SG.hu
Call of Duty WWII
Kiadó: Activision
Fejlesztő: Sledgehammer Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-3225 3,3 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1400 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7850 grafikus kártya, 8 GB RAM, 90 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1600X processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 580 grafikus kártya, 12 GB RAM, 90 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Call of Duty 2, Battlefield 1
Kategória: FPS
Ismét a második világháború csatamezeire repít minket a Call of Duty-sorozat aktuális epizódja, ami olyan jól sikerült, hogy a témaváltásnál jobb dolog aligha történhetett volna az Activision népszerű alkotásával. Call of Duty WWII játéktesztünk következik!
Amikor a DICE sikeresen felismerte, hogy a modern hadviselés témája egy időre kifulladt a belső nézetes akciójátékok kedvelői között, és a Battlefield 1 hatalmas sikert aratott, sokan óriási tétekben mertek fogadni arra, hogy az Activision is reflektál a történtekre. Így is történt, hiszen bár a Sledgehammer Games köztudottan az Advanced Warfare folytatásának állt neki – ami egy újabb futurisztikus Call of Duty lett volna a sorban –, azonban a kiadó parancsba adta nekik, hogy tegyék félre az eddigi ötleteket, és repítsék vissza a sorozatot a második világháborúba, ami sokak számára már akkor egyet jelentett a biztos sikerrel.
Ez utólag egy kis kapkodást sejtet ugyan – és ez főként a kampányon meg is látszik –, de mivel egy robotos epizódhoz mérten azért lényegesen egyszerűbb játékmenetet kellett megalkotniuk a készítőknek, mindent sikerült rendben kivitelezniük, hovatovább olyan hangulatot varázsolni a Call of Duty WWII-be, hogy az sok esetben könnyeket csalt a szemünkbe a nosztalgiától. Persze azért aggodalomra semmi ok, a játék messze nem csak a múltidézésre építkezik!
Ez annak ellenére is igaz, hogy a kampány első fele egészen felemásra sikeredett, érezhetően a korábbi részekben látott pillanatokat igyekeztek újragondolni, amit tökéletesen alátámaszt az is, hogy nincs betanulás, de még csak beszoktatás sem, egy kis felvezetés után rögtön Normandiában találjuk magunkat az egyik partraszálló amerikai katonaként, hogy megpróbáljuk meghódítani az itt felépített német állásokat. Bár határozottan látványos mai grafikával átélni ezt az egészet, ellenben a fejlesztők egy fikarcnyit sem törekedtek arra, hogy egy kicsit más megközelítésből mutassák meg nekünk az eseményeket, hiszen nem csak az Omaha partszakaszon próbálkoztak a szövetségesek, sőt nem csak erről az oldalról lenne érdekes megközelíteni történteket.
Az ezt követő néhány küldetés ráadásul szintén nem azt a színvonalat hozza az egyediség terén, ami elvárható lenne, hiszen a szokásos épületfoglalások, futóárkos lövöldözések, folyamatos támadás és védekezés vár benne ránk, amivel nem is volna gond, ha nem olyan formában alkották volna meg a fejlesztők, hogy közben kiszúrja a szemünket a nosztalgia. Szerencsére ez az érzés csak a kampány első harmadában uralkodik el rajtunk, utána ugyanis mintha megkaparintották volna a készítők a titkos receptet, mert váratlan fordulatok, sőt meglepően izgalmas feladatok várnak majd ránk, aminek hála úgy ismerhetjük meg a második világháború egyes ütközeteit, ahogyan korábban még soha.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Call of Duty WWII sztorija elvinné az Oscar-díjat, hiszen a történet olyan klisés, amennyire ez csak lehetséges. Nagyobb baj, hogy hiába harangozta be korábban az Activision, társainkat feleslegesen vértezték fel külön személyiséggel és háttértörténettel, lévén azon túl, hogy gyakran idegesítenek minket a bevetések során, egyáltalán nem ismerjük meg őket, nem teljesedik ki a karakterük, nem tudjuk sajnálni szerencsétleneket, egyszóval feleslegesek körülöttünk.
Ugyanez elmondható a történet egyéb próbálkozásairól is, hiszen ennyire klisés fordulatokat és lezárást azért nem mertünk volna kinézni a Sledgehammer Gamesből. A kampány ugyanakkor az említett hiányosságok ellenére is nagyon hangulatos, és bár egyszer játszható, garantáltan tartogat olyan filmszerű pillanatokat, melyek egyrészt a sorozat sajátosságai, másrészt pedig egy életre belénk ivódnak majd. A páncélvonat kisiklatása vagy a tankcsaták például ilyenek, de azért a világháborús Párizs megismerése sem mindennapi élmény.
Mivel a Call of Duty WWII-ban a kronológia szempontjából visszafelé haladunk az időben a legutóbbi részek óta, várható volt, hogy ez a visszafejlődés a játékmenet terén is megmutatja magát. Bár sokaknak talán hiányozhat majd a falon futás, összességében a lecsupaszítás nagyszerűen áll a játéknak. Furcsa lehet például, hogy az életerő nem regenerálódik automatikusan, és elsősegélycsomagokat kell gyűjtögetnünk – vagy kérni a felcsertől, ha összejön –, de ezt leszámítva egészen apró újításokba botolhatunk csak bele, amelyek inkább a pályaszerkesztési sajátosságokban, a hőstettekben vagy az apróbb mini-játékokban öltenek testet. Összességében azonban ez is csak egy Call of Duty lett a sok közül, így ne várjunk benne mást, mint folyamatos pörgést, akciókat és látványos pillanatokat, ezekből ugyanis garantáltan nem lesz hiány most sem.
Ez pedig igaz a multiplayer módra is! Ezt a lehetőséget újra két részre osztották, a hagyományos kompetitív élmények mellett ugyanis megint lehetőségünk nyílik horrorisztikus kooperatív küzdelmeket vívni a Zombies játékmódban. Kezdjük a sort az előbbivel, mely derekas mennyiségű újdonságot vonultat fel a nagy háborúk kedvelőinek. Habár a játékmódok zöme a korábbi részekből érkezett, azért érdemes kiemelni a War névre keresztelt friss mókát, ami üde színfolt lett a jól megszokott lehetőségek között. Bár itt is háborúzni kell – a védők vagy a támadók oldalán –, azonban az egyes pályákon kisebb-nagyobb feladatokat kell teljesítenünk közben, ezáltal olyan csapatmunkára lesz szükség a győzelemhez, amihez foghatót Call of Duty-játék korábban talán még soha nem garantált.
A csatamezők természetesen most is a kampányból ismert helyszínek átdolgozásai lettek – kicsit unalmas, hogy mindegyik az európai hadszíntérhez kapcsolódik –, és a fegyverek terén sem vár ránk sok újdonság annak ellenére, hogy a világháborúban használt puskák, pisztolyok és egyebek mindegyikét viszontláthatjuk és használatba vehetjük. A korábbi részekhez hasonlóan karakterünk itt is tud majd szintet lépni, sőt lehetőségünk nyílik fegyverfejlesztésekre, amit nagyszerűen megoldottak a készítők, hiszen nem rugaszkodtak el a valóságtól, de mégis hatásos extrákat kínálnak, így például extra szuronyt, támasztékot, hangtompítót, vagy csak egyszerű, képességekhez kapcsolódó javulást.
Ha a matchmaking jól működne – még mindig hatalmas problémák vannak a többjátékos szerverekkel –, szinte egyáltalán nem is tudnánk panaszkodni a multiplayer kapcsán, pláne a Headquarters megjelenése mellett, amivel határozottan a Destinyt igyekeztek másolni egy kicsit. A Főhadiszállás lényege nem más, mint hogy két mérkőzés között interaktívan tölthessük az időnket, ezáltal találkozzunk más játékosokkal, elolvassuk leveleinket, megszerezzük jutalmainkat, de felvehetünk napi és heti kihívásokat is – mindezt ráadásul elképesztően stílusosan. Az üzeneteket például szó szerint levelek formájában, egy asztalon találjuk, a kihívásokat pedig egy parancsnoktól kérhetjük, de ha elég merészek vagyunk, a gyakorlópályákon bárkivel harcolhatunk egyet, sőt az Activision némi meglepetést is elrejtett itt azoknak, akik nem tegnap kezdték a kiadó támogatását.
Aki ismét szeretne rettegni és kooperálni picit, az a fentieken túl betöltheti magának a Zombies játékmódot, amely a korábbi ígéreteknek megfelelően valóban egy sokkal sötétebb és horrorisztikusabb megközelítést kapott, mintha egy külön horrorjátékba csöppentünk volna. A négy választható karakter oldalán ezúttal megint a Harmadik Birodalom okkultista egységeinek félresikerült kísérleteit, illetve azok eredményét ismerhetjük meg, lévén néhány tudósnak sikerült rászabadítania Mittelburg városára pár hadosztálynyi élőhalottat. A folyamatosan célorientált játékmódban rengeteg feladatunk lesz majd, míg teljesítjük a célt – az egyre nehezedő hullámokban érkező zombikról és a speciális mutánsokról nem is beszélve –, miközben itt is lesznek perkek, fejlődési rendszer, sok-sok loot, de ami még fontosabb: elképesztő hangulat.
Grafika:
Egészen hihetetlen, hogy a Call of Duty-sorozat már évek óta ugyanazt a grafikus motort pofozgatja újra és újra, de az aktuális fejlesztők minden ősszel képesek megütni azt a szintet, ami éppen akkor elvárható, így a megjelenésre most sem panaszkodhatunk. Nyilván belefuthatunk olyan pályaelemekbe és grafikai hiányosságokba, amelyek mosolyt csalhatnak az arcunkra, de ennél sokkal nagyobb baj az optimalizálatlanság, hiszen nevetségesen erős konfigurációt kér a problémamentes futáshoz.
Kezelőfelület, irányíthatóság: A Call of Duty WWII a sorozat hagyományait örökíti tovább a kezelőfelület és az irányíthatóság tekintetében, vagyis könnyedség és letisztultság jellemzi ebből a szempontból a végeredményt. Nem véletlenül dobták ki a készítők a klasszikus betanító módot a játékból, lévén az égvilágon semmi szükség rá, minden olyan egyértelmű benne.
Játszhatóság:
Nyilván a kampány hosszúságába ismét bele lehetne kötni – akárcsak az évek óta kérlelt német kampány hiánya miatt –, de sokkal nagyobb baj, hogy az első fele egy kicsit jellemtelenre sikeredett, de ezt leszámítva meglepően kellemes, helyenként már-már túl merész ötletek is helyet kaptak benne. A többjátékos élményekről szintén nem lehetne semmi rosszat sem elmondani, hiszen bár tény és való, hogy a jelenlegi rossz kiszolgálás és matchmaking miatt jár a levonás, de ezek olyan problémák, melyeket egy-két héten belül orvosolnak, és utána már csak rossz emlék lesz az egész. Habár a történethez azért hozzátartozik, hogy PC-n mérföldekkel jobb a helyzet, mint konzolon.
Intelligencia, nehézség:
A Call of Duty WWII a mesterséges intelligencia tekintetében a szokásos problémáktól szenved, ezáltal ellenfeleinkkel rendre kacsavadászatot tartunk, a szkriptelt jelenetek pedig annyira szembetűnőek, hogy az sok esetben már kellemetlen hatást kelt. Csapattársainkat ugyan kiemelkedően fontos szereplőkként igyekeztek beállítani, de valójában inkább csak zavarják és idegesítik az embert a pályákon, ezzel nehezítve a dolgunkat. Vannak tehát hibák ezen a téren, amelyek meglepően amatőr hiányosságok ahhoz mérten, hogy az év egyik legnagyobb megjelenéséről beszélünk.
Hangok, zene: A Call of Duty-sorozat már annak idején is abszolút csúcstartó volt, ha a második világháborús hanghatásokról esett szó, és most is mindent beleadtak a készítők, hogy a legutolsó lövések és motorhangok is maximális realizmussal csendüljenek fel. A zenék pedig szokás szerint hozzák azt a háborúsan hősies jelleget, amit megszoktunk. Tökéletes munka!
Összegzés: A Call of Duty WWII messze nem lett egy tökéletes FPS, de határozottan a sorozat egyik legerősebb epizódja lett az utóbbi néhány évből. Csak akkor lennénk elégedettebbek ennél, ha az unalomig ismert ütközetek helyett olyan különleges bevetésekkel dobták volna fel az egész kampányt, mint amilyenekkel a sztori második felében találkozhatunk, illetve az évek óta jelen lévő gyermekbetegségeket kiküszöbölik, hiszen lett volna rá pénz és ember is. A cél azonban most is csak az volt, hogy készüljön egy jó Call of Duty-játék, de a tökéletesség elérése nem lebegett a kiadó szeme előtt. Pedig legközelebb örülnénk neki, mert biztosak vagyunk abban, hogy jövőre a Treyarch ismét bedobja a világháborús témát!
Fejlesztő: Sledgehammer Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-3225 3,3 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1400 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7850 grafikus kártya, 8 GB RAM, 90 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1600X processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 580 grafikus kártya, 12 GB RAM, 90 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Call of Duty 2, Battlefield 1
Kategória: FPS
Ismét a második világháború csatamezeire repít minket a Call of Duty-sorozat aktuális epizódja, ami olyan jól sikerült, hogy a témaváltásnál jobb dolog aligha történhetett volna az Activision népszerű alkotásával. Call of Duty WWII játéktesztünk következik!
Amikor a DICE sikeresen felismerte, hogy a modern hadviselés témája egy időre kifulladt a belső nézetes akciójátékok kedvelői között, és a Battlefield 1 hatalmas sikert aratott, sokan óriási tétekben mertek fogadni arra, hogy az Activision is reflektál a történtekre. Így is történt, hiszen bár a Sledgehammer Games köztudottan az Advanced Warfare folytatásának állt neki – ami egy újabb futurisztikus Call of Duty lett volna a sorban –, azonban a kiadó parancsba adta nekik, hogy tegyék félre az eddigi ötleteket, és repítsék vissza a sorozatot a második világháborúba, ami sokak számára már akkor egyet jelentett a biztos sikerrel.
Ez utólag egy kis kapkodást sejtet ugyan – és ez főként a kampányon meg is látszik –, de mivel egy robotos epizódhoz mérten azért lényegesen egyszerűbb játékmenetet kellett megalkotniuk a készítőknek, mindent sikerült rendben kivitelezniük, hovatovább olyan hangulatot varázsolni a Call of Duty WWII-be, hogy az sok esetben könnyeket csalt a szemünkbe a nosztalgiától. Persze azért aggodalomra semmi ok, a játék messze nem csak a múltidézésre építkezik!
Ez annak ellenére is igaz, hogy a kampány első fele egészen felemásra sikeredett, érezhetően a korábbi részekben látott pillanatokat igyekeztek újragondolni, amit tökéletesen alátámaszt az is, hogy nincs betanulás, de még csak beszoktatás sem, egy kis felvezetés után rögtön Normandiában találjuk magunkat az egyik partraszálló amerikai katonaként, hogy megpróbáljuk meghódítani az itt felépített német állásokat. Bár határozottan látványos mai grafikával átélni ezt az egészet, ellenben a fejlesztők egy fikarcnyit sem törekedtek arra, hogy egy kicsit más megközelítésből mutassák meg nekünk az eseményeket, hiszen nem csak az Omaha partszakaszon próbálkoztak a szövetségesek, sőt nem csak erről az oldalról lenne érdekes megközelíteni történteket.
Az ezt követő néhány küldetés ráadásul szintén nem azt a színvonalat hozza az egyediség terén, ami elvárható lenne, hiszen a szokásos épületfoglalások, futóárkos lövöldözések, folyamatos támadás és védekezés vár benne ránk, amivel nem is volna gond, ha nem olyan formában alkották volna meg a fejlesztők, hogy közben kiszúrja a szemünket a nosztalgia. Szerencsére ez az érzés csak a kampány első harmadában uralkodik el rajtunk, utána ugyanis mintha megkaparintották volna a készítők a titkos receptet, mert váratlan fordulatok, sőt meglepően izgalmas feladatok várnak majd ránk, aminek hála úgy ismerhetjük meg a második világháború egyes ütközeteit, ahogyan korábban még soha.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Call of Duty WWII sztorija elvinné az Oscar-díjat, hiszen a történet olyan klisés, amennyire ez csak lehetséges. Nagyobb baj, hogy hiába harangozta be korábban az Activision, társainkat feleslegesen vértezték fel külön személyiséggel és háttértörténettel, lévén azon túl, hogy gyakran idegesítenek minket a bevetések során, egyáltalán nem ismerjük meg őket, nem teljesedik ki a karakterük, nem tudjuk sajnálni szerencsétleneket, egyszóval feleslegesek körülöttünk.
Ugyanez elmondható a történet egyéb próbálkozásairól is, hiszen ennyire klisés fordulatokat és lezárást azért nem mertünk volna kinézni a Sledgehammer Gamesből. A kampány ugyanakkor az említett hiányosságok ellenére is nagyon hangulatos, és bár egyszer játszható, garantáltan tartogat olyan filmszerű pillanatokat, melyek egyrészt a sorozat sajátosságai, másrészt pedig egy életre belénk ivódnak majd. A páncélvonat kisiklatása vagy a tankcsaták például ilyenek, de azért a világháborús Párizs megismerése sem mindennapi élmény.
Mivel a Call of Duty WWII-ban a kronológia szempontjából visszafelé haladunk az időben a legutóbbi részek óta, várható volt, hogy ez a visszafejlődés a játékmenet terén is megmutatja magát. Bár sokaknak talán hiányozhat majd a falon futás, összességében a lecsupaszítás nagyszerűen áll a játéknak. Furcsa lehet például, hogy az életerő nem regenerálódik automatikusan, és elsősegélycsomagokat kell gyűjtögetnünk – vagy kérni a felcsertől, ha összejön –, de ezt leszámítva egészen apró újításokba botolhatunk csak bele, amelyek inkább a pályaszerkesztési sajátosságokban, a hőstettekben vagy az apróbb mini-játékokban öltenek testet. Összességében azonban ez is csak egy Call of Duty lett a sok közül, így ne várjunk benne mást, mint folyamatos pörgést, akciókat és látványos pillanatokat, ezekből ugyanis garantáltan nem lesz hiány most sem.
Ez pedig igaz a multiplayer módra is! Ezt a lehetőséget újra két részre osztották, a hagyományos kompetitív élmények mellett ugyanis megint lehetőségünk nyílik horrorisztikus kooperatív küzdelmeket vívni a Zombies játékmódban. Kezdjük a sort az előbbivel, mely derekas mennyiségű újdonságot vonultat fel a nagy háborúk kedvelőinek. Habár a játékmódok zöme a korábbi részekből érkezett, azért érdemes kiemelni a War névre keresztelt friss mókát, ami üde színfolt lett a jól megszokott lehetőségek között. Bár itt is háborúzni kell – a védők vagy a támadók oldalán –, azonban az egyes pályákon kisebb-nagyobb feladatokat kell teljesítenünk közben, ezáltal olyan csapatmunkára lesz szükség a győzelemhez, amihez foghatót Call of Duty-játék korábban talán még soha nem garantált.
A csatamezők természetesen most is a kampányból ismert helyszínek átdolgozásai lettek – kicsit unalmas, hogy mindegyik az európai hadszíntérhez kapcsolódik –, és a fegyverek terén sem vár ránk sok újdonság annak ellenére, hogy a világháborúban használt puskák, pisztolyok és egyebek mindegyikét viszontláthatjuk és használatba vehetjük. A korábbi részekhez hasonlóan karakterünk itt is tud majd szintet lépni, sőt lehetőségünk nyílik fegyverfejlesztésekre, amit nagyszerűen megoldottak a készítők, hiszen nem rugaszkodtak el a valóságtól, de mégis hatásos extrákat kínálnak, így például extra szuronyt, támasztékot, hangtompítót, vagy csak egyszerű, képességekhez kapcsolódó javulást.
Ha a matchmaking jól működne – még mindig hatalmas problémák vannak a többjátékos szerverekkel –, szinte egyáltalán nem is tudnánk panaszkodni a multiplayer kapcsán, pláne a Headquarters megjelenése mellett, amivel határozottan a Destinyt igyekeztek másolni egy kicsit. A Főhadiszállás lényege nem más, mint hogy két mérkőzés között interaktívan tölthessük az időnket, ezáltal találkozzunk más játékosokkal, elolvassuk leveleinket, megszerezzük jutalmainkat, de felvehetünk napi és heti kihívásokat is – mindezt ráadásul elképesztően stílusosan. Az üzeneteket például szó szerint levelek formájában, egy asztalon találjuk, a kihívásokat pedig egy parancsnoktól kérhetjük, de ha elég merészek vagyunk, a gyakorlópályákon bárkivel harcolhatunk egyet, sőt az Activision némi meglepetést is elrejtett itt azoknak, akik nem tegnap kezdték a kiadó támogatását.
Aki ismét szeretne rettegni és kooperálni picit, az a fentieken túl betöltheti magának a Zombies játékmódot, amely a korábbi ígéreteknek megfelelően valóban egy sokkal sötétebb és horrorisztikusabb megközelítést kapott, mintha egy külön horrorjátékba csöppentünk volna. A négy választható karakter oldalán ezúttal megint a Harmadik Birodalom okkultista egységeinek félresikerült kísérleteit, illetve azok eredményét ismerhetjük meg, lévén néhány tudósnak sikerült rászabadítania Mittelburg városára pár hadosztálynyi élőhalottat. A folyamatosan célorientált játékmódban rengeteg feladatunk lesz majd, míg teljesítjük a célt – az egyre nehezedő hullámokban érkező zombikról és a speciális mutánsokról nem is beszélve –, miközben itt is lesznek perkek, fejlődési rendszer, sok-sok loot, de ami még fontosabb: elképesztő hangulat.
Grafika:
Egészen hihetetlen, hogy a Call of Duty-sorozat már évek óta ugyanazt a grafikus motort pofozgatja újra és újra, de az aktuális fejlesztők minden ősszel képesek megütni azt a szintet, ami éppen akkor elvárható, így a megjelenésre most sem panaszkodhatunk. Nyilván belefuthatunk olyan pályaelemekbe és grafikai hiányosságokba, amelyek mosolyt csalhatnak az arcunkra, de ennél sokkal nagyobb baj az optimalizálatlanság, hiszen nevetségesen erős konfigurációt kér a problémamentes futáshoz.Kezelőfelület, irányíthatóság:
A Call of Duty WWII a sorozat hagyományait örökíti tovább a kezelőfelület és az irányíthatóság tekintetében, vagyis könnyedség és letisztultság jellemzi ebből a szempontból a végeredményt. Nem véletlenül dobták ki a készítők a klasszikus betanító módot a játékból, lévén az égvilágon semmi szükség rá, minden olyan egyértelmű benne.Játszhatóság:
Nyilván a kampány hosszúságába ismét bele lehetne kötni – akárcsak az évek óta kérlelt német kampány hiánya miatt –, de sokkal nagyobb baj, hogy az első fele egy kicsit jellemtelenre sikeredett, de ezt leszámítva meglepően kellemes, helyenként már-már túl merész ötletek is helyet kaptak benne. A többjátékos élményekről szintén nem lehetne semmi rosszat sem elmondani, hiszen bár tény és való, hogy a jelenlegi rossz kiszolgálás és matchmaking miatt jár a levonás, de ezek olyan problémák, melyeket egy-két héten belül orvosolnak, és utána már csak rossz emlék lesz az egész. Habár a történethez azért hozzátartozik, hogy PC-n mérföldekkel jobb a helyzet, mint konzolon.Intelligencia, nehézség:
A Call of Duty WWII a mesterséges intelligencia tekintetében a szokásos problémáktól szenved, ezáltal ellenfeleinkkel rendre kacsavadászatot tartunk, a szkriptelt jelenetek pedig annyira szembetűnőek, hogy az sok esetben már kellemetlen hatást kelt. Csapattársainkat ugyan kiemelkedően fontos szereplőkként igyekeztek beállítani, de valójában inkább csak zavarják és idegesítik az embert a pályákon, ezzel nehezítve a dolgunkat. Vannak tehát hibák ezen a téren, amelyek meglepően amatőr hiányosságok ahhoz mérten, hogy az év egyik legnagyobb megjelenéséről beszélünk.Hangok, zene:
A Call of Duty-sorozat már annak idején is abszolút csúcstartó volt, ha a második világháborús hanghatásokról esett szó, és most is mindent beleadtak a készítők, hogy a legutolsó lövések és motorhangok is maximális realizmussal csendüljenek fel. A zenék pedig szokás szerint hozzák azt a háborúsan hősies jelleget, amit megszoktunk. Tökéletes munka!Összegzés:
A Call of Duty WWII messze nem lett egy tökéletes FPS, de határozottan a sorozat egyik legerősebb epizódja lett az utóbbi néhány évből. Csak akkor lennénk elégedettebbek ennél, ha az unalomig ismert ütközetek helyett olyan különleges bevetésekkel dobták volna fel az egész kampányt, mint amilyenekkel a sztori második felében találkozhatunk, illetve az évek óta jelen lévő gyermekbetegségeket kiküszöbölik, hiszen lett volna rá pénz és ember is. A cél azonban most is csak az volt, hogy készüljön egy jó Call of Duty-játék, de a tökéletesség elérése nem lebegett a kiadó szeme előtt. Pedig legközelebb örülnénk neki, mert biztosak vagyunk abban, hogy jövőre a Treyarch ismét bedobja a világháborús témát!