SG.hu
Devil May Cry 5
Kiadó: Capcom
Fejlesztő: Capcom
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-4460 3,2 GHz-es vagy AMD FX-6300 processzor, Nvidia GeForce GTX 760 vagy ATI Radeon R7 260X v3 grafikus kártya, 8 GB RAM, 35 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-9590 processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 480 grafikus kártya, 8 GB RAM, 35 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Devil May Cry-sorozat, Darksiders-sorozat
Kategória: akció
Hosszú kihagyás után visszatért a csatamezőre a legendás Devil May Cry-sorozat, mely 11 év után egy újabb klasszikus démonvadászatra invitál minket, azonban hiába a Capcom igyekezete, a végeredmény alig lett több egy kiváló rutinmunkánál. Játéktesztünkből kiderül, hogy miért!
Sokadik reneszánszát éli mostanság a Capcom, hiszen az elmúlt hónapok során számos legendás sorozatukkal kaszáltak nagyokat, így a Resident Evil 7 után jött a Monster Hunter World, de idén már a Resident Evil 2 feldolgozásával is letarolták a piacot, most pedig itt a Devil May Cry 5, ami szintén megérdemelt már egy klasszikus folytatást. Merthogy a 2013-as DMC-t sokan szerették ugyan, de az elődökkel összevetve messze nem sikerült olyan mély és keményvonalas élményekkel szolgálni, a kisírt szemű emós főszereplőt pedig azóta is csak próbáljuk feledni.
Ha tehát ezt a mellékszálat nem vesszük alapul, utoljára 2008-ban, azaz 11 éve kaptunk klasszikus Devil May Cry-játékot, ezért nagyon örültünk, amikor a japánok bejelentették, hogy az ötödik epizód majd visszavezeti a sorozatot a saját gyökereihez. Miután a napokban megjelent az új rész, a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy ezzel az ígérettel nem hazudott a Capcom, azonban hiába vártunk jelentősebb mennyiségű újdonságot is a nosztalgikus élmények mellé, ezen a téren sajnos Dante legújabb kalandja egy kicsikét csalódást okozott. Ne szaladjunk azonban ennyire előre!
Hogy a készítők hová is kanyarodtak vissza a játékkal, azt kapásból a sztori indításakor megtudjuk, hiszen a történet öt évvel a negyedik rész eseményei után veszi fel a fonalat, amikor Red Grave City váratlanul súlyos démoninvázió otthonává válik. Az enyhén a brit fővárosra hajazó metropolisz centrumában ennek hatására egy óriási mágikus fa nő ki, melyben veszélyes vámpírszerű démoni teremtmények lapulnak, ezáltal rögtön adott is a helyzet egy kis vadászatra, amit ezúttal nemcsak Dante, hanem két másik hős, Nero és V oldalán kivitelezhetünk majd.
Bár a sztorit nagyon egyszerű összefoglalni, azonban érdemes kiemelni, hogy a Capcom talán még soha nem figyelt oda ennyire a cselekményre egyetlen Devil May Cry-játékban sem. Rengeteg a háttéradat, számos érdekes NPC csatlakozik a központi hősökhöz, miközben a Qliphoth – a démoni fa – rejtélyét is fel kell fedeznünk, amihez az alkotók tonnányi easter eggel és kikacsintással szolgáltak a régi rajongóknak. Ezek többségét csak azok érthetik majd, akik 2001 óta követik a démoni kaland alakulását, azonban a történet prezentálásának tekintetében ez a sok kis apróság rendkívül lényeges ahhoz, hogy egy átfogó és kellemes összképet kapjunk.
Merthogy ezen a téren nincs is különösebb gond a Devil May Cry 5-tel, azonban majdnem minden további elemében találunk némi kivetni valót! Kezdjük rögtön a sort a karakterekkel. A Capcomnak láthatóan megtetszett a GTA V-ben látott háromszereplős történetmesélés, mert Dante mellé két szereplőt is bevont az alkotásba, ezáltal a korábbról ismert Nero mellé egy teljesen új démonvadász, V csatlakozott a gárdához. A három hős közül Dante és Nero azok, akik hasonló jellemmel rendelkeznek, de mindketten más nézőpontból közelítenek a küzdelmekhez, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a sorozatra jellemző látványos kaszaboláshoz eltérő kombókat tudnak felvonultatni – mindketten megkapták jól ismert képességeiket és fegyvereiket, de mellettük sok-sok újdonságot is –, azonban a V oldalán kivitelezhető bevetések egészen új oldalát mutatják meg a játéknak.
A kérdéses karakter ugyanis a brit nagyurakra emlékeztető, koravén sétapálcás bölcsészhallgató jellemmel bír, aki annyira finnyás, hogy nem piszkolja be a kezét, tehát két társával ellentétben csak megidézett démonszerű lényeket küld a csatába. Emiatt nem is annyira őt, hanem a legendás első részből jól ismert Griffont, valamint Shadow-t irányíthatjuk – előbbi a távolsági, utóbbi a közelharci bunyókért felelős –, de egy Nightmare nevű gólemszerűség is megidézhető vele, aki aduászként akkor vethető be, ha korábban már letettünk valamit az asztalra, és igazán nagy pusztítást várunk tőle.
Hogy V milyen hatást kelt a klasszikus rajongókban, az hozzáállás kérdése, hiszen végső soron ugyanúgy kombózhatunk és harcolhatunk vele, mint a másik két bejáratott szereplővel, csak nem közvetlenül ő, hanem valamelyik teremtménye hajtja végre a kért cselekedet. Jelleme viszont alapvetően ellenszenves, egyfajta utánfutóként közlekedik a bandával, ezáltal akárcsak a Devil May Cry 5 összességében, úgy ő is inkább csak az újabb rajongóknak tetszhet meg, a klasszikus részek kedvelői azonban értetlenül állhatnak előtte – különösen nyögvenyelős küzdelmei láttán.
Ez a gondolatmenet magára a harcrendszerre is érvényes. A hack and slash műfajban jelenleg alig akad kihívója a Capcom legújabb alkotásának, elképesztően látványosak és intenzívek az összecsapások, tonnányi lehetőségünk van arra, hogy a legkülönfélébb harcmodorokat és kombókat előhívva megütközzünk az egyes démonokkal, de dacára a fejlesztők próbálkozásának, V kivételével szinte minden ugyanaz, mint a 11 évvel ezelőtti elődben. Nincs jelentősebb reformáció, holott egy ilyen kaliberű címtől elvártuk volna, hogy új utakat nyisson, hogy utat mutasson a színtérnek, ezzel ellentétben azonban csak egy derekas mestermunka lett, amit a régi rajongók rutinnak tartanak majd, de az újoncok gyakran eltáthatják tőle a szájukat.
Szintén ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennünk a küzdelmek nehézsége kapcsán is, hiszen az előző mellékszálnál elfogadtuk, hogy lényegében könnyedén elláthattuk a démonok baját, azonban egy teljes értékű új epizódtól ennél sokkal többet reméltünk. Sajnos azonban ezen a téren megint egy kis csalódást okozott a játék, de a leginkább mégis a pályaszerkesztés miatt húztuk a szánkat. A pályák változatossága ugyanis egyenesen katasztrofális, túlzás nélkül unalmas és önismétlő lett az egész, holott éppen az alapkoncepció miatt most talán minden eddiginél jobban szabadjára tudták volna engedni a fantáziájukat a készítők.
Grafika:
Dacára azonban a kissé jellemtelen helyszíneknek, a Devil May Cry 5 a grafika tekintetében minden téren zseniális. Elképesztően látványosra sikerültek a karakterek, a démonok kidolgozása példátlan, a harcok során tapasztalható látvány pedig az intenzitás mellett szintén a valaha látott talán legszebb. Sőt mi több, a pályaelemekre sem panaszkodhatunk ezen a téren, hiszen a kidolgozottságot nézve minden ott van a szeren, csak a pályaszerkesztést nem sikerült izgalmasan prezentálni, nyitottságról pedig még csak ne is álmodjunk. Hogy mindehhez mérten az optimalizálással sem volt különösebb gondunk, az csak hab azon a bizonyos tortán!
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár a japán mivoltának és a hack and slash műfajának jóvoltából sokan azt hihetnék, hogy a Devil May Cry 5 irányítása egyenesen borzalmas, azonban még billentyűzettel és egérrel is egészen kezelhető, habár egy kontroller beszerzése azért erősen ajánlott hozzá. Egyedül a kameramozgás, ami valóban javításra szorulna, hiszen az intenzitás és a képernyőből nem ritkán kilógó ellenfelek miatt sok esetben nehéz követni az eseményeket.
Játszhatóság: A tartalom tekintetében a játéknak nincs oka szégyenkezni, a kellemes sztorival garantáltan hetekig elbohóckodhatnak majd a rajongók, az izgalmas cselekmény felgöngyölítése mellé pedig még egy Cameo System nevű játékmód is társult, ami gyakorlatilag egyfajta multis élményt kínál, méghozzá más játékosokkal, illetve azok szellemalakjával a középpontban.
Intelligencia, nehézség:
Alighanem ezen a téren vérzik el a leginkább a Devil May Cry 5. Aki ezzel a résszel ismeri meg a sorozatot, az bizonyára az egekig magasztalja majd, hogy úgy kaszabolja le a legnagyobb szörnyeket is, mintha azok csak kisegerek lennének, de aki ismerte a korai epizódokat, az jól tudja, hogy ott bizony a főbb ellenfelek legyűréséért alaposan meg kellett izzadnunk, és korántsem a mostani részre jellemző interaktív mozizás volt a jellemző. Itt ugyanis ilyesmiről szó sincs, egyszerűen alig van kihívás a játékban, amihez azért a sorozat kapcsán nem vagyunk hozzászokva.
Hangok, zene: Ezen a téren a szokásos minőséget kaptuk a Capcomtól, ami azt jelenti, hogy mind a szinkronok, mind az effektek kellemesen kitöltik a nagy kaszabolást, de külön kiemelendőek a kitűnő zenék, melyeknek hála gyakran még intenzívebbnek tűnnek majd az amúgy is szélvész gyorsaságú összecsapások.
Összegzés: A Devil May Cry 5-öt sok helyen az egekig magasztalták, amivel egyet lehet ugyan érteni, de aki ismerte az első négy részt, az bizonyára némi fintorral látta a sok kimagasló pontszámot. Szögezzük le: Dante legújabb kalandja egyáltalán nem rossz, sőt a mai piacon valóban a legjobbak között helyezkedik el, azonban ezzel a pályaszerkesztéssel, a kihívás lenullázásával vagy éppen az újdonságok szinte teljes hiányával nem lett több, mint egy derekas rutinmunka, aminek így is nagyon örülhetünk, hiszen nem terem minden bokorban manapság ennyire minőségi hack and slash akciózás. Egyáltalán nem csalódás, de nem is korszakalkotó munka, a klasszikus részek rajongói biztosan többet vártak tőle, de az újoncoknak könnyen tátva maradhat tőle a szájuk.
Fejlesztő: Capcom
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-4460 3,2 GHz-es vagy AMD FX-6300 processzor, Nvidia GeForce GTX 760 vagy ATI Radeon R7 260X v3 grafikus kártya, 8 GB RAM, 35 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-9590 processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 480 grafikus kártya, 8 GB RAM, 35 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Devil May Cry-sorozat, Darksiders-sorozat
Kategória: akció
Hosszú kihagyás után visszatért a csatamezőre a legendás Devil May Cry-sorozat, mely 11 év után egy újabb klasszikus démonvadászatra invitál minket, azonban hiába a Capcom igyekezete, a végeredmény alig lett több egy kiváló rutinmunkánál. Játéktesztünkből kiderül, hogy miért!
Sokadik reneszánszát éli mostanság a Capcom, hiszen az elmúlt hónapok során számos legendás sorozatukkal kaszáltak nagyokat, így a Resident Evil 7 után jött a Monster Hunter World, de idén már a Resident Evil 2 feldolgozásával is letarolták a piacot, most pedig itt a Devil May Cry 5, ami szintén megérdemelt már egy klasszikus folytatást. Merthogy a 2013-as DMC-t sokan szerették ugyan, de az elődökkel összevetve messze nem sikerült olyan mély és keményvonalas élményekkel szolgálni, a kisírt szemű emós főszereplőt pedig azóta is csak próbáljuk feledni.
Ha tehát ezt a mellékszálat nem vesszük alapul, utoljára 2008-ban, azaz 11 éve kaptunk klasszikus Devil May Cry-játékot, ezért nagyon örültünk, amikor a japánok bejelentették, hogy az ötödik epizód majd visszavezeti a sorozatot a saját gyökereihez. Miután a napokban megjelent az új rész, a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy ezzel az ígérettel nem hazudott a Capcom, azonban hiába vártunk jelentősebb mennyiségű újdonságot is a nosztalgikus élmények mellé, ezen a téren sajnos Dante legújabb kalandja egy kicsikét csalódást okozott. Ne szaladjunk azonban ennyire előre!
Hogy a készítők hová is kanyarodtak vissza a játékkal, azt kapásból a sztori indításakor megtudjuk, hiszen a történet öt évvel a negyedik rész eseményei után veszi fel a fonalat, amikor Red Grave City váratlanul súlyos démoninvázió otthonává válik. Az enyhén a brit fővárosra hajazó metropolisz centrumában ennek hatására egy óriási mágikus fa nő ki, melyben veszélyes vámpírszerű démoni teremtmények lapulnak, ezáltal rögtön adott is a helyzet egy kis vadászatra, amit ezúttal nemcsak Dante, hanem két másik hős, Nero és V oldalán kivitelezhetünk majd.
Bár a sztorit nagyon egyszerű összefoglalni, azonban érdemes kiemelni, hogy a Capcom talán még soha nem figyelt oda ennyire a cselekményre egyetlen Devil May Cry-játékban sem. Rengeteg a háttéradat, számos érdekes NPC csatlakozik a központi hősökhöz, miközben a Qliphoth – a démoni fa – rejtélyét is fel kell fedeznünk, amihez az alkotók tonnányi easter eggel és kikacsintással szolgáltak a régi rajongóknak. Ezek többségét csak azok érthetik majd, akik 2001 óta követik a démoni kaland alakulását, azonban a történet prezentálásának tekintetében ez a sok kis apróság rendkívül lényeges ahhoz, hogy egy átfogó és kellemes összképet kapjunk.
Merthogy ezen a téren nincs is különösebb gond a Devil May Cry 5-tel, azonban majdnem minden további elemében találunk némi kivetni valót! Kezdjük rögtön a sort a karakterekkel. A Capcomnak láthatóan megtetszett a GTA V-ben látott háromszereplős történetmesélés, mert Dante mellé két szereplőt is bevont az alkotásba, ezáltal a korábbról ismert Nero mellé egy teljesen új démonvadász, V csatlakozott a gárdához. A három hős közül Dante és Nero azok, akik hasonló jellemmel rendelkeznek, de mindketten más nézőpontból közelítenek a küzdelmekhez, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a sorozatra jellemző látványos kaszaboláshoz eltérő kombókat tudnak felvonultatni – mindketten megkapták jól ismert képességeiket és fegyvereiket, de mellettük sok-sok újdonságot is –, azonban a V oldalán kivitelezhető bevetések egészen új oldalát mutatják meg a játéknak.
A kérdéses karakter ugyanis a brit nagyurakra emlékeztető, koravén sétapálcás bölcsészhallgató jellemmel bír, aki annyira finnyás, hogy nem piszkolja be a kezét, tehát két társával ellentétben csak megidézett démonszerű lényeket küld a csatába. Emiatt nem is annyira őt, hanem a legendás első részből jól ismert Griffont, valamint Shadow-t irányíthatjuk – előbbi a távolsági, utóbbi a közelharci bunyókért felelős –, de egy Nightmare nevű gólemszerűség is megidézhető vele, aki aduászként akkor vethető be, ha korábban már letettünk valamit az asztalra, és igazán nagy pusztítást várunk tőle.
Hogy V milyen hatást kelt a klasszikus rajongókban, az hozzáállás kérdése, hiszen végső soron ugyanúgy kombózhatunk és harcolhatunk vele, mint a másik két bejáratott szereplővel, csak nem közvetlenül ő, hanem valamelyik teremtménye hajtja végre a kért cselekedet. Jelleme viszont alapvetően ellenszenves, egyfajta utánfutóként közlekedik a bandával, ezáltal akárcsak a Devil May Cry 5 összességében, úgy ő is inkább csak az újabb rajongóknak tetszhet meg, a klasszikus részek kedvelői azonban értetlenül állhatnak előtte – különösen nyögvenyelős küzdelmei láttán.
Ez a gondolatmenet magára a harcrendszerre is érvényes. A hack and slash műfajban jelenleg alig akad kihívója a Capcom legújabb alkotásának, elképesztően látványosak és intenzívek az összecsapások, tonnányi lehetőségünk van arra, hogy a legkülönfélébb harcmodorokat és kombókat előhívva megütközzünk az egyes démonokkal, de dacára a fejlesztők próbálkozásának, V kivételével szinte minden ugyanaz, mint a 11 évvel ezelőtti elődben. Nincs jelentősebb reformáció, holott egy ilyen kaliberű címtől elvártuk volna, hogy új utakat nyisson, hogy utat mutasson a színtérnek, ezzel ellentétben azonban csak egy derekas mestermunka lett, amit a régi rajongók rutinnak tartanak majd, de az újoncok gyakran eltáthatják tőle a szájukat.
Szintén ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennünk a küzdelmek nehézsége kapcsán is, hiszen az előző mellékszálnál elfogadtuk, hogy lényegében könnyedén elláthattuk a démonok baját, azonban egy teljes értékű új epizódtól ennél sokkal többet reméltünk. Sajnos azonban ezen a téren megint egy kis csalódást okozott a játék, de a leginkább mégis a pályaszerkesztés miatt húztuk a szánkat. A pályák változatossága ugyanis egyenesen katasztrofális, túlzás nélkül unalmas és önismétlő lett az egész, holott éppen az alapkoncepció miatt most talán minden eddiginél jobban szabadjára tudták volna engedni a fantáziájukat a készítők.
Grafika:
Dacára azonban a kissé jellemtelen helyszíneknek, a Devil May Cry 5 a grafika tekintetében minden téren zseniális. Elképesztően látványosra sikerültek a karakterek, a démonok kidolgozása példátlan, a harcok során tapasztalható látvány pedig az intenzitás mellett szintén a valaha látott talán legszebb. Sőt mi több, a pályaelemekre sem panaszkodhatunk ezen a téren, hiszen a kidolgozottságot nézve minden ott van a szeren, csak a pályaszerkesztést nem sikerült izgalmasan prezentálni, nyitottságról pedig még csak ne is álmodjunk. Hogy mindehhez mérten az optimalizálással sem volt különösebb gondunk, az csak hab azon a bizonyos tortán!Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár a japán mivoltának és a hack and slash műfajának jóvoltából sokan azt hihetnék, hogy a Devil May Cry 5 irányítása egyenesen borzalmas, azonban még billentyűzettel és egérrel is egészen kezelhető, habár egy kontroller beszerzése azért erősen ajánlott hozzá. Egyedül a kameramozgás, ami valóban javításra szorulna, hiszen az intenzitás és a képernyőből nem ritkán kilógó ellenfelek miatt sok esetben nehéz követni az eseményeket.Játszhatóság:
A tartalom tekintetében a játéknak nincs oka szégyenkezni, a kellemes sztorival garantáltan hetekig elbohóckodhatnak majd a rajongók, az izgalmas cselekmény felgöngyölítése mellé pedig még egy Cameo System nevű játékmód is társult, ami gyakorlatilag egyfajta multis élményt kínál, méghozzá más játékosokkal, illetve azok szellemalakjával a középpontban.Intelligencia, nehézség:
Alighanem ezen a téren vérzik el a leginkább a Devil May Cry 5. Aki ezzel a résszel ismeri meg a sorozatot, az bizonyára az egekig magasztalja majd, hogy úgy kaszabolja le a legnagyobb szörnyeket is, mintha azok csak kisegerek lennének, de aki ismerte a korai epizódokat, az jól tudja, hogy ott bizony a főbb ellenfelek legyűréséért alaposan meg kellett izzadnunk, és korántsem a mostani részre jellemző interaktív mozizás volt a jellemző. Itt ugyanis ilyesmiről szó sincs, egyszerűen alig van kihívás a játékban, amihez azért a sorozat kapcsán nem vagyunk hozzászokva.Hangok, zene:
Ezen a téren a szokásos minőséget kaptuk a Capcomtól, ami azt jelenti, hogy mind a szinkronok, mind az effektek kellemesen kitöltik a nagy kaszabolást, de külön kiemelendőek a kitűnő zenék, melyeknek hála gyakran még intenzívebbnek tűnnek majd az amúgy is szélvész gyorsaságú összecsapások.Összegzés:
A Devil May Cry 5-öt sok helyen az egekig magasztalták, amivel egyet lehet ugyan érteni, de aki ismerte az első négy részt, az bizonyára némi fintorral látta a sok kimagasló pontszámot. Szögezzük le: Dante legújabb kalandja egyáltalán nem rossz, sőt a mai piacon valóban a legjobbak között helyezkedik el, azonban ezzel a pályaszerkesztéssel, a kihívás lenullázásával vagy éppen az újdonságok szinte teljes hiányával nem lett több, mint egy derekas rutinmunka, aminek így is nagyon örülhetünk, hiszen nem terem minden bokorban manapság ennyire minőségi hack and slash akciózás. Egyáltalán nem csalódás, de nem is korszakalkotó munka, a klasszikus részek rajongói biztosan többet vártak tőle, de az újoncoknak könnyen tátva maradhat tőle a szájuk.