Hunter

DNS-számítógépek a kémia programozhatóságáért

Amerikai tudósok bemutattak egy páratlan komplexitású DNS-számítógépet, ami elvezethet a programozható kémiához.

A DNS-számítógép kémiai reakciókkal oldja meg a feladatokat, amiben bitekként DNS szálak funkcionálnak. A DNS szál a bináris adatokhoz hasonló formában, a négy bázissal kódolja az információt, amik 0,35 nanométerenként helyezkednek el a DNS molekulában, ezáltal az adatsűrűség elvileg megközelítheti a négyzetcentiméterenként 20 TB-ot. Bár eredetileg a DNS-számítógép a hagyományos szilícium alapú gépek egy alternatívájaként szerepelt a köztudatban, a terület kutatói felismertek egy ennél sokkal izgalmasabb célt is, a biológiai környezetek, vagy akár az emberi test programozhatóvá tételét.

A DNS-számítógépet elsőként Leonard Adelman alkotta meg a 1994-ben, a Hamilton utak, vagy az úgynevezett "utazó ügynök probléma" megoldására, meghatározva a legrövidebb utat több földrajzilag elkülönülő helyszín között. A feladat lényege, hogy egy irányított gráf összes csúcsát úgy kell végigjárni, hogy mindegyiket csak egyszer érintjük. Azóta számtalan kísérlet próbálta kihasználni a DNS számításokhoz vonzóvá tevő tulajdonságait, sorba rendezhetőségét és alaposan tanulmányozott kölcsönhatásait. A hagyományos számítógépek csak sorosan képesek az adatokon dolgozni, egy DNS-számítógépben azonban minden molekula egyszerre kezelhető.

2006-ban Erik Winfree, a Caltech számítógép tudományok, neurális hálózatok és biomérnöki tudományok professzora munkatársaival már felvázolt egy szerkezetet ami kihasználja az egyik ilyen megközelítést, az úgynevezett száleltolást, a strand displacement-et. Ehhez DNS-nyúlványokat alkalmazott, amik a jól ismert kettős spirál két összefonódó szála helyett mindössze egy szálból készültek, hivatkozási pontként szolgálva más szálak számára. A szálak mozgásának körültekintő "programozásával" a kutatóknak sikerült újraalkotniuk számos, a hagyományos számítástechnikából ismert elemet, többek közt a logikai kapukat, az amplifikációt és a visszacsatolást. "Ezek az áramkörök kisebbek voltak, mint a mostani munkánkban használtak, ugyanakkor sokkal összetettebb DNS molekulákból épültek fel, ami bonyolultabbá tette a rendszer hibáinak kiszűrését, és más problémákat is okozott" - nyilatkozott Winfree professzor a BBC News-nak.

A fenti eljárásra alapozva a professzor egyik munkatársával, Lulu Qiannal egy általuk "libikóka kapunak" nevezett sémát alkalmaztak, ami egy egyszerűbb és megbízhatóbb mechanizmussal teljesíti a DNS keveredést és felcserélődést. Munkájuk bizonyította, hogy a libikóka kapukkal létre hozhatók az elektronikus számítástechnika információ manipulációjának alapjaként funkcionáló logikai kapuk, megötszörözve a DNS számítógépbe valaha beültetett DNS szakaszok számát. A Science-ben publikált eljárással 130 DNS szálat halmoztak fel, megalkotva az eddigi nagyobb biokémiai „áramkört”, ami egy sós oldatban lebegő molekulákból tevődik össze és a szilíciumalapú rendszerek tranzisztorokon keresztül áramló elektromossága helyett molekuláris jelekkel működnek.

Az eljárás felnagyításával sem jelentkeznek a komplexitásból adódó problémák, állítják a szerzők, mindez azonban a sebesség rovására megy. Ugyanakkor Winfree professzor hangsúlyozza, hogy a hagyományos elektronikákkal ellentétben itt a cél nem pusztán a nagy sebesség, pedig a módszer nyilvánvaló előnyei között szerepel az adattárolási kapacitás és a számítási sebesség is. "Mi már nem a Len Adleman eredeti DNS számítási kísérlete által kitűzött célt követjük, hogy a kémia erős párhuzamait felhasználva a matematika kombinatorikai problémáinak megoldására felvegyük a versenyt a szilíciummal" - magyarázta. "Ehelyett azt a célt vázoltuk fel, hogy tartalmasabbá tesszük magát a kémiát, programozhatóvá téve a molekuláris viselkedést. Szeretnénk olyan kémiai rendszereket alkotni, amik szondázzák molekuláris környezetüket, feldolgozzák a kémiai jeleket, döntéseket hoznak és kémiai szinten cselekednek"

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
  • bvalek2 #35
    A kérdésfeltevés a klasszikus gondolkodásmódot tükrözi. Egy abszolút részecske, aminek a megfigyelhető tulajdonságai minden más összetett részecske tulajdonságait meghatározzák, mint valamiféle állapotjelzők. A filozófiában nem új dolog hogy ezt a kettőt elválasztották egymástól, már Arisztotelész megtette. A részecskeviselkedés olyasmi, amit megfigyelünk, de ez nem határozza meg a rendszer jövőjét. Ez utóbbit az állapotfüggvény határozza meg, amit viszont nem lehet megfigyelni, ennek a félreértéséből származnak a kvantummechanikai "paradoxonok", mint a kétréses kísérletnél.

    Közben eszembe jutott egy szemléletes magyarázat a Bell-tételre (aki ért hozzá légyszi kövezzen meg ha félrevezető):

    A megfigyelt részecske olyan, mint a sziklára vetülő árnyék. Az árnyék időnként elmosódik, időnként ugrik egyet, minden látható ok nélkül. Az állapotfüggvény olyan, mint a tárgy, mely az árnyékot veti. Pontosan kiszámítható pályán halad, minden pillanatban az állapotának az előző állapot az egyértelmű oka. A matematikai mechanizmus, ami az állapotból megfigyelt értékeket hoz létre pedig a girbe-gurba sziklafelület. Leírja a felületet, amiből pl. megtudjuk mondani, hová fog ugrani az árnyék. Az árnyék véletlen helyeken történő megjelenése a sziklafelület véletlen görbeségeinek a következménye.

    A Bell-egyenlőtlenség azt mondja ki, hogy ha az árnyék ugrálása nem véletlenszerű, akkor a mozgó tárgynak tudnia kell előre, hogy hová álljon, hogy a kívánt helyre vetüljön az árnyéka, tehát a mozgása nem lesz folytonos, a tárgynak is ugrálnia kell a sziklafal előtt. Viszont ha a tárgy csak folytonos pályán mozoghat, akkor a sziklafelület véletlenszerű görbesége miatt nem fogjuk tudni egyértelműen előre megmondani, hogy az árnyék hová fog vetülni, csak bizonyos valószínűséggel tudunk választani több lehetséges hely közül.

    A közelhatás azt jelenti, hogy a tárgy folytonosan mozog, mindig csak egy szomszédos pontba tud elmozdulni. A távolhatás az lenne, ha érzékelné valahogy, hová kell ugrania. Ez utóbbit számos okból elveti a tudomány, ezért marad a közelhatás.

    Egyébként a kvantummechanika csak a részecskék viselkedését képes lemodellezni, arra nem ad választ, hogy miért pont ezek a részecskék léteznek. Erre a húrelméletek tesznek kísérletet, de még nincsen gyakorlati igazolásuk.
  • Locutos #34
    "Nincs végtelenül sok belső mozgató, nincsen törvények végtelensége, ez nem így működik."
    Ezekszerint akkor létezik egy abszolut részecske, amiből minden más részecske származik amelyeknek tulajdonsága van, de mivel ez már egy abszolút részecske tovább nem bontható aktualis tulajdonságainak nincsenek okozói. Ez nem logikai képtelenség?
  • bvalek2 #33
    Nincs végtelenül sok belső mozgató, nincsen törvények végtelensége, ez nem így működik. Sőt, így még egyszerűbb is lenne. Ezzel szemben az új felfedezések a meglévő tudásunkat is átstrukturálják. De inkább nézzünk egy konkrétumot:

    1. amikor a kvantummechanika leír egy rendszert, akkor különbséget tesz olyan információ között, ami teljesen meghatározza a rendszer jövőjét (állapot, arisztotelészi szubsztancia), és amiket méréssel szerezhetünk (mérhető mennyiségek, megjelenés), az utóbbit az előbbi határozza meg (a klasszikus mechanikában a kettő egy és ugyanaz).

    2. Ezt a mechanizmust a lineáris komplex vektorterek, valamint a komplex függvényanalízis matematikai eszköztára írja le. Először beazonosítjuk a nyelv szavait (pl. állapot = állapotfüggvény, mérhető mennyiség = állapotfüggvényre ható operátorok sajátértékei), aztán hagyjuk a nyelvtant érvényesülni, és szépen leírja nekünk a jelenségeket. Ezen a ponton lép be a képbe az események több egyforma valószínűségű kimenetele.

    3. A matematikai példák megoldása révén látjuk hogyan valósulnak meg a kísérleti tapasztalataink ezekből az alapfeltevésekből, pl. a kétréses kísérlet és társai, minden további filozófiai feltevés nélkül.

    A kvantummechanika ennyit tud: felderít egy filozófiai problémát (1), biztosít egy nyelvet, hogy beszélni tudjon róla (2), alkalmazza a gyakorlatban (3). Se többet, se kevesebbet. Más modellek másképp épülnek fel, nincs skatulya amibe mindet be lehetne gyömöszölni.

    Amikor a belső mozgatókról beszélsz, feltételezem hogy az állapotra gondolsz, amit az elmélet gond nélkül tud kezelni. A Bell-tétel egy matematikai bizonyítás a kvantummechanika keretein belül, és a kísérletek meggyőzően igazolták a természetben. Aki nálam jobban ért hozzá, biztos el tudja szemléletesen magyarázni, én nem vagyok képes rá. A lényeg, hogy lehet determinisztikusan magyarázni a természet működését, de akkor fel kell tételezni a távolhatást, azonnali végtelen sebességű információközlést téridőbeli események között, ami oksági paradoxonokhoz vezet. Ha ezt nem engedjük, akkor véletlenszerű kiválasztást kapunk egy esemény több lehetséges kimenetele között. Erre a legjobb példa a kvantum-összefonódás.

    Einstein egyszerűen a klasszikus mechanika determinizmusában hitt. Javasolt kísérleteket a kérdés eldöntésére, és a kísérletek eredményei megcáfolták a feltételezéseit, ahogy írtad. Fontos itt meglátni, hogy amikor a gyakorlat megcáfolta, akkor vége volt a vitának, a gyakorlat az egyedüli döntőbíró. A jó kísérlet pedig olyan körültekintően vesz figyelembe minden körülményt, hogy a gyakorlat döntőbíró tud lenni benne. És ez is történt, mert Einstein volt annyira szakértő, hogy jó kísérletet tudjon javasolni.

    A kvantummechanika valószínűségi leírása teljesen logikus. Ismerd meg és meg fogod látni, hogy így van.

    Ne keverd össze a kvantummechanikai véletlent a mérési pontatlansággal, két külön fogalom. A fizika úgy működik, hogy modelleket állít fel, és a törvények a modelleken belül érvényesek. Newton mechanikájában az alma 100% mindig lefelé esik. Jó okunk van feltételezni hogy a természet követi Newton mechanikáját, mert eddig minden alma lefelé esett mérési pontosságon belül. Ugyanez a helyzet a kvantummechanikával is, ott az állapotfüggvény által megjósolt viselkedés 100% mindig megvalósul. A természet pedig igazolja a jóslatait a kísérletekben, mérési pontosságon belül.

    Ha jönnek új fizikai modellek, azokban biztos sok érdekes jelenségre kapunk magyarázatot, de Einstein elméletében is lefelé esnek az almák, és a kvantumtérelméletben is véletlenszerűen többkimenetelűek az események következményei.

    Mindezzel nem azt akarom mondani hogy már mindent tudunk, hajjaj, minden egyes válasz egy rakás új kérdést szül. De a fentiek olyan kérdések, amikre már van válasz.
  • Locutos #32
    Azt mondod hogy nincs determinizmus, egy kezdeti eseménynek több lehetséges kimenetele van - ez miatt. Aztán érdekes ez:
    "Ez egy végtelen univerzumban is igaz, ahol végtelenül sok szabályt lehet felismerni a világ működéséről, és a kérdezés sosem éri el a végső célt.
    Csak akkor nincs végső igazság, ha léteznének a priori nem egyértelmű eredetű események, vagy ha olyan eseménybe ütköznénk, aminek az oka a priori nem felderíthető (pl. egy eseményhorizont mögött van, bár vita folyik azon, hogy ez elegendő kritérium-e)."
    Ezt így gondolom én is, de akkor hogyan állíthatjuk hogy egy eseménynek több lehetséges kimenetele van, mikor nem is lehetséges a végtelen sok belső mozgató miatt feldezni GYAKORLATILAG a végkimenetelt, de mivel tudjuk hogy végtelen sok mozgató okozó lehet ezek determinisztikusan okozhatják egy konkrét esemeny kimenetelét, csak annyi hogy gyakorlatban talán sose lenne lehetőség felmérni a kimemnetelt.
    Én nem lennék biztos benne hogy a kvantummechanika a megtestsült példa a vléltlenszerű nemdeterminisztikus eseményekre, ha elég szub-szub-szub...szub atomi részekcsketörvényt ismernénk, közelíthetnénk egy jósolható kimenetelhez.
    Einstein se értett egyet a véletlenszerű törvényekkel, kinevették Heisenberg-ék, és a GYAKORLAT/kísérleteke is őket igazolta, de a törvények végtelensége miatt inkább Einsteinnek volt igaza, még akkoris ha a gyakorlatban sok a kvantummechanikai törvényekhez hasonló bizonytalansági törvényeket fedeznénk fel. Ennek oka pedig az, hogy ha a világon/természetben egyetlen törvény is logikus, ütközik a logikával hogy létezhessen bármi is ami ilogikus, márpedig a kvantummechanika valószínűségi leírása pont ez lenne. Azt a valószínűségi leírást inkább lehet felfogni mint egy próbálkozás a káoszban való törvényszerűségek megkeresésére.
    Természetesen így GYAKORLATBAN egyetlen törvényt sem tekinthetünk teljesen BIZTOSNAK mindnenek csak egy százalék esély hogy úgy fog történni kimenetelt lehet jósolni. Egyes törvényekre nagyon biztoshoz megközelítő esélyszázalék jön ki(pl. ha ledobok egy követ a gravitáció törvénye érvényesülni fog), viszont az elektron poziciója az elektronburokban nagyon nemmegközelíthető.
  • bvalek2 #31
    1. Megerőszakolod a szakkifejezéseket: "abszolút evolúció", "a természet klasszikus törvényei".

    2. Még mindig nem fogod fel, hogy a farkas és az ember egyaránt szelekciós nyomás a nyúl evolúciójában, nincs különbség.

    Ráadásul seggfej vagy. Na ez az, amin utólag már nem lehet változtatni, mert gyerekszoba kellett volna hozzá. Végeztem veled.
  • NEXUS6 #30
    Tévedsz. Én tudom miről beszélek, te meg nem érted. Nem kell arcoskodni mintha fordítva lenne.
  • bvalek2 #29
    Fogalmad sincs miről beszélsz, kezdjük ott. Jó, hát végül is az én hibám hogy hozzád szóltam...
  • NEXUS6 #28
    Igen, de én nem erről beszélek, ha nem mondjuk úgy az abszolút evolúcióról.
    Pár száz évvel ezelőtt egy faj jövőjéről csak és kizárólag a természet klasszikus törvényei döntöttek. Ma pedig egy faj jövője szinte csak azon múlik, hogy mi lesz a viszonya az emberiséggel.
    Változtak a törvények, ez már egy másik játék.
  • bvalek2 #27
    Lényegtelen, mert akkor nem a változó szabályok lennének a természeti törvények, hanem azok a szabályosságok, amik mentén változnak, és ugyanott vagyunk.
  • NEXUS6 #26
    Vagy ha az univerzum, a természeti törvények maguk is változnak, evolválnak!