Szekeres Viktor
A diótörő és a négy birodalom - A Disney is képes hibázni?
A Disney manapság általában nagyon betalál az élőszereplős mesefeldolgozásaival, így csak idő kérdése volt, hogy mikor nyúlnak mellé.
Hogy tetszett A diótörő és a négy birodalom?
A Disney ismét adaptált egy családi történetet, azonban ezúttal nem egy korábbi animációs filmjéhez nyúlt, hanem egy regényhez, mégpedig a középiskolások által Az arany virágcserép révén ismert E.T.A. Hoffman művéhez, a Diótörő és egérkirályhoz, mely történetet zömünk inkább Csajkovszkij balettja révén ismerheti.
Valójában az irodalmi alap mindössze apropó ahhoz, hogy megteremtsenek egy fantáziavilágot, amiben kiélhetik magukat a látványtervezők, a díszletesek és a jelmeztervezők - nagyjából úgy, mint az Alice Csodaországban esetében. Azonban míg az Alice-nek volt egy látnoki rendezője Tim Burton személyében, addig ennek a Diótörőnek mindössze egy Lasse Hallström és egy Joe Johnston jutott - utóbbi az utóforgatásokon dolgozott. Nem mintha Hallströmmel gond lenne, hiszen korábban több remek, de kisebb filmet készített, Johnston viszont tipikusan az a rendező, aki bár sok nagyköltségvetésű franchise-ba kapott bele tisztességes végeredmény kíséretében, de mindegyik filmjénél (pl. Amerika kapitány, Jurassic Park 3, Jumanji) volt jobb korábbi vagy későbbi epizód.
A mozis Diótörő főhőse egy kislány, aki a történet szerint átkerül egy másik világba - ismerős alapfelállás, de persze a körítés már kevésbé elcsépelt és sokkal érzelmesebb. A másik világ egerekkel és ólomkatonákkal, királynőkkel és boszorkányokkal teli mesebirodalom (nem is egy, hanem négy), ami rögtön felkeltheti a néző érdeklődését. Azonban legnagyobb bánatunkra a történet nem a felfedezésről szól, nem merülünk el a nagyon érdekesnek tűnő birodalmakban, inkább kínos és faékegyszerűségű poénok, koreografált tömegjelenetek, valamint roppant közhelyes megoldások segítségével görgetik előre a történetet. Szerencsére mindezt abszolút pozitív hangnemben teszik (bár kissé sok a filmben az agresszivitás), ami a mai cinikus világban üdítő, hogy aztán megkapjuk a szokásos tanulságot is.
Elég hamar igazolódni fog a gyanúnk, hogy szinte minden hangsúlyt a látványra fektettek a készítők. Arra a látványra, ami első látásra természetesen lenyűgöző, de idővel látni fogjuk a disszonanciát is benne, valamint azt, hogy a mennyiség némiképp elfedi előlünk a minőséget. Döbbenetes munka lehetett a megvalósítás mögött (anyagi és számítógépes egyaránt), de ha az ember hátralép és úgy veszi szemügyre az egészet, akkor bizony lehull a lepel a mázról, és valójában csak az marad meg bennünk, hogy bitang jó színek robbannak a vásznon. Nem vicc, egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi színmélység és -árnyalat támadja és simogatja egyszerre a szemünket.
Nem csak látvány kapcsán beszélhetünk nagy kavalkádról, hanem a szereplők vonatkozásában is. A gond csak az, hogy rengeteg karakter simán csak elvan a vásznon. Némelyiküket a színészük időnként ugyan valamennyire kiemeli az olykor émelyítő színorgiából, de emlékezetessé szinte egyik sem válik. Így valójában csak a főhőst alakító Mackenzie Foy munkáját dicsérhetjük, a többiek a rendezőpáros nem túl szerencsés víziója áldozataivá váltak.
A diótörő és a négy birodalom egy közepes film lett. Ettől még a gyerekek minden bizonnyal élvezni fogják (már azok, akik nem ijednek meg könnyen), a látvány száz százalék, hogy el fogja adni, és az eredeti történettel (legalábbis annak vázlatával) sincs semmi gond. Felnőttfejjel viszont bőven lesz hiányérzetünk, főleg az olyan adaptációk fényében, mint például A szépség és a szörnyeteg volt, mely megmutatta hogyan lehet minden porcikájában lenyűgöző családi filmet készíteni.
Valójában az irodalmi alap mindössze apropó ahhoz, hogy megteremtsenek egy fantáziavilágot, amiben kiélhetik magukat a látványtervezők, a díszletesek és a jelmeztervezők - nagyjából úgy, mint az Alice Csodaországban esetében. Azonban míg az Alice-nek volt egy látnoki rendezője Tim Burton személyében, addig ennek a Diótörőnek mindössze egy Lasse Hallström és egy Joe Johnston jutott - utóbbi az utóforgatásokon dolgozott. Nem mintha Hallströmmel gond lenne, hiszen korábban több remek, de kisebb filmet készített, Johnston viszont tipikusan az a rendező, aki bár sok nagyköltségvetésű franchise-ba kapott bele tisztességes végeredmény kíséretében, de mindegyik filmjénél (pl. Amerika kapitány, Jurassic Park 3, Jumanji) volt jobb korábbi vagy későbbi epizód.
A mozis Diótörő főhőse egy kislány, aki a történet szerint átkerül egy másik világba - ismerős alapfelállás, de persze a körítés már kevésbé elcsépelt és sokkal érzelmesebb. A másik világ egerekkel és ólomkatonákkal, királynőkkel és boszorkányokkal teli mesebirodalom (nem is egy, hanem négy), ami rögtön felkeltheti a néző érdeklődését. Azonban legnagyobb bánatunkra a történet nem a felfedezésről szól, nem merülünk el a nagyon érdekesnek tűnő birodalmakban, inkább kínos és faékegyszerűségű poénok, koreografált tömegjelenetek, valamint roppant közhelyes megoldások segítségével görgetik előre a történetet. Szerencsére mindezt abszolút pozitív hangnemben teszik (bár kissé sok a filmben az agresszivitás), ami a mai cinikus világban üdítő, hogy aztán megkapjuk a szokásos tanulságot is.
Elég hamar igazolódni fog a gyanúnk, hogy szinte minden hangsúlyt a látványra fektettek a készítők. Arra a látványra, ami első látásra természetesen lenyűgöző, de idővel látni fogjuk a disszonanciát is benne, valamint azt, hogy a mennyiség némiképp elfedi előlünk a minőséget. Döbbenetes munka lehetett a megvalósítás mögött (anyagi és számítógépes egyaránt), de ha az ember hátralép és úgy veszi szemügyre az egészet, akkor bizony lehull a lepel a mázról, és valójában csak az marad meg bennünk, hogy bitang jó színek robbannak a vásznon. Nem vicc, egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi színmélység és -árnyalat támadja és simogatja egyszerre a szemünket.
Nem csak látvány kapcsán beszélhetünk nagy kavalkádról, hanem a szereplők vonatkozásában is. A gond csak az, hogy rengeteg karakter simán csak elvan a vásznon. Némelyiküket a színészük időnként ugyan valamennyire kiemeli az olykor émelyítő színorgiából, de emlékezetessé szinte egyik sem válik. Így valójában csak a főhőst alakító Mackenzie Foy munkáját dicsérhetjük, a többiek a rendezőpáros nem túl szerencsés víziója áldozataivá váltak.
A diótörő és a négy birodalom egy közepes film lett. Ettől még a gyerekek minden bizonnyal élvezni fogják (már azok, akik nem ijednek meg könnyen), a látvány száz százalék, hogy el fogja adni, és az eredeti történettel (legalábbis annak vázlatával) sincs semmi gond. Felnőttfejjel viszont bőven lesz hiányérzetünk, főleg az olyan adaptációk fényében, mint például A szépség és a szörnyeteg volt, mely megmutatta hogyan lehet minden porcikájában lenyűgöző családi filmet készíteni.
|
A diótörő és a négy birodalom (The Nutcracker and the Four Realms)
színes, magyarul beszélő, amerikai családi fantasy, 99 perc, 2018 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Lasse Hallström és Joe Johnston forgatókönyvíró: Ashleigh Powell operatőr: Linus Sandgren zene: James Newton Howard producer: Larry J. Franco, Mark Gordon, Lindy Goldstein szereplők: Mackenzie Foy (Clara) Keira Knightley (Cukortündér) Morgan Freeman (Drosselmeyer) Helen Mirren (Rőt anyó) Richard E. Grant (Cidri) Eugenio Derbez (Hawthorn) Matthew MacFadyen (Mr. Stahlbaum) |
