SG.hu
Wulverblade
Kiadó: Darkwind Media
Fejlesztő: Fully Illustrated
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo+ vagy AMD Athlon 64 X2 5600 processzor, Nvidia GeForce GTX 680 vagy ATI Radeon R9 280 grafikus kártya, 4 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Duo+ vagy AMD Athlon 64 X2 5600 processzor, Nvidia GTX 780 vagy ATI Radeon R9 380 grafikus kártya, 4 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: King of Dragons, Golden Axe, Dragon's Crown
Kategória: akció-platformer
Miután a kilencvenes évek egyik legsikeresebb műfaja volt, egy aprócska indie csapat úgy határozott, hogy itt az ideje ismét feltámasztani az oldalnézetes árkád akciójátékokat. Első próbálkozásuk a Wulverblade címet kapta, és már most az utóbbi évek egyik legjobbjának tekinthetjük a saját stílusában. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért!
Akik a saját bőrükön tapasztalva élték meg a kilencvenes évek első felének videojátékos robbanását, azok bizonyára tisztán emlékeznek még arra, hogy a platformerek mellett ebben az időszakban az egyik legmenőbb stílust az oldalnézetes, úgynevezett beat em up akciójátékok képviselték. Olyan zseniális és egyben stílusba vágó műveket lehetne felidézni ebből az időszakból, mint a sokak által ismert Golden Axe, a Knights of the Round, a King of Dragons, a Magic Sword, valamint a Streets of Rage- és a Double Dragon-sorozat. A sort persze a végtelenségig tudnánk folytatni, ami azonban biztos, hogy a fenti listán szinte mindenki talált magának legalább egy olyan nevet, amitől megdobbant a szíve.
Ez nem véletlen, hiszen ezek a játékok a korszak sikercímei voltak, azonban mint sok más műfajt, úgy a beat em upot is teljes egészében kivégezte a 3D térnyerése. Nagyobb baj, hogy míg például a platformerek valamiért új erőre kaptak, ez a stílus soha nem tudott ismét felemelkedni a hamvaiból, de azért időről időre akadnak próbálkozások az indie színtéren, elegendő csak olyan címekre gondolni, mint a Dragon’s Crown vagy a Charlie Murder. Mellettük pedig mostantól büszkén említhetjük a Wulverblade nevét is, a Fully Illustrated csapata ugyanis képes volt egy olyan művet alkotni a stílus határain belül, ami nemcsak új élményeket, hanem nosztalgikus hangulatot is garantál nekünk.
A Wulverblade időszámításunk szerint 120-ban játszódik, egészen pontosan Britanniában, melynek déli részére betört a terjeszkedő római hadsereg, céljuk pedig nem volt más, mint hogy a brit szigeteken végigmasírozva, szükség esetén brutális és kegyetlen módszereket alkalmazva elfoglalják a vidéket az északi törzsektől. A háborút a Kilencedik Légió mintegy ötezer katonája robbantja ki, azonban sejtésük sincs arról, hogy mi vár rájuk a szigeten, lévén Caradoc, Brennus és Guinevere, az északi törzsek három őrzője elhatározza, hogy a saját életük árán is, de elkergetik a szigetről a rómaiakat és az árulókat.
A kicsit Asterix és Obelix-ihletésű történet nem lett túlbonyolítva, nincsenek benne fordulatok, sem egyéb meglepetések, sőt mi több, a végkifejlet is elég nyilvánvaló, de emlékeztetnénk mindenkit, hogy néhány kivételtől eltekintve a korabeli beat em up stílusú alkotásokban is csak egy hasonló kerettörténet várt ránk. Ebből a szempontból a Wulverblade tehát nagyszerűen vizsgázik, sőt mi több, a pályákon elrejtve folyamatosan gyűjtögethetünk különféle leveleket és feljegyzéseket, amelyek közelebb vihetnek minket a történethez, és megmagyarázzák, hogy miért kell a római légió katonái mellett saját törzsünk tagjait is megtizedelnünk a cél érdekében.
A játékban több klasszikus mintájára három eltérő karakter közül választhatjuk ki azt, hogy kivel csapunk bele a vérengzésbe, így Caradoc, Brennus vagy Guinevere oldalán indíthatjuk a sztorit, de néhány apróságot leszámítva teljesen mindegy, hogy melyikük mellett döntünk. A játékélményt ugyanis választásunk nem befolyásolja drasztikusan, az eltérő harcosok tehát sokkal inkább a kooperatív mód miatt kerültek bele. A Wulverblade ugyanis nemcsak egyedül, hanem lokális kooperatív módban egyaránt élvezhető lesz, ezáltal egy képernyő előtt zúzhatunk egy jó barátunkkal, merthogy amit a játékban művelünk, azt nehezen lehetne más szóval jellemezni.
Elborult agyú „barbárként” ugyanis fegyvernemünktől függetlenül ütünk, vágunk és amputálunk majd a nagy harcok során, melyek minden pálya elejétől a végéig tartanak, és olyan intenzitással zúdulnak ránk, hogy sokszor azt sem tudjuk majd, ki-kivel van a képernyőn, egyáltalán a mi karakterünk hol található. A fejetlenség minden esetben megfigyelhető lesz a helyszíneken, aminek az oka leginkább az, hogy nemcsak szemből, a hátunk mögül is ugyanúgy özönlenek az ellenfelek ránk, de szerencsére a folyamatos gombcsapkodással egyszerre több katonát is a földbe döngölhetünk, ami a tömegek megjelenésekor óriási segítség.
A leghatásosabb taktikát természetesen már az első küzdelmeknél szinte mindenki azonnal elsajátíthatja, hiszen kétfrontos háborút vívni nyilván nem sok esélyünk van még gyengébb ellenfelekkel szemben sem, de mivel az oldalnézetes pályákon felfelé és lefelé is mozoghatunk, ezért érdemes a képernyő egy oldalára terelni támadóinkat, majd amikor már nincs a hátunk mögött senki, akkor nekilátni a kaszabolásnak.
Apropó kaszabolás! A Wulverblade ezen a téren tényleg kegyetlen lesz, minden csapás után csak úgy fröcsög majd a vér, repkednek a fejek, a végtagok, sőt akadnak brutális kivégzések is. Még szerencse, hogy az egészet rajzfilmes grafikával álmodták meg a készítők, így a végeredmény a gyengébb gyomrúaknak is könnyebben emészthető. A játékmenet tekintetében egyébiránt egészen változatos élmények várnak ránk – egyedül hősünk mozgását sikerült egy kaptafára és animációra felépíteni –, hiszen gyakran felhasználhatjuk a küzdelmek során a környezeti elemeket, hordókat dobálhatunk ellenfeleinkre, vagy az általuk eldobott fegyvereket hajigálhatjuk, miközben a sikeres mészárlások során folyamatosan megy fel bennünk a pumpa, amit aktiválva hősünknek egyszerűen elborul az agya, és mindenkit egy-két csapással a földre küld, miközben életereje is feltöltődik.
A Wulverblade a változatosság terén folyamatosan képes lesz meglepni minket, hiszen folyamatosan érkeznek az új ellenfelek, melyek újabb taktikák kidolgozását követelik tőlünk, de a legkomolyabb fejtörést garantáltan a bossharcok okozzák majd, akiket mind egy szálig valamilyen trükk alkalmazásával tudjuk csak legyűrni a továbbjutás érdekében.
Grafika:
A Wulverblade azonban nemcsak a klasszikus megközelítés és a kiegyensúlyozott játékmenet, hanem a grafika miatt is nagyon könnyen képes belopni magát a szívünkbe. Ennek az oka leginkább az, hogy a végeredmény olyan lett, mintha egy interaktív rajzfilmet látnánk, amiben mellesleg fröcsög a vér és repkednek a végtagok. Egészen elképesztő, hogy a fejlesztők milyen aprólékossággal építették fel a pályákat, és bár az egyes ellenfelek klónokként érkeznek, azonban kárpótolnak minket a pályatervezés egyedi megoldásai, valamint az elragadóan színes megjelenés. A játék kapcsán óriási előny még az alacsony gépigény, de jól mutatnak a képregényes átvezetők is, egyedül a karakterek kissé darabos mozgása szúrhatja a szemünket, de ha elfogadjuk, már a második pályán észre sem vesszük ezt a kis hiányosságot.
Kezelőfelület, irányíthatóság: Mind a kezelőfelület, mind az irányíthatóság kellemesen letisztult és átlátható lett a játékban, ezáltal hasonló élmények várnak ránk ezen a téren, mint a legnagyobb klasszikusokban. Ismerkedjünk meg az iránygombokkal, valamint azzal a billentyűvel, ami az ütést, az ugrást, a speciális képességet és az interakciót kezeli, és máris nyert ügyünk van.
Játszhatóság:
A szavatosság terén azonban nem túl őszinte a mosolyunk a Wulverblade kapcsán, hiszen hiába készült évekig a játék, a fejlesztők nem vitték túlzásba a kampány hosszát, ezáltal alig 4-5 óra alatt át tudjuk verekedni magunkat rajta. Bár saját rekordjaink döntögetése vagy a ranglisták pár ember számára értelmet adhatnak egy újrajátszáshoz, ám a lokális kooperatív mód már sokkal kecsegtetőbbnek hangzik. Abban az esetben legalábbis, ha találunk valakit, aki eljön hozzánk, és leül velünk együtt a gép elé. Online kooperatív mód ugyanis egyelőre még nincs, ami jelenleg óriási hiányosság!
Intelligencia, nehézség: Bár többféle nehézségi szintet találunk a játékban, azt már az első pályán észrevehetjük, hogy múltidézés ide vagy oda, azért a Wulverblade ezen a téren még a Golden Axe szintjét sem tudja megütni. A játék tehát mindennek nevezhető, csak éppen nehéznek nem, ami persze nem jelenti azt, hogy néhány esetben ne okozna kihívást, de azért elfelejthetjük azokat az izzasztó pillanatokat, amelyek a kilencvenes évek elején arra ösztökéltek minket, hogy egy-egy alkotásnak vagy pályának akár ezredik alkalommal is nekilássunk csak azért, hogy legyűrjünk egy ellenfelet.
Külön rossz pont, hogy a mesterséges intelligencia szó szerint bugyuta lett. Bármelyik nehézségi szintet is választjuk magunknak, szinte teljesen megszokott, hogy a harcosok berobognak a képernyőre, majd megállnak, és várnak. Hogy mire, azt nem tudjuk, de így könnyű célpontként egyszerű lesz becserkészni őket még akkor is, ha egyszerre nagyobb túlerőt küld ránk a játék. A leghumorosabban egyébiránt az íjászok viselkednek a játékban, hiszen ha egyszer végre rászánják magukat a lövésre, csak akkor találnak el minket, ha pontosan abban a síkban állunk, mint ők. Magyarul elég csak felfelé vagy lefelé kitérni, és máris megmenekülünk az egyébként alig sebző íjaktól.
Hangok, zene:
A Wulverblade határozottan a zenék terén a legerősebb, ha a hanghatásokat vizsgáljuk, hiszen egészen kellemes dallamokat vonultat fel a háttérben, de amennyiben éppen szinkronszínészeket hallunk beszélgetni, akkor sem kell csalódnunk, egyedül az effektek monotonitása keseríthet el minket a teljes összkép kapcsán.
Összegzés: Hibái és hiányosságai ellenére azonban nem tudunk őszintén haragudni a Wulverblade-re, hiszen egy olyan feledésbe merült stílus legújabb zászlóvivőjéről van szó, ami sokakban talán egyenesen a gyerekkort idézi majd fel. Bár egy online kooperatív módnak igencsak örültünk volna, de ha a Golden Axe élményét szeretnénk mai köntösben átélni, akkor a végeredmény tökéletes választás lehet. Kíváncsian várjuk, hogy a fejlesztők megmaradnak-e a stílusnál, vagy következő projektjükkel ők is valami új dologgal próbálkoznak inkább.
Fejlesztő: Fully Illustrated
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo+ vagy AMD Athlon 64 X2 5600 processzor, Nvidia GeForce GTX 680 vagy ATI Radeon R9 280 grafikus kártya, 4 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Duo+ vagy AMD Athlon 64 X2 5600 processzor, Nvidia GTX 780 vagy ATI Radeon R9 380 grafikus kártya, 4 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: King of Dragons, Golden Axe, Dragon's Crown
Kategória: akció-platformer
Miután a kilencvenes évek egyik legsikeresebb műfaja volt, egy aprócska indie csapat úgy határozott, hogy itt az ideje ismét feltámasztani az oldalnézetes árkád akciójátékokat. Első próbálkozásuk a Wulverblade címet kapta, és már most az utóbbi évek egyik legjobbjának tekinthetjük a saját stílusában. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért!
Akik a saját bőrükön tapasztalva élték meg a kilencvenes évek első felének videojátékos robbanását, azok bizonyára tisztán emlékeznek még arra, hogy a platformerek mellett ebben az időszakban az egyik legmenőbb stílust az oldalnézetes, úgynevezett beat em up akciójátékok képviselték. Olyan zseniális és egyben stílusba vágó műveket lehetne felidézni ebből az időszakból, mint a sokak által ismert Golden Axe, a Knights of the Round, a King of Dragons, a Magic Sword, valamint a Streets of Rage- és a Double Dragon-sorozat. A sort persze a végtelenségig tudnánk folytatni, ami azonban biztos, hogy a fenti listán szinte mindenki talált magának legalább egy olyan nevet, amitől megdobbant a szíve.
Ez nem véletlen, hiszen ezek a játékok a korszak sikercímei voltak, azonban mint sok más műfajt, úgy a beat em upot is teljes egészében kivégezte a 3D térnyerése. Nagyobb baj, hogy míg például a platformerek valamiért új erőre kaptak, ez a stílus soha nem tudott ismét felemelkedni a hamvaiból, de azért időről időre akadnak próbálkozások az indie színtéren, elegendő csak olyan címekre gondolni, mint a Dragon’s Crown vagy a Charlie Murder. Mellettük pedig mostantól büszkén említhetjük a Wulverblade nevét is, a Fully Illustrated csapata ugyanis képes volt egy olyan művet alkotni a stílus határain belül, ami nemcsak új élményeket, hanem nosztalgikus hangulatot is garantál nekünk.
A Wulverblade időszámításunk szerint 120-ban játszódik, egészen pontosan Britanniában, melynek déli részére betört a terjeszkedő római hadsereg, céljuk pedig nem volt más, mint hogy a brit szigeteken végigmasírozva, szükség esetén brutális és kegyetlen módszereket alkalmazva elfoglalják a vidéket az északi törzsektől. A háborút a Kilencedik Légió mintegy ötezer katonája robbantja ki, azonban sejtésük sincs arról, hogy mi vár rájuk a szigeten, lévén Caradoc, Brennus és Guinevere, az északi törzsek három őrzője elhatározza, hogy a saját életük árán is, de elkergetik a szigetről a rómaiakat és az árulókat.
A kicsit Asterix és Obelix-ihletésű történet nem lett túlbonyolítva, nincsenek benne fordulatok, sem egyéb meglepetések, sőt mi több, a végkifejlet is elég nyilvánvaló, de emlékeztetnénk mindenkit, hogy néhány kivételtől eltekintve a korabeli beat em up stílusú alkotásokban is csak egy hasonló kerettörténet várt ránk. Ebből a szempontból a Wulverblade tehát nagyszerűen vizsgázik, sőt mi több, a pályákon elrejtve folyamatosan gyűjtögethetünk különféle leveleket és feljegyzéseket, amelyek közelebb vihetnek minket a történethez, és megmagyarázzák, hogy miért kell a római légió katonái mellett saját törzsünk tagjait is megtizedelnünk a cél érdekében.
A játékban több klasszikus mintájára három eltérő karakter közül választhatjuk ki azt, hogy kivel csapunk bele a vérengzésbe, így Caradoc, Brennus vagy Guinevere oldalán indíthatjuk a sztorit, de néhány apróságot leszámítva teljesen mindegy, hogy melyikük mellett döntünk. A játékélményt ugyanis választásunk nem befolyásolja drasztikusan, az eltérő harcosok tehát sokkal inkább a kooperatív mód miatt kerültek bele. A Wulverblade ugyanis nemcsak egyedül, hanem lokális kooperatív módban egyaránt élvezhető lesz, ezáltal egy képernyő előtt zúzhatunk egy jó barátunkkal, merthogy amit a játékban művelünk, azt nehezen lehetne más szóval jellemezni.
Elborult agyú „barbárként” ugyanis fegyvernemünktől függetlenül ütünk, vágunk és amputálunk majd a nagy harcok során, melyek minden pálya elejétől a végéig tartanak, és olyan intenzitással zúdulnak ránk, hogy sokszor azt sem tudjuk majd, ki-kivel van a képernyőn, egyáltalán a mi karakterünk hol található. A fejetlenség minden esetben megfigyelhető lesz a helyszíneken, aminek az oka leginkább az, hogy nemcsak szemből, a hátunk mögül is ugyanúgy özönlenek az ellenfelek ránk, de szerencsére a folyamatos gombcsapkodással egyszerre több katonát is a földbe döngölhetünk, ami a tömegek megjelenésekor óriási segítség.
A leghatásosabb taktikát természetesen már az első küzdelmeknél szinte mindenki azonnal elsajátíthatja, hiszen kétfrontos háborút vívni nyilván nem sok esélyünk van még gyengébb ellenfelekkel szemben sem, de mivel az oldalnézetes pályákon felfelé és lefelé is mozoghatunk, ezért érdemes a képernyő egy oldalára terelni támadóinkat, majd amikor már nincs a hátunk mögött senki, akkor nekilátni a kaszabolásnak.
Apropó kaszabolás! A Wulverblade ezen a téren tényleg kegyetlen lesz, minden csapás után csak úgy fröcsög majd a vér, repkednek a fejek, a végtagok, sőt akadnak brutális kivégzések is. Még szerencse, hogy az egészet rajzfilmes grafikával álmodták meg a készítők, így a végeredmény a gyengébb gyomrúaknak is könnyebben emészthető. A játékmenet tekintetében egyébiránt egészen változatos élmények várnak ránk – egyedül hősünk mozgását sikerült egy kaptafára és animációra felépíteni –, hiszen gyakran felhasználhatjuk a küzdelmek során a környezeti elemeket, hordókat dobálhatunk ellenfeleinkre, vagy az általuk eldobott fegyvereket hajigálhatjuk, miközben a sikeres mészárlások során folyamatosan megy fel bennünk a pumpa, amit aktiválva hősünknek egyszerűen elborul az agya, és mindenkit egy-két csapással a földre küld, miközben életereje is feltöltődik.
A Wulverblade a változatosság terén folyamatosan képes lesz meglepni minket, hiszen folyamatosan érkeznek az új ellenfelek, melyek újabb taktikák kidolgozását követelik tőlünk, de a legkomolyabb fejtörést garantáltan a bossharcok okozzák majd, akiket mind egy szálig valamilyen trükk alkalmazásával tudjuk csak legyűrni a továbbjutás érdekében.
Grafika:
A Wulverblade azonban nemcsak a klasszikus megközelítés és a kiegyensúlyozott játékmenet, hanem a grafika miatt is nagyon könnyen képes belopni magát a szívünkbe. Ennek az oka leginkább az, hogy a végeredmény olyan lett, mintha egy interaktív rajzfilmet látnánk, amiben mellesleg fröcsög a vér és repkednek a végtagok. Egészen elképesztő, hogy a fejlesztők milyen aprólékossággal építették fel a pályákat, és bár az egyes ellenfelek klónokként érkeznek, azonban kárpótolnak minket a pályatervezés egyedi megoldásai, valamint az elragadóan színes megjelenés. A játék kapcsán óriási előny még az alacsony gépigény, de jól mutatnak a képregényes átvezetők is, egyedül a karakterek kissé darabos mozgása szúrhatja a szemünket, de ha elfogadjuk, már a második pályán észre sem vesszük ezt a kis hiányosságot.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Mind a kezelőfelület, mind az irányíthatóság kellemesen letisztult és átlátható lett a játékban, ezáltal hasonló élmények várnak ránk ezen a téren, mint a legnagyobb klasszikusokban. Ismerkedjünk meg az iránygombokkal, valamint azzal a billentyűvel, ami az ütést, az ugrást, a speciális képességet és az interakciót kezeli, és máris nyert ügyünk van. Játszhatóság:
A szavatosság terén azonban nem túl őszinte a mosolyunk a Wulverblade kapcsán, hiszen hiába készült évekig a játék, a fejlesztők nem vitték túlzásba a kampány hosszát, ezáltal alig 4-5 óra alatt át tudjuk verekedni magunkat rajta. Bár saját rekordjaink döntögetése vagy a ranglisták pár ember számára értelmet adhatnak egy újrajátszáshoz, ám a lokális kooperatív mód már sokkal kecsegtetőbbnek hangzik. Abban az esetben legalábbis, ha találunk valakit, aki eljön hozzánk, és leül velünk együtt a gép elé. Online kooperatív mód ugyanis egyelőre még nincs, ami jelenleg óriási hiányosság!Intelligencia, nehézség:
Bár többféle nehézségi szintet találunk a játékban, azt már az első pályán észrevehetjük, hogy múltidézés ide vagy oda, azért a Wulverblade ezen a téren még a Golden Axe szintjét sem tudja megütni. A játék tehát mindennek nevezhető, csak éppen nehéznek nem, ami persze nem jelenti azt, hogy néhány esetben ne okozna kihívást, de azért elfelejthetjük azokat az izzasztó pillanatokat, amelyek a kilencvenes évek elején arra ösztökéltek minket, hogy egy-egy alkotásnak vagy pályának akár ezredik alkalommal is nekilássunk csak azért, hogy legyűrjünk egy ellenfelet.Külön rossz pont, hogy a mesterséges intelligencia szó szerint bugyuta lett. Bármelyik nehézségi szintet is választjuk magunknak, szinte teljesen megszokott, hogy a harcosok berobognak a képernyőre, majd megállnak, és várnak. Hogy mire, azt nem tudjuk, de így könnyű célpontként egyszerű lesz becserkészni őket még akkor is, ha egyszerre nagyobb túlerőt küld ránk a játék. A leghumorosabban egyébiránt az íjászok viselkednek a játékban, hiszen ha egyszer végre rászánják magukat a lövésre, csak akkor találnak el minket, ha pontosan abban a síkban állunk, mint ők. Magyarul elég csak felfelé vagy lefelé kitérni, és máris megmenekülünk az egyébként alig sebző íjaktól.
Hangok, zene:
A Wulverblade határozottan a zenék terén a legerősebb, ha a hanghatásokat vizsgáljuk, hiszen egészen kellemes dallamokat vonultat fel a háttérben, de amennyiben éppen szinkronszínészeket hallunk beszélgetni, akkor sem kell csalódnunk, egyedül az effektek monotonitása keseríthet el minket a teljes összkép kapcsán.Összegzés:
Hibái és hiányosságai ellenére azonban nem tudunk őszintén haragudni a Wulverblade-re, hiszen egy olyan feledésbe merült stílus legújabb zászlóvivőjéről van szó, ami sokakban talán egyenesen a gyerekkort idézi majd fel. Bár egy online kooperatív módnak igencsak örültünk volna, de ha a Golden Axe élményét szeretnénk mai köntösben átélni, akkor a végeredmény tökéletes választás lehet. Kíváncsian várjuk, hogy a fejlesztők megmaradnak-e a stílusnál, vagy következő projektjükkel ők is valami új dologgal próbálkoznak inkább.