Az online világban zajló forradalomról, már szinte minden terület elmondta a maga véleményét, a szűk szakma kompetenciáját már meghaladja a fejlődés. A téma annyira tudományos, hogy az egyetemi tanárok és komoly kutatók is egyre többet foglalkoznak vele. Az ELTE falai között zajlott kiscsoportos konferencia előadásaiból kiderült, hogy hol tart ma a webes kultúra tudományos feltárása, miért nem létezhetnek tovább a könyvtárak mai formájukban és miért elérhetetlen a szemantikus web még évtizedekig. Vigyázat, nagyon tudományos!

Az első előadás, Dr. Ropolyi László (ELTE, Tudománytörténet és tudományfilozófia tanszék) filozófiával átitatott kommunikációelméleti eszmefuttatása volt, melyből kiderült, hogyan épül fel és milyen elemekből áll a társadalmi kommunikáció és ezt hogyan változtatta meg a web, mint olyan. Ropolyi kiindulási pontja a kognitív reprezentáció, mely minden élő számára a túlélést segíti elő. Ez megvalósulhat kötött módon, (egy adott tartalomhoz kötve) ami egy pontos, stabil, gyors hozzáférést jelent a befogadó számára.

Akármilyen bonyolultnak hangzik, ez alapvető biokémia vagy élettani jelzés is lehet, vagyis ha észreveszek egy tárgyat, akkor arról meg tudom állapítani, hogy az étel, veszélyforrás vagy egyszerűen egy darab kő. A reprezentáció másik oldala a szabad változat, ahol a tartalom és az értelmezés elszakadnak egymástól és egy jel jön létre. Ez határozatlan, rugalmas, melyhez a hozzáférés feltételes, fokozatos, közösségi, sőt változtatható, tetszőleges.

Az emberi kultúrában bármi reprezentálhat bármit. Egy kettőspont és egy zárójel például egy mosolygó/szomorú arcot jelent (ikonikus), de egy csúcsára állított, piros szélű fehér háromszög (elsőbbségadás kötelező) azt jelenti, hogy nézzek körül, mielőtt tovább megyek (konvencionális jel). Az érdekesség akkor kezdődik, mikor e két stratégia keveredik. Egy kő lehet önmagában az, ami, illetve egy isteni jel is valaki számára. Valahogyan ebből a két oldalból fejlődhetett ki mára az a két fogalom, amit technikának és tudománynak hívunk. A technika ismeretek halmaza, mellyel az ember képes uralni a szituációkat, a tudomány pedig egy szükségszerű vizsgálódás, mellyel a világ dolgai megérthetőek. Unalmas, nem?

Nem egészen, ha hozzátesszük, hogy a mai világban a tudás az információ azon formája, ahol az értelmezéshez oksági relációt illesztünk hozzá. A jel pedig nem más, mint egy kettős reprezentáció: valami helyett áll valami más. Az IT, amivel nap mint nap foglalkozunk, az Információs Technikák/Társadalom, pedig nem csinál mást, mint üzenetek millióival iparszerűen megváltoztatja a fejünkben a jelek értelmezését.

A média feladata nem más, mint a tömegek értelmezési praxisának birtokba vétele, azaz egy termelési folyamat, mely nem futószalagokon, hanem az elmékben hoz létre valamit. Az emberek ma már teljesen másképp kommunikálnak, mint alig néhány évtizeddel ezelőtt, így természetes, hogy teljesen más közösségek is jönnek létre. A közösségek létrejötte szükségszerű, míg a többi következmény az már esetleges, mindegy, mit csinálnak.

A tradicionális kultúra társadalmi világot hozott létre (lásd: Habermas) a természeti létezőkből, míg a netes kiberkultúra egy újszerű hálólétet épít fel a társadalmi világból. Ebben a hálólétben az internet kompexitása már önmagában feltételez számtalan kontextust, melyben létezhetnek a résztvevők. Technológiailag az internet nem más, mint számítógépek millióinak a hálózata, a valóságban viszont sajátos emberi közösségek halmazáról van szó.

Sőt, létrejönnek olyan közösségek, melyek már kizárólag online léteznek, mint a Second Life vagy a World of Warcraft. Amiben viszont sokan tévednek (és itt érdemes az első bekezdéseken újra gondolkodni kicsit), hogy a szituációhoz kötött reprezentáció(ismeret) megosztása a hálóvilágban nem hoz létre tudást. A blogok, podcastok, a Youtube, a Web 2.0 nem jelent tudást, hanem továbbra is megmarad az individuális ismeret szintjén.

Az internetet lehet értelmezni egy képként is akár. Mintha ránéznék egy bonyolult montázsra, összeszednék az emlékezetemben néhány elemet és abból létrehoznék egy teljesen egyedit. A net sokcsatornás és sokdimenziós világ egyben, ezért maradhat mindenki számára teljesen más. Ha egy tudásmorzsára van szükségem, akkor nem egy blogot keresek fel, ahol valaki megmondja az igazat, hanem beírom a Google-be a kérdéses fogalmat és 2 millió találat, és millió más ember korábbi keresése alapján döntök, hogy mi a helyes.

Ezzel a csavarral örökre megváltozott a klasszikus kultúra, melyben a profik voltak a létrehozók és a laikusok a fogyasztók. A kiberkultúrában ez szinte teljesen szétválik, a jelmondat pedig: "Nem a lét fontos, hanem a jelenlét!". Egyesek szerint a hálólét az emberiség történetének új kezdete, mások szerint csak egy ismétlődő periódus új fordulója. A Web 1.0-ról Web 2.0-ra ugrás éppen erről szól. A Web 3.0 pedig még tovább merészkedik. Sokan csak nevetnek és szájat húzogatnak, hogy mi értelme ilyen skatulyákat állítani, mindent elnevezni divatszóval, viszont a harmadik generáció - melyet komolyabban szemantikus webnek nevezünk - valóban forradalom lesz, beláthatatlan következményekkel. Jelenleg viszont csupán egy ígéret, semmi más. A web első tíz éve arra ment el, hogy az emberek megtanították a gépeket olvasni. Mostmár képesek kezelni, felismerni a szövegeket. A következő évtizedek pedig azzal fognak telni, hogy a gépeket megtanítjuk értelmezni a szövegeket.

Az ezzel foglalkozó tudósok, kutatók ásnak, kaparnak, próbálkoznak, de a többek közt ilyen projektekben is közreműködő Dr. Szakadát István (BME, Szociológia és Kommunikáció tanszék) szerint még nagyon messze vannak a megoldástól. A probléma pedig már régóta szem előtt van: a web kettő előtt jóval, közel 50 éve Douglas Engelbart azt mondta, hogy az emberiség számára nem az a feladat, hogy újabb tudást állítson elő, hanem hogy a mások által létrehozott tudást kereshetővé tegye." Lássuk be, komoly információ túltermelésben szenvedünk.

Ráadásul a már eleve végtelennek hitt adathalmaz - melyet mondjuk a Google segítségével tudunk keresni - az csak a felszíni réteg, mely statikus, látható és kereshető. Ennél két nagyságrenddel több adatot rejt a mély réteg, ahol az adatok nem szövegesen, hanem adatbázisokba rendezve üldögélnek, főként cégek által rejtegetve.

A kettő közti különbség, hogy egy 10 fős csoport külső jegyeinek leírása szövegesen több oldalt venne igénybe és mindig végig kéne olvasnom, ha kíváncsi lennék, hogy hány ember kék szemű, mennyinek van hosszú haja. Az adatbázisban ez két pillantásnyi idő. A szakértők szerint a jövő ezeknek az adatbázisoknak a szemantikus megértésén alapul. A gépeknek meg kell tanulniuk úgy értelmezni a dolgokat, mint az embernek: fogalmakkal, képekkel kell operálniuk. Ehhez a számítógépes nyelv mechanikus volta helyett egy formális, logikus utat kell választani. Az egyik probléma ezzel, hogy az emberi nyelv túl rugalmas. Egyetlen szó kontextustól függően ezernyi különböző dolgot jelenthet, a gépek pedig inkább az egyértelmű dolgokat kedvelik. A másik gond pedig, hogy az emberiségnek több ezer év kellett ehhez a folyamathoz az evolúció során, a gépeknek viszont valamivel gyorsabbnak kellene lennie.

Eddig a rendszerezést gépek nélkül végeztük: profi szakemberek meta adatbázisokban, intézményesült formában tették meg. Ezt nevezzük könyvtárnak. Az ETO fogalmi rendezés úgy tűnik eddig működött, a több tízezer kulcsszóra szinte mindent rá lehetett húzni és viszonylag hatékonyan meg is lehetett találni egy adott tartalmat. A laikusok fogyasztóból termelővé válásával viszont az információ mennyiség exponenciálisan nő, az egész kezd kicsúszni a könyvtárosok kezéből, teljesen kezelhetetlenné válik.

Ezt a hibát, hiányt pótolja automatikusan a ma webkettőnek nevezett közösségi organizmus, mint a Youtube, a Flickr, a Del.icio.us, a Digg, a Myspace, az iWiW. Ezek a helyek képesek lépést tartani a fejlődéssel, viszont eltűnik a professzionális gondozás és helyette a közösség végzi a besorolást. Ők csak akkor működnek, ha kényszer és kontroll nélkül dolgozhatnak. Maguktól cimkézik fel a tartalmakat, a tömeg önmaga tesz relevánssá bizonyos tartalmakat. Viszont ha valaki rájuk akarna erőltetni szabályokat vagy bármilyen kötelező tempót, akkor azonnal abbahagynák. A szaktudás hiánya és a szubjektivitás miatt viszont a cimkézés sok helyen hibás és félrevezető: a könyvtárosoknak éppen ettől áll égnek a haja. A tömeg szerint viszont a rendszer kidobja a rossz megoldásokat, így mégis relevánssá válik.

A közeljövőben ennek a fordulatnak köszönhetően a klasszikus könyvtárak bizonyára meg fognak szűnni, legalábbis Szakadát István szerint, és egy komoly szerkezeti paradigmaváltás fog bekövetkezni. A könyvtárosok bármennyire keservesen sírnak, a régi szép időknek vége. A mai könyvtárak pazarlóak és nem hatékonyak, archívumként már réges rég nem funkcionálnak jól. Ez mégsem azt jelenti, hogy a kukába kell őket dobni, hanem kicsit fel kell frissíteni a módszereiket. Emellett nem ártana, ha a jogrend is megpróbálná követni a fejlődést és valaki rávágna az asztalra és egy teljesen új szerzői jogi rendszert gyökereztetne meg.

A két előadásból ha más nem is, de az kiderült, hogy még a tudósok sem biztosak semmiben a jövőt illetően. Teljesen kiszámíthatatlan minden nap a hálóvilágban. Bármelyik nap jöhet egy áttörés, bármelyik nap születhetnek és halhatnak el nagy ötletek, ezért senki nem tudja megmondani, hogy mikor is leszünk web hármas felhasználók. Az emberek, akik megtanulták már használni a közösséget, akik részesei ennek a nagy masszának, azok jelenleg is sokkal hatékonyabb tudással rendelkeznek az őket körülvevő világról. Mindenki saját bőrén tapasztalhatja, hogy a régi rendszert képviselő oktatás sokszor már köszönőviszonban sincs a valósággal. Kedves barátaim, ez az igazi kulturális forradalom!