Hunter
Mik okozzák a tömeges kihalásokat?
Az idegen környezetekben agresszív terjeszkedést véghez vivő invazív, vagy özönfajok beáramlása megállíthatja az új fajok kialakulásának természetes folyamatát, tömeges kihalási eseményeket idézve elő, állapította meg egy kutatás.
A december végén publikált tanulmány a Föld tengeri élővilágának 378 millió évvel ezelőtti összeomlását elemezte, ami a jelenlegi, a biológiai sokszínűség vészes csökkenésével küzdő ökorendszerek fényében számunkra is igen tanulságos lehet.
Bár bolygónk öt nagy tömeges kipusztulást élt meg, az ősi paleozoikum devon időszakának végén bekövetkezett környezeti csapáshoz hasonló nem zajlott le a Föld történetében. A kihalások tényleges száma nem volt magasabb, mint ami a fajok természetes fogyásából adódna, azonban alig jelent meg új faj ebben az időszakban. "A devon végére tömeges kihalásként szoktunk hivatkozni, valójában azonban ez egy biodiverzitási válság volt" - mondta Alycia Stigall, az Ohio Egyetem tudósa, a PLoS ONE-ban megjelent tanulmány egyik szerzője.
"A kutatás jelentősen hozzájárul a fajok inváziójáról szerzett ismereteinkhez, méghozzá egy földtörténeti időskálán" - tette hozzá Lisa Boush, a kutatást finanszírozó amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány Földtudományi Részlegének igazgatója. "Ez a tudás rendkívül fontos a tömeges kihalások okainak és méretének megállapításához, különös tekintettel a földtörténet öt legsúlyosabb biodiverzitási válságára"
A kutatás szerint az a jellegzetes módszer amellyel az új fajok kialakulnak, a két vagy több faj egy közös őstől való eredete, a vikariancia hiányzott a Föld történetének ezen ősi időszakából, ez okozhatta a tömeges kihalást. A vikariancia akkor alakul ki, amikor egy populáció földrajzilag megosztottá válik és különböző fajokká fejlődik egy természetes, hosszútávú esemény, mint egy hegyvonulat, vagy egy új folyócsatorna kialakulása hatására. Új fajok szétszóródással is létre jöhetnek, ami a populáció egy részének egy új területre való vándorlását jelenti.
Egy korábbi tanulmányában Stigall fejlődéstörténeti elemzést használt, ami az evolúciós rokonságok fáján alapul, mellyel megvizsgálható, hogyan alakultnak ki az egyedi fajképződési események. Az elemzés során egy kétteknős kagylóra (Leptodesma), két pörgekarúra (Floweria és Schizophoria), valamint egy ragadozó rákfélére (Archaeostraca) összpontosított. Ezek az apró héjas tengeri állatok voltak a késő devon óceánjainak leggyakoribb lakói, a földtörténet legkiterjedtebb zátony rendszerével.
A tengerekben nyüzsögtek a hatalmas ragadozó halak és a kisebb életformák. Ekkoriban jelentek meg az első erdők és szárazföldi ökorendszerek is, kialakultak a kétéltűek, akik egyre többet barangoltak a szárazföldön. A tengerszint emelkedésével és a kontinensek egymáshoz való közeledésével, mellyel egybefüggő földtömegekké váltak, egyes fajok olyan környezetekbe jutottak el, ahol korábban még nem járhattak. A legszívósabb özönfajok, melyek legfőbb ütőkártyája a mindenevőség és az új klímához való alkalmazkodás volt, dominánssá váltak, kisöpörve az őshonos fajokat. Ebben az időben az özönfajok annyira gyors szaporodásba kezdtek, hogy nagyon megnehezítették az új fajok kialakulását, a fajképződés elsődleges módja egyszerűen leállt a devon időszakban.
A tanulmányozott fajok közül a Floweria kihalt, a többi pedig elvesztette alapvető sokszínűségét a devon végére. A teljes tengeri ökorendszer összeomlott. A zátonyokat formáló korallok megtizedelődtek, 100 millió évet kellett várni az újabb zátonyok megjelenésére. Az óriás halak, trilobiták, szivacsok és karlábúak száma drasztikusan csökkent, a szárazföldön megtelepedett fajok jóval magasabb túlélési arányt könyvelhettek el.
Stigall szerint a tanulmány fontos a jelenlegi biodiverzitási válság fényében, az emberi tevékenység ugyanis rengeteg özönfajt juttatott új ökorendszerekbe. Ezen felül a modern kihalások arányai meghaladják az ősi eseményekét, beleértve azt is, ami 65 millió évvel ezelőtt elpusztította a dinoszauruszokat. "Még ha meg tudjuk is állítani az élőhelyek csökkenését, a tény, hogy mindenfelé özönfajokat juttattunk el hosszú felépülést jelent, mert az invázió magas szintje nagy mértékben visszafojtotta a fajképződés ütemét" - összegzett. "Minél többet tudunk erről a folyamatról, annál többet fogunk tudni, a biológiai sokszínűség megőrzésének módjairól"
A december végén publikált tanulmány a Föld tengeri élővilágának 378 millió évvel ezelőtti összeomlását elemezte, ami a jelenlegi, a biológiai sokszínűség vészes csökkenésével küzdő ökorendszerek fényében számunkra is igen tanulságos lehet.
Bár bolygónk öt nagy tömeges kipusztulást élt meg, az ősi paleozoikum devon időszakának végén bekövetkezett környezeti csapáshoz hasonló nem zajlott le a Föld történetében. A kihalások tényleges száma nem volt magasabb, mint ami a fajok természetes fogyásából adódna, azonban alig jelent meg új faj ebben az időszakban. "A devon végére tömeges kihalásként szoktunk hivatkozni, valójában azonban ez egy biodiverzitási válság volt" - mondta Alycia Stigall, az Ohio Egyetem tudósa, a PLoS ONE-ban megjelent tanulmány egyik szerzője. "A kutatás jelentősen hozzájárul a fajok inváziójáról szerzett ismereteinkhez, méghozzá egy földtörténeti időskálán" - tette hozzá Lisa Boush, a kutatást finanszírozó amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány Földtudományi Részlegének igazgatója. "Ez a tudás rendkívül fontos a tömeges kihalások okainak és méretének megállapításához, különös tekintettel a földtörténet öt legsúlyosabb biodiverzitási válságára"
A kutatás szerint az a jellegzetes módszer amellyel az új fajok kialakulnak, a két vagy több faj egy közös őstől való eredete, a vikariancia hiányzott a Föld történetének ezen ősi időszakából, ez okozhatta a tömeges kihalást. A vikariancia akkor alakul ki, amikor egy populáció földrajzilag megosztottá válik és különböző fajokká fejlődik egy természetes, hosszútávú esemény, mint egy hegyvonulat, vagy egy új folyócsatorna kialakulása hatására. Új fajok szétszóródással is létre jöhetnek, ami a populáció egy részének egy új területre való vándorlását jelenti.
Egy korábbi tanulmányában Stigall fejlődéstörténeti elemzést használt, ami az evolúciós rokonságok fáján alapul, mellyel megvizsgálható, hogyan alakultnak ki az egyedi fajképződési események. Az elemzés során egy kétteknős kagylóra (Leptodesma), két pörgekarúra (Floweria és Schizophoria), valamint egy ragadozó rákfélére (Archaeostraca) összpontosított. Ezek az apró héjas tengeri állatok voltak a késő devon óceánjainak leggyakoribb lakói, a földtörténet legkiterjedtebb zátony rendszerével.A tengerekben nyüzsögtek a hatalmas ragadozó halak és a kisebb életformák. Ekkoriban jelentek meg az első erdők és szárazföldi ökorendszerek is, kialakultak a kétéltűek, akik egyre többet barangoltak a szárazföldön. A tengerszint emelkedésével és a kontinensek egymáshoz való közeledésével, mellyel egybefüggő földtömegekké váltak, egyes fajok olyan környezetekbe jutottak el, ahol korábban még nem járhattak. A legszívósabb özönfajok, melyek legfőbb ütőkártyája a mindenevőség és az új klímához való alkalmazkodás volt, dominánssá váltak, kisöpörve az őshonos fajokat. Ebben az időben az özönfajok annyira gyors szaporodásba kezdtek, hogy nagyon megnehezítették az új fajok kialakulását, a fajképződés elsődleges módja egyszerűen leállt a devon időszakban.
A tanulmányozott fajok közül a Floweria kihalt, a többi pedig elvesztette alapvető sokszínűségét a devon végére. A teljes tengeri ökorendszer összeomlott. A zátonyokat formáló korallok megtizedelődtek, 100 millió évet kellett várni az újabb zátonyok megjelenésére. Az óriás halak, trilobiták, szivacsok és karlábúak száma drasztikusan csökkent, a szárazföldön megtelepedett fajok jóval magasabb túlélési arányt könyvelhettek el.
Stigall szerint a tanulmány fontos a jelenlegi biodiverzitási válság fényében, az emberi tevékenység ugyanis rengeteg özönfajt juttatott új ökorendszerekbe. Ezen felül a modern kihalások arányai meghaladják az ősi eseményekét, beleértve azt is, ami 65 millió évvel ezelőtt elpusztította a dinoszauruszokat. "Még ha meg tudjuk is állítani az élőhelyek csökkenését, a tény, hogy mindenfelé özönfajokat juttattunk el hosszú felépülést jelent, mert az invázió magas szintje nagy mértékben visszafojtotta a fajképződés ütemét" - összegzett. "Minél többet tudunk erről a folyamatról, annál többet fogunk tudni, a biológiai sokszínűség megőrzésének módjairól"
