Ötvös Tibor
Agyatlan látványt kínál a Moonfall
Szerintem senkit nem lep meg, hogy Roland Emmerich új filmje egy agyatlan látványfilm, mely mégis képes szórakoztatni - a maga módján.
Hogy tetszett a Moonfall?
Roland Emmerich igen komoly filmográfiát tudhat maga mögött, hiszen a direktor a '90-es években a Tökéletes katona, a Csillagkapu és A függetlenség napja hármasával szó szerint berobbant Hollywood blockbuster piacára. Ezután egyre több pénzt kapott a filmjeire, melyek egyre gyengébb minőséget, de egyre látványosabb megoldásokat kínáltak a katasztrófafilmek rajongóinak (Holnapután, 2012). Ezek még igen szépen hoztak a konyhára, azonban az ettől eltérő próbálkozásai (I. e. 10 000, Az elnök végveszélyben) már buktak.
Feltehetően ezért döntött úgy, hogy visszatér ahhoz a zsánerhez, melyben még biztosan mozog. A Moonfall kapcsán pedig megemelte a tétet, hiszen itt már a Hold ellenében kell felvegye a harcot az emberiség utolsó esélyének számító kis csapat. Mindez persze egy korábbi, kormányokon átívelő konspiráció miatt történt, így egy politikai szálat is próbáltak behozni a filmbe. De szerintem azon senki nem lepődik meg, hogy a történet a Moonfall esetében nem emelkedik a Ne nézz fel! vagy akár a Holnapután magasságaiba.
Emmerich ilyen jellegű filmjeit mindig is a látvány adta el és a Moonfall esetében is hasonló volt a személyes elvárásom. Jöhet ide Halle Berry vagy Patrick Wilson, de előre borítékolható volt, hogy karaktereket nem kapnak majd. És, ahogy a reklám is mondja, úgy is lett. Mindkettő egy sablongyűjtemény, láthatóan unatkoznak is rendesen, de ezt elnéznénk, ha lenne közöttük valamiféle hihető kapcsolat (lásd Jeff Goldblum és Will Smith esetét). Sajnos ez sincs meg, de majd a látvány segít.
Nos, a Moonfall továbbra is a megszokott agyatlan katasztrófa-látványt kínálja és persze egy igen komoly összeesküvésre építi az alap sztoriját, melyben a kormányok titkolózásai és a Hold üregessége is szerepet kapnak. A Hold közeledtével a Földön is elkezdenek érdekes dolgok történni, melyek elég látványosak illetve az űrben játszódó részek is nagyon jól néznek ki. Akinek ennyi elég, az megtalálta a filmjét.
A végére azonban mindenképpen érdemes beszúrni, hogy láthatóan csökken Emmerich filmes kreativitása. Miközben egyre jobban emeli a tétet, mintha egyre jobban unná is az egészet. Míg A függetlenség napjánál még érezhető volt, hogy hátteret akar adni az eseményeknek, addig most már nem is nagyon próbálkozik ezzel. Felskiccel valami kis sztori-félét, aztán jöhet a látvány. És persze próbál már beállításokat is lopni. A nyitány a Gravitációból lehet ismerős (de persze itt most van hang), a Hold közeledtének felfedezése az Armageddon első pár perce és persze A függetlenség napjából is vannak részek.
Bármit is gondolunk Emmerich munkásságáról vagy a katasztrófafilmekről, a Moonfall éppen olyan bűnös élvezet, mint a 2012 vagy a Holnapután volt. Aki szerette ezeket, az az új fenyegetésen is jól szórakozik majd. Aki nem, az pedig amúgy sem vesz jegyet rá. Számomra kellemes 2 órát kínált a Moonfall, de egy hónap múlva már nem fogok emlékezni rá. 5/10
Feltehetően ezért döntött úgy, hogy visszatér ahhoz a zsánerhez, melyben még biztosan mozog. A Moonfall kapcsán pedig megemelte a tétet, hiszen itt már a Hold ellenében kell felvegye a harcot az emberiség utolsó esélyének számító kis csapat. Mindez persze egy korábbi, kormányokon átívelő konspiráció miatt történt, így egy politikai szálat is próbáltak behozni a filmbe. De szerintem azon senki nem lepődik meg, hogy a történet a Moonfall esetében nem emelkedik a Ne nézz fel! vagy akár a Holnapután magasságaiba.
Emmerich ilyen jellegű filmjeit mindig is a látvány adta el és a Moonfall esetében is hasonló volt a személyes elvárásom. Jöhet ide Halle Berry vagy Patrick Wilson, de előre borítékolható volt, hogy karaktereket nem kapnak majd. És, ahogy a reklám is mondja, úgy is lett. Mindkettő egy sablongyűjtemény, láthatóan unatkoznak is rendesen, de ezt elnéznénk, ha lenne közöttük valamiféle hihető kapcsolat (lásd Jeff Goldblum és Will Smith esetét). Sajnos ez sincs meg, de majd a látvány segít.
A végére azonban mindenképpen érdemes beszúrni, hogy láthatóan csökken Emmerich filmes kreativitása. Miközben egyre jobban emeli a tétet, mintha egyre jobban unná is az egészet. Míg A függetlenség napjánál még érezhető volt, hogy hátteret akar adni az eseményeknek, addig most már nem is nagyon próbálkozik ezzel. Felskiccel valami kis sztori-félét, aztán jöhet a látvány. És persze próbál már beállításokat is lopni. A nyitány a Gravitációból lehet ismerős (de persze itt most van hang), a Hold közeledtének felfedezése az Armageddon első pár perce és persze A függetlenség napjából is vannak részek.
Bármit is gondolunk Emmerich munkásságáról vagy a katasztrófafilmekről, a Moonfall éppen olyan bűnös élvezet, mint a 2012 vagy a Holnapután volt. Aki szerette ezeket, az az új fenyegetésen is jól szórakozik majd. Aki nem, az pedig amúgy sem vesz jegyet rá. Számomra kellemes 2 órát kínált a Moonfall, de egy hónap múlva már nem fogok emlékezni rá. 5/10
|
Moonfall (Moonfall) szinkronizált, amerikai-kanadai-kínai fantasztikus akciófilm, 120 perc, 2022 16 éven aluliak számára nem ajánlott! Rendező: Roland Emmerich Forgatókönyvíró: Spenser Cohen, Roland Emmerich, Harald Kloser Producer: Roland Emmerich, Harald Kloser Halle Berry (Jo Fowler) Patrick Wilson (Brian Harper) John Bradley (KC Houseman) Michael Peña (Tom Lopez) Donald Sutherland (Holdenfield) Charlie Plummer (Sonny Harper) |
