Minden aktívan alkotó ember szubjektívnek tünő véleménye a környezetének hatására alakul ki. Ha így vesszük, ez a vélemény már nehezen nevezhető szubjektívnek. A szinte kizárólag külföldön dolgozó művésszel a magyarországi fotózás aktuális helyzetére terelődött a beszélgetés.

Doka Béla fotóművész Magyarországon él, mégsincs benne a magyar fotográfia vérkeringésében. Ettől függetlenül - vagy éppen ezért - él és virul, tevékenységében nagyon aktív, rendszeresen dolgozik a külföldi médiának, a világ vezető kiadóinak, magazinjainak. A művész otthonában történt alábbi beszélgetés spontán módon mutatott rá egy magyar fotogáfus itthoni és külföldi helyzetére, de méginkább a mai, rendszerváltással is terhelt Magyarország fotográfiájára.

A mi koroszályunk még a régi rendszerben született és nőtt fel, majd évekig dolgozott, és ma is még szinte még fiataloknak számítunk. Te hogy látod, magának az alkotásnak melyik korszak kedvezett jobban, a régi, vagy a mostani?
- Számomra ez nem a legjobb kérdés, mert régen, a rendszerváltás előtt én nem voltam alkotó ember. Tanultam, sportoltam, próbáltam kilátni a világba, de nem voltam alkotó ember. Én a jelenlegi rendszerben kezdtem el fotózni. Most is nagyon sok az ellentmondás, csak másfajta, mint ami a régi rendszerben volt.

Sok mindennel nem tudsz egyetérteni, és mást nem tudsz tenni mint gyártani valamit ellene, és próbálod bemutatni a visszásságokat a magad módján. Az egy örök lehetőség - amellett persze, hogy lehet hogy a kutyát nem érdekli -, hogy kinyilvánítsd a véleményed úgy, hogy reflektálsz rá. Annak idején ezt nem lehetett megtenni, mert sokkal erősebb volt a cenzúra. Most nyugodtan megcsinálhatod. Bár az is igaz, hogy valószínűleg nem jut el annyira az emberekhez, mivel rengeteg anyag van és nagyon sok a selejt vagy szemét, es a közönség inkább a hatásvadász anyagokat kedveli, legalábbis a magyar médiában csak ez látszik. Ezért nehezebb meglátni az alkotásban azt, hogy minek van értelme, és hogy érdemes-e elkezdeni. Eközben a zavaros körülmények inkább segítenek. Legalábbis segíteniük kell, de nem mindig ez a helyzet, mert az emberek ugyanakkor tele vannak félelmekkel, személyes traumákkal, gondokkal, és erre gyakran rámegy az alkotási folyamat. Ha viszont az ember saját magában rendbe teszi a dolgokat, tisztán látja a saját szerepét, a mostani helyzet nagyon is inspiráló lehet.

A mai generáció, a húszévesek nagy része nem tudja ki az a Sztálin, miközben mi még a nagyapáink töréneteit hallottuk, például mindkettőnk nagyapja gyalog jött haza a háborúból, és éltünk a szocializmusban. Tévedek-e ha azt látom a műveidből, hogy tulajdonképpen a régi rendszerből táplálkozol mint művész, és ebből hozol át jó vagy rossz értékeket, ezen áll a tevékenységed, és ezen keresztül van mondanivalód a mai kornak?
- Részben. Sok olyan anyagom van ami a régi rendszerből táplálkozik, de engem ez a régi rendszer dolog nem traumaként érint, mint ahogy mondjuk a szüleinket érinthette, ami egyébként vagy trauma vagy nosztalgia. Nekem inkább a banalitása tetszik.

A régi rendszer banalitása?
- Az a régi rendszer, amit én felhasználok a fotózásban, ami miatt járok Ukrajnába, vagy Kubába, Moldovába, vagy a Dnyeszteren túli Köztársaságba, Belorussziába, Fehéroroszországba és ilyen helyekre. Egyszerűen megfog, hogy beleláthatok az ottani helyzetbe, miközben itt nagyon "nyugati" lett minden. Mi most, hogy kijöttünk már ebből, teljesen másképpen reagálunk erre a dologra. Ez nekem nagy szabadságot ad. Nekem ez nem nosztalgia, hanem egy nagy vadászterület, képi értelemben.

Te magyar fotósnak identifikálod magad, amikor Kubában és Oroszországban és hasonló helyeken fotózol, vagy nincs ilyen vonatkozása a dolognak számodra? Neked van magyar tudatod?
- Természetesen van magyar tudatom, én soha nem tagadom meg azt hogy magyar vagyok. Ez egyébként egy kettősség. Egyfelől büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok, anélkül hogy ezt hangoztatnám. Úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy semmivel sem rosszabb azt mondani a világ másik részén, Latin Amerikában vagy Ázsiában, hogy magyar, mint hogy francia vagy amerikai fotós vagyok. Ennek semmivel sincs rosszabb visszhangja. Ezen kívül a világ egyes részein ahol én éltem, például Franciaországban vagy az Egyesült Államokban a magyar fotográfia a múltja miatt jól hangzik. Annak ellenére, hogy ez most nem is megalapozott, mert például ahogy a Helsinki fotósiskolának vagy német fotósiskoláknak nagy nevük van a világban, a magyarnak semmilyen nincs. Sajnos, most a világban a mai magyar fotográfiát alig ismerik.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Viszont a másik része a dolognak az, hogy Magyarországon szinte egyáltalán nem vagyok jelen, mert úgy tűnik arra, amit én csinálok nincs szükség. Ezzel szerintem nagyon sok zenész és egyéb alkotó ember is így van, mivel ilyen helyzet van most Magyarországon.

Ez régebben is így volt, Bartók is elment. A sor hosszú.
- Nem is tudom, olyan mintha ez valami közös tudatban lenne, hogy nekünk máshova kell vinnünk a hitelességet, és máshonnan kell hoznunk azt.

Nem akarok közhelyeket gyártani olyan kérdéssel, hogy mi az ami téged Kubában és Oroszországban vonz, de mégis, mi az, ami számodra ezekben a helyekben közös és megvan?
- Várjunk, ne menjünk el abba az irányba, hogy Oroszország, Kuba, Ukrajna satöbbi mint valami kategória, mert ez téves. Valójában egyik ilyen választásomnak sem volt politikai vagy ilyesmi háttere.

Mégis például Ukrajnában fotózol és nem Miami-ban vagy New York-ban.
- De igen, Miami-ban és New York-ban is fotóztam, de Kuba és Oroszország a furcsaságával erősebben motivál, mint mondjuk Franciaország. Értem a kérdést.

Tehát a furcsaság. Ösztönös vagy tudatos fotósnak tartod magad?
- Hát, eleinte nagyon ösztönös voltam, mostanában kezdek egy kicsit tudatosabb lenni.

A színvilágodal kapcsolatban: tavaly volt egy ideig digitális felszerelésed, amit rövid idő után elloptak tőled, és nem is vettél helyette másikat. A mostani eszközeidet gondolom tudatosan választottad ki.
- Persze, és nagyon elégedett vagyok azzal amivel dolgozom. Újat venni felesleges pénzkidobásnak tartom, a másik az, hogy nagyon szeretek analógra dolgozni. Itt nem maga az analóg a lényeg vagy az analóg-kontra-digitális téma. Én nagyon meg vagyok barátkozva azzal a technikával amit használok. A mostani gépem olyan középformátumú gép amit négy évig kerestem. Ezzel nincsenek technikai problémáim, soha nem zavarodok vele össze.

A digitálissal minden alkalommal összezavarodok egy kicsit. És nem csak azért mert hülye vagyok a technológiájához, hanem az ideológiája miatt, a tudatom nem arra van ráállva. Szerintem ezt embere válogatja. Én tudatosan használom azt amit használok, mert nekem pont az a lényeg, hogy azt a bizonyos negatívot én hogy produkálom, hogy tudjam, hogy én hozom létre a képet. Tíz évig azért laboráltam, hogy tudjam, hogy jön létre ez az egész. Nem akartam kikerülni ezt, a digitálissal kikerülöd, megspórolod.


A művészeti alkotásban az eszközök nyilvánvalóan mindig csak az eszköz kategóriában vannak. Természetes, hogy fejlődik a technika, és az ősember mondjuk egy bunkóval alkotott, most más szerszámokkal, eszközökkel alkotunk. Ugyanakkor rendkívül sok negatív vélemény van a mostani technikai vívmányokkal és fejlesztési irányokkal kapcsolatban. Véleményed szerint magára az alkotásra a mostani technikai fejlődés milyen hatással van, ha egyáltalán van?
- Ez, hogy Nikon vagy Canon, vagy milyen a rajzolat, ez, ami megy a szakmai fórumokon vagy a Fotokina-án... Van egy alapvető dolog, amibe én is beleestem, amibe egy ideig mindenki beleesik: azt hittük, hogy attól hogy valami újabb, attól modernebb. Nekem nagyon fontos a modernitás, és modern fotósnak tartom magam. Viszont eközben dinoszaurusz vagyok a technikában, ha azt nézem, hogy egy mai 18 éves vagy fiatalabb gyerek milyen szereléssel dolgozik.

Ezt rengetegen féreértik, te is pontosan tudod, hogy a legnagyobb fotósok asszisztensei tízszer jobban értenek a Photoshophoz mint ők maguk. És akkor ki a jobb, ki hozza létre az alkotást? Úgy tűnik a magyar fotográfiában, de a nemzetköziben is sokkal inkább aktuálisan benne van az, hogy hogyan kell átalakítani, minél tökéletesebbre csinálni a képet, miközben az alapvető történet nem erről szól. Én is tudok nagyon jó negatívot produkálni, de a lényeg viszont az, hogy legyen mondanivalóm, ami a végeredményen, a képen meg is látszódik. Ez a lényeg, a mondanivaló. Ha csinálok egy anyagot a pornográfiáról, vagy a hétvégéimről, vagy a gyerekeimről, az én mondanivalóm jöjjön át rajta, ne a fényképezőgépemnek a custom function-ja. És az a baj, hogy ez a dolog most nagyon elment abba az irányba, hogy sokan a technikával próbálják a hiányzó látásmódot pótolni.

Vannak mostanság ezek az internetes fotós közösségek és pályázatok, minden mennyiségben. Nyilvánvalóan művészeti szempontból nem mondhatóak pozitívnak ezek a jelenségek, mert lényegében hozzá nem értő emberek minősítik interneten keresztül név nélkül egymás fotóit.
- Én nem ismerem ezeket. (sic!)

Pedig vannak, de akkor lényegében megvan a válasz a kérdésemre.
- Abszolút nem, és nagyon örülök hogy nem ismerem ezeket. Nekem eleve nagy ellenérzésem van azzal kapcsolatban, amikor elmondják nem is akárkik, hanem úgymond hozzáértő emberek, hogy mi a jó fotó. Ha ilyet hallok, visszaveszek magamból, mert ha ezt valóban megtanulnám életem végéig, már akkor sokat letennék az asztalra. Ha mondjuk valakik azt mondják, hogy ez nem jó fotó mert nincs rajta a fél keze, vagy nem elég dokumentarista, vagy nem elég mittudomén micsoda, vagy nem elég artisztikus mert nem áll fejen rajta az ember, és ráadásul ezeknek az embereknek pozíciójuk is van. Elmondják hogy mi a jó fotó, ez így eleve rossz.

Én ha elmegyek egy kiállításra most sem tudom azt mondani, hogy ez egy jó festmény. Egy alkotás meg tud fogni, vagy imádhatom, az én világomhoz nagyon közel állhat, vagy összekapcsolhat bennem valamit, de szerintem nem lehet így kijelenteni, hogy ez egy jó vagy rossz fotó. És ez felelősség. Én ezt az egészet nagyon veszélyesnek tartom. Ez annak a szegénységi bizonyítványa, aki elküldi a fotóit ilyen embereknek, és aztán rosszul érzi magát amiért azt mondták, hogy nem az ő fotója jó hanem a másiké. A másik pedig azt mondja, hogy "látod, most nyertem tíz csillagot", és ebből építi fel az önbizalmát.

Ezért nem küldök a Sajtófotó Pályázat-ra képet. Küldtem három éven keresztül, minden évben díjat nyertem, de nem akarok ebbe a dologba visszamenni. Lehet hogy sokan azt hiszik hogy el vagyok szállva magamtól, de én ezzel nem őket véleményezem, csak nem érzem hogy számomra van értelme. Az persze jó, hogy vannak színvonalas külföldi pályázatok és meg lehet mérettetni. Vannak pályázatok, ahol nagyon magas a színvonal. Egyszerűen ki kellene szűrni a sok felhígult dolgot, amik feleslegesek, ahogy a minden sarkon lévő fotósiskolákat is.


Kicsit térjünk vissza a rendszerváltozás előtti időszakra. Mondtad, hogy akkoriban nem mint alkotó, de mint résztvevő, mint élő ember te is a benyomásaidat szedted össze. Egy csomó mindent, amit mi, mai felnőttek a halálunkig hordozunk magunkkal, sőt, még a gyerekeinkbe is beletáplálunk. Azt azonban tudjuk, hogy például a magyar színház, a színészek az '50-60-as években voltak a csúcson, mivel akkor politikai nyomás volt. Azt is tudjuk, hogy a művészet akkor fejlődik a legkevésbé, amikor teljes a szabadság, mivel nincs rá ok, nincsenek nyomások, kényszerhelyzetek. Egyszerű példa Hofi Géza, aki már rendszerváltás után nem tudott pont úgy működni, az ő zsenialitása nem tudott úgy funkcionálni mint korábban, mert már mindent lehetett, és nem kellett lavírozni. Az '50-es években sorbanálltak az emberek a könyvpultoknál, a színházjegyekért, a színészek voltak a sztárok. A mostani korszakban ez nem így van. Véleményed szerint ez egy átmeneti korszak és ez után valami jó következik, vagy szellemi leépülés alatt van a mostani ember?
- Nézd, ha én egy pozitív embernek tartom magam, akkor azt mondom hogy ez egy átmeneti korszak. De ami látszik, az semmiképpen nem ezt mutatja, hanem azt, mintha az egész tásadalom elhülyült volna. De ha így van sem akarom elhinni, mert ha így lenne azt mondanám, hogy mit keresek itt? Persze én azért jó sokat el is csavargok ebből az országból, többek között éppen ezért. De biztosan úgy van, hogy minden rosszban van valami jó, és az ilyen értékválságos dolgok mindig azt hozzák, hogy egy idő után több ember tart tükröt magának. De most sokszor úgy tűnik, hogy az értelmes, intelligens emberek kezdenek elhülyülni. Nekem ezzel ez a problémám.

Az van, hogy emberekkel nagyon jól lehet beszélni a gazdaságról, a politikai helyzetről és a bioélelmiszerekről, miközben úgy tűnik, hogy sokszor az intelligens emberek is a legnagyobb értéknek azt tartják, ha valamelyik önjelölt sztárocska szóba állt velük. Egyre több ilyen van. Szerintem sztárok és példaképek mindig voltak, mindig kell hogy legyenek. Attila és Nagy Sándor is sztár volt a maga idejében. De az, hogy Micike vagy Norbika, meg a beszédhibás műsorvezetők és "celebek" a sztárok, az gond. Annak idején Kudlik Júlia beszédét tanítani lehett volna a Színművézeti Egyetemen. Zenében ugyanez a helyzet. Meg lehet nézni New York-ban azokat a magyar zenészeket akik pincérkednek, mennyivel komolyabb szinten vannak mint az itthoni sztárok. A média iszonyatosan rossz irányba vitte a dolgokat.

És a fotográfia?
- Fotográfiában szerintem Magyarország a világ hátulján van, ezt teljesen komolyan mondom. Voltam sok országban, dolgoztam mindenfelé. A fotográfiában ahhoz képest, hogy milyen alapjaink vannak, mintha sehol nem tartanánk. Lehet hogy vannak internetes magazinok, de szinte nincs nyomtatott fóruma a fotográfiának ami színvonalas lenne, kivétel talán a Fotoművészet magazin, ami évente talán négyszer jelenik meg. Nincsenek valódi fotós rendezvények, ahol bemutatkozhatnának a fiatal fotósok. A lengyeleknél, cseheknél, szlovákoknál mindez jobban megvan. Itthon ha valakinek van egy valóban színvonalas anyaga, nem tudja kinek megmutatni, nincs lehetősége kiállítani. Akkor sem ha 50 éves.

Van viszont egy nagyon kicsike klikk, ami szerintem nagyon ártalmas, mivel úgy tűnik mintha ők mutatnák a példát, miközben a példa rossz. De ez olyan dolog, hogy a legtöbben nem is akarnak beletartozni egy ilyen klikkbe. Ahogy egy zenész is, lehet hogy akkor tudna játszani, ha valamelyik jól futó, de másodrangú zenekarhoz csatlakozna de nem teszi, mert ő szereti a zenét. Ő akkor inkább zsákot hord és otthon kap boldogságot a zenéből. Szerintem fontos az ilyen értékrend. A magyarországi vizuális kultúra nagyon lent van, és szerintem erről mi, fotósok is tehetünk, hiszen nem igazán tesz senki azért, hogy másként legyen. Nem az államra, vagy a gazdaságra kell mindent ráfogni amiatt, mert így irányítja a helyzetet vagy mert nincs rá pénz.


Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Te most tulajdonképpen ennek tudatában fotózol, és van benned valami olyan cél, hogy ezt valamilyen módon kompenzáld, vagy javítanád a helyzetet, vagy egyszeűen csak csinálod a saját dolgodat?
- Engem már nagyon régóta nem érdekel ez az egész. Persze van bennem egy időnként feljövő frusztráció, hogy "miért kell nekem külföldre mennem, hogy lássák a képeimet". Nem mondom hogy sikeres vagyok, de angol, francia, orosz és amerikai lapok meg tudják jelentetni a képeimet, amiket itthon nem tudok megmutatni. De ha meg is tudnám őket mutatni, egy fél gyereket sem tudnék felnevelni belőlük, és ez szerintem nem az én szegénységi bizonyítványom.

Ugyanis ha a Newsweek-nek vagy az Independent-nek nem kellene az anyagom azt mondanám, hogy el kell gondolkoznom hogy valamit nagyon rosszul csinálok. De amíg ilyen visszajelzéseket kapok, és amíg Magyarországon nem tudom kinek megmutatni az anyagomat, de New York-ban kíváncsiak rá, úgy vagyok vele, hogy annyira nem csinálhatom rosszul. Nem akarok álszerény lenni, de erre kell gombot varrni. És nem csak nekem, hanem annak is, aki 8 évvel ezelőtt megcsinálta a harminc fotóját, és most is ebből él. Én nem ezt csinálom. Persze tisztelet a kivételnek, mert szerencsére vannak.

Azt mar egy ideje elfogadtam hogy Magyaroszágon nem fogok érvényesülni, de azt nem, hogy fotósként ne érvényesüljek. Én a fotózásból építettem fel a házamat, utaztam be a világot. Ehhez semmilyen segítséget nem kaptam, nekem 15 éve semmilyen más bevételem nincs. Ez azt jelenti, hogy ezt meg lehet csinálni, és nem vagyok világsztár. Igaz, az év felét nem itthon töltöm.

Tény, hogy nem tetszik ez a rendszer, de nem a frusztráltság beszél belőlem, vagy hogy savanyú a szőlő. Én inkább szerencsésnek tartom magam, mert meg tudok élni abból, amit csinálok. Viszont majd' tíz évet külföldön éltem és ott kezdtem a fotózást is. Azok tehát, akik itthonról kezdenek, probálnak hinni benne, be akarják mutatni az anyagaikat és fel szeretnének építeni a fotóból egy egzisztenciát - amit elvileg lehetne -, azok vannak itt készen. Sehol nincs kolbászból a kerítés, de fotográfiában itthon a hozzáállás rossz. Majdnem hogy azt lehet mondani, hogy itthon ha értesz valamihez, biztos hogy ismeretlen vagy. A sztárkultusz számít, és ugyanúgy mint régen, mindenhol ugyanaz a néhány ember szerepel, őket küldik ki külföldre például fesztiválokra kepviselni a magyar fotográfiát.

Mégsem tűnsz megkeseredett embernek.
Azért, mert kompenzálva vagyok. Szerencsés vagyok, bár a szerencséhez sok munka kell. Biztos megkeseredettebb lennék, ha elmennék a néhány magyar újsághoz, és elutasítást kapnék, mint azt már régebben megpróbáltam és megkaptam. De többet nem megyek, igy ez a veszély nem áll fenn.

Rendben. Az olvasók kedvéért elmondod, milyen felszerelést használsz?
- Az elmúlt 5 évben az összes személyes anyagomhoz és nagyobb megbízásaimhoz 6X7-es formátumú Plaubel Makina W67-et használok. Ez egy japán-német kooprodukció, melyet a '80-as években gyártottak, elég ritka. Ezen kívül van egy egy kínai Holga gépem is, melyet nagyon gyakran használok, valamint negatívot szkennelek, és évek óta Kodak Portra 400-as vagy 160-as filmet használok.

Köszönöm.

Doka Béla honlapja megtekinthető a http://beladoka.com címen.