségű fináléba csúcsosodnak ki. A "durva és felemelő" szópár sem fedi jól a lényeget.
Ami mégis feledhetetlenné teszi a filmet, az a zene. Csukott szemmel igazi remekmű a film. Változatos és megragadó muzsikája egyszerűen átjárja a néző minden egyes porcikáját és akarata ellenére is maradásra bírja. Ha unalmas egy film, akkor még a mellékszereplők hada is megmenthetné, de sajnos Dustin Hoffman csak egy jobbára élvezetes, de inkább rutinfellépést tudhat magáénak és szegény úgy néz ki, mint egy Alan Rickman hasonmás. A poén az egészben, hogy miután megszületett ezen megállapítás, a filmben is feltűnt Alan Rickman, ami kissé elgondolkodtatott.
Ha színészi oldalról valaki is megmentheti a filmet (mondom, a többiek sem rosszak, csak nagyon rutinnak hat az alakításuk), azok a vöröshajú lányok. Karoline Herfurth-ot a tinik ismerhetik a Csajok a csúcson című remekből, míg Rachel Hurd-Wood kevésbé volt ismert a film előtt, de mint Jean Baptiste vágyainak tárgya mindketten egyszerűen megigézőek. A szinte CGI-vel vetekedően durván vörösre festett hajuk (egyikük alapból vörös, de rásegítettek) olyannyira uralja a filmet, hogy még a poszterre is ez az emlék került ki.
A Parfüm egy olykor durva, de iszonyatosan vonatott kosztümös thriller-dráma, melyben biztos sokan megváltóra lelnek és az amerikai filmek leigázóját látják majd, de valahol út közben elveszett az a bizonyos plusz, ami a sok negatívumot elleplezte volna előlünk. Aki egyéni ízekre vágyik, annak mindenesetre érdemes tennie egy próbát. Ki tudja?
|
Parfüm: Egy gyilkos története (Perfume: The Story of a Murderer) feliratos amerikai-francia-spanyol-német filmdráma, 147 perc, 2006 Rendező: Tom Tykwer Író: Patrick Süskind Forgatókönyvíró: Andrew Birkin, Bernd Eichinger, Tom Tykwer Zeneszerző: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer Operatőr: Frank Griebe Ben Whishaw (Jean-Baptiste Grenouille) Dustin Hoffman (Guiseppe Baldini) Rachel Hurd-Wood (Laura) Alan Rickman (Antoine Richis) Simon Chandler (Grasse polgármestere) David Calder (Grasse püspöke) Sian Thomas (Madame Gaillard) |
se izgalom, se fordulat, kiszámitható a cselekmény, nagyon halvány film lett, én igénylem a minőségi alkotásokat, számomra egy jó sorozat gyilkosos film ot tkezdődik, hogy csontgyüjtő, hetedik, vagy pl a gyüjtő. ezek szinvnalas filmek