SG.hu
Druidstone: The Secret of the Menhir Forest
Kiadó: Ctrl Alt Ninja
Fejlesztő: Ctrl Alt Ninja
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Quad Q9400 2,6 GHz-es vagy AMD FX-4130 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 Ti vagy ATI Radeon HD 6850 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-750 2,6 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 975 processzor, Nvidia GeForce GTX 1050 vagy ATI Radeon RX 570 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Mutant Year Zero: Road to Eden
Kategória: taktikai szerepjáték
Új műfajban próbált szerencsét a Legend of Grimrock fejlesztőinek egy része, akik úgy döntöttek, hogy elkészítenek egy minden téren múltidéző taktikai szerepjátékot, ami egyáltalán nem is sikerült rosszul, de azért vannak olyan gyermekbetegségei, melyeket nem láttunk szívesen. Lássuk, hogy milyen lett a Druidstone: The Secret of the Menhir Forest!
Bár nem tudni pontosan, hogy mi a helyzet jelenleg a finn Almost Human csapatával – ha minden jól alakul, egy kis újraszerveződés után hamarosan folytatják a munkát –, azonban a csapat néhány tehetséges programozója addig is szeretett volna belevágni egy örömprojektbe. Ebből a kezdeményezésből született meg előbb a Ctrl Alt Ninja csapata, majd nevük alatt a Druidstone: The Secret of the Menhir Forest című videojáték, amivel ugyanúgy a múltidézés és a nosztalgiázás volt a céljuk, mint a stúdió tagjainak többsége által korábban tető alá hozott Legend of Grimrock esetében.
Míg azonban az a Might & Magic által kikövezett klasszikus körökre osztott szerepjátékok hírnevét szerette volna továbböregbíteni belső nézetes formában, addig ezzel az alkotással az izometrikus sajátosságokat kívánták a középpontba állítani, méghozzá a taktikai RPG-k nyomdokain haladva. Hogy a végeredmény színtiszta nosztalgia lett, ahhoz nem is férhet kétség, bizonyos megoldásai azonban annyira zsákutcának tekinthetők, hogy több helyen inkább okozott kellemetlenséget, mint elégedettséget.
Azzal a kijelentéssel ugyan nem értünk egyet, hogy régen minden jobb volt, hiszen 20-30 évvel ezelőtt is akadtak rossz játékok, csak akkor még a többségünk legfeljebb tinédzser volt, és az önálló véleményformálás nehezen ment, ergo az átlagos alkotásokat is könnyebben megszerettük. Ezt megkönnyítette, hogy akkoriban nehezebb volt játékokhoz jutni, mint manapság, ha tehát akadtak távoli – netalántán külföldi – rokonok, mindig nagy ünnep volt az érkezésük, pláne velünk egyidős unokatestvérek esetén, akikkel már hónapokkal korábban megbeszéltük – sokszor levélben – a következő nagy játékcserét.
Akinek rögtön a fülébe zúgott most egy csipetnyi floppykattogás, az máris nyithatja az elméjét, hiszen új kedvencet avathat a Druidstone: The Secret of the Menhir Forest képében – annak ellenére is, hogy ez a játék annak idején sem tudott volna nagyobb figyelmet szerezni, mint manapság. Ennek az oka több tőről fakad, de nekünk már a lagymatag, érthetetlen és összecsapott történettel voltak fenntartásaink, hiszen a druidákat ért támadások bár kellő izgalommal indulnak, azonban minél jobban belekeveredünk a konfliktusba, annál érthetetlenebbé és érdektelenebbé válik a cselekmény. Idejét sem tudjuk már, hogy ebben a műfajban mikor kaptunk ennyire összecsapott sztorit, ami tényleg csak azt a célt szolgálja, hogy kapjunk néhány unalmas párbeszédet két küldetés között, melyek ebből kifolyólag szintén szenvedősre sikeredtek.
Nem véletlen ezek után, hogy a szereplőket sem sikerült túl emlékezetessé tenni! Hőseink között a szokványos harcost, mágust és íjászt találjuk, de a későbbiekben csatlakozó negyedik tag – valamint lesz majd egy ötödik meglepetés is – sem tudja túlzottan megbolondítani az élményt. Nem nevezhetők egyéniségnek, nem tesznek hozzá semmit a történethez vagy az élményhez, sőt mi több, még a képességeikre sem mondhatnánk azt, hogy különösebben egyediek. Természetesen fejleszteni tudjuk majd őket, de nem a szokványos módon, ezáltal zöld kristályokat kell gyűjtenünk ahhoz, hogy újabb aktív és passzív képességeket állíthassunk csatasorba, miközben hőseink alapvető tulajdonságai – életerő, páncél, sebzés és társaik – a szintlépéskor automatikusan növekednek.
A rendszer alapvetően rendkívül kötött, már-már kellemetlenül szűkös határok közé szorít minket, de a képességfán azért elég szuper dolgokat adhatunk hozzá a kiválasztott karakterekhez, noha az más kérdés, hogy ezeket a tulajdonságokat a pályákon lehetetlenség lesz kombinálni, sőt még a véletlenszerűséget is kivették a játékmenetből a fejlesztők, így minden varázslat vagy ütés-vágás mindig és mindenkor pontosan ugyanannyit sebez, amennyi a nagykönyvben meg van írva. Ezzel pedig bele is csaptunk a játék mechanizmusainak ismertetésébe, melyek a fenti negatívumok ellenére is egészen kellemesnek nevezhetők – hála a taktikus, körökre osztott harcrendszernek.
Merthogy dacára a semmitmondó történetnek és a rémesen egyszerű fejlődési rendszernek, a Druidstone: The Secret of the Menhir Forestben határozottan a küzdelmek kapták a központi szerepet, ezen a téren pedig igazán kellemesre vizsgázott a játék. Bár a taktikus jelzőt azért sok helyen nem tekinthetjük helytállónak, ellenben a körökre osztottság miatt minden lépésünket alaposan megfontolhatjuk, miközben természetesen előre meghatározott mennyiségű akciópontokból kell gazdálkodnunk.
Minden egyes pálya sajátos feladatokkal, fő és mellékes teendőkkel szolgál majd nekünk, azonban messze nem azon múlik a küldetések teljesítése, hogy milyen nagy kedvünk van a kalandozáshoz. Éppen ellenkezőleg, az alkotás legnagyobb különlegességét ugyanis az adja, hogy dacára a körökre osztott alapoknak, folyamatosan rohannunk és kapkodnunk kell, ezáltal nem lesz időnk nézelődni, amit a legkülönfélébb elemekkel oldottak meg a fejlesztők.
Elsőként például majdnem minden pályán folyamatosan termelődő ellenfelek törnek az életünkre, tehát előfordulhat, hogy már majdnem elértünk a célhoz, de akkor hirtelen teljesen átalakul a helyszín faunája, és egy vadonatúj ellenségtípus, egy komplett hadsereg támad ránk. Ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy meghalunk, vagy hagyjuk az utolsó kincsesláda megszerzését, és inkább gyorsan beszaladunk a célba, vagy elvégezzük a végső lényeges feladatot a biztos győzelem érdekében. A játékban meglepően gyakran kerülünk hasonlóan szorult helyzetbe, ezáltal a legtöbb taktikai szerepjátékkal ellentétben itt soha nem hajthatunk arra, hogy előbb kipucoljuk a pályát, majd utána nyugodtan körbenézünk, hiszen ha nem állunk szembe sokszoros túlerővel, gyakran még akkor is megzavarhatják terveinket a váratlan tényezők. Emiatt sokszor inkább menekülünk majd a győzelemért, aminek megvan ugyan a maga hangulata, ellenben sokakat inkább frusztrálhat ez a megoldás, hiszen ha erre hajtunk, kapásból az első pályát úgy elbukjuk, hogy az egy életre elveheti a kedvünket az egésztől.
A Druidstone ráadásul szigorúan értékel, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szinten teljesítettük az adott pályát, miközben az egyes helyszínek között gyakran nemcsak a környezet tekintetében találhatunk különbségeket, hanem a koncepció terén is. Ennek megfelelően akad majd, amikor csak minimális hadakozásra lesz szükségünk, mert az adott feladatot kisebb-nagyobb fejtörők legyűrésével kell teljesítenünk, ami sokkal kötöttebb lesz, mint ha mi döntenénk el, hogy az adott ellenféllel összemérjük-e a tudásunkat, vagy csak szimplán elszaladunk előle.
A feszültséget ráadásul gyakran nagyon aljas dolgokkal fokozták a készítők, sokszor még a teljesítendő körök számát is megadják, ami jelentős stresszt idézhet elő bennünk, és ez kifejezetten idegesítő tud lenni, pláne annak fényében, hogy a küldetések között még menteni sem tudunk. Ha tehát csapatunk minden tagját elveszítjük, teljesen elölről kell kezdenünk az adott küldetést, ami a gyakran igazságtalanul, sőt már-már csaló módon megoldott nehezítések miatt rengeteg kellemetlenséget idézhet elő.
Grafika:
Mindehhez pedig még a kinézet sem sikerült túl kiemelkedőre. A látvány ugyan nem csúnya, de ha túlzottan ráközelítünk a tereptárgyakra vagy a karakterekre, akkor azért rögtön kitűnik, hogy többéves elmaradásról beszélünk. Természetesen az indie színtéren ez a teljesítmény még bőven elfogadható, de azért láttunk már mérföldekkel jobb munkát ennél a hasonló költségvetésből készült alkotásoktól. Nagyobb szívfájdalmunk lehet, hogy átvezetők szinte egyáltalán nincsenek, valamint az egyedi grafikai megoldások is hiányoznak, néhány különleges szörnyet letekintve az egész csak kliséhalmozásnak tekinthető más fantáziavilágokból.
Kezelőfelület, irányíthatóság: Elsőre kicsit talán túl letisztultnak és egyszerűnek tűnhet a játék kezelőfelülete, ami nem is lenne nagy probléma, csakhogy sokszor alapvető információkat sem lehet megtalálni. Példának okáért néhány varázslatról lehetetlen kideríteni harc közben, hogy mit várhatunk az alkalmazás után, vagy éppen mekkorát sebzett, ezáltal már-már mobiljátékosan röhejes formában, szívecskékkel jelezték a készítők az életerőt, ami egy ilyen komolynak beállított alkotásnak rögtön megkérdőjelezi a hátterét. Persze, akinek volt már dolga korábban taktikai szerepjátékokkal, az legalább az irányítást nagyon gyorsan meg tudja szokni, hiszen ezen a téren minden a hagyományokat követi.
Játszhatóság: Ha lesz hozzá türelmünk, a Druidstone több mint 30, egymáshoz lazábban köthető pályát, illetve küldetést kínál nekünk, melyek mindegyike szédületes tempót diktál, de azért 20-30 perceket mindegyiken el lehet tölteni. Ez azt jelenti, hogy a szavatosságra nem lehet panasz, de azért egy kooperatív mód a több karakter felvonultatása miatt sokaknak hiányozhat.
Intelligencia, nehézség:
A mesterséges intelligencia és a nehézség terén sajnos nagyon csúnyán elvérzik a játék, aminek az oka leginkább az átgondolatlanságból fakad. Ellenfeleink általában a taktikázás szemernyi jelét sem mutatják, ösztönösen és agresszívan támadnak ránk, miközben a nehézség még a legalacsonyabb fokozaton is folyamatosan szigorú atyai pofonokkal jutalmazza a legkisebb baklövésünket. Ez a mentési rendszer átgondolatlansága miatt kifejezetten nagy negatívum, de még nagyobb baj, hogy a taktikai rész rendkívül átgondolatlan, ha tehát nem úgy gondolkozunk, mint a készítők, akkor sokszor esélyünk sem lesz teljesíteni a pályákat. Márpedig az ember éppen egy ilyen stílusú alkotástól várná ennek az ellenkezőjét, avagy a rengeteg megoldási lehetőséget!
Hangok, zene:
A zenék gyakorlatilag felejthetők a játékban, a szinkronok pedig olyanok, mintha nem is léteznének, tehát a mundér becsületét egyedül a hangeffektek mentik meg valamennyire, de azért ezekkel sem lehetünk maradéktalanul elégedettek.
Összegzés: A Druidstone: The Secret of the Menhir Forest egy kifejezett szerelemprojektként született, vagyis ennek megfelelően nem lehet összevetni a nagyobb költségvetésű játékokkal, de ezt leszámítva is olyan sok kellemetlenséget találhatunk benne, hogy a legtöbben bizonyára már az első pályák után elköszönnek tőle. Lehet szeretni és lehet élvezni is a végeredményt, de csak akkor, ha el tudjuk fogadni a minden téren múltidéző megoldásait, melyek között nem kevés átgondolatlan és logikátlan alternatíva is található. Őszintén reméljük, hogy a csapat inkább visszatér, és nekilát a Legend of Grimrock folytatásának!
Fejlesztő: Ctrl Alt Ninja
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Quad Q9400 2,6 GHz-es vagy AMD FX-4130 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 Ti vagy ATI Radeon HD 6850 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-750 2,6 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 975 processzor, Nvidia GeForce GTX 1050 vagy ATI Radeon RX 570 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Mutant Year Zero: Road to Eden
Kategória: taktikai szerepjáték
Új műfajban próbált szerencsét a Legend of Grimrock fejlesztőinek egy része, akik úgy döntöttek, hogy elkészítenek egy minden téren múltidéző taktikai szerepjátékot, ami egyáltalán nem is sikerült rosszul, de azért vannak olyan gyermekbetegségei, melyeket nem láttunk szívesen. Lássuk, hogy milyen lett a Druidstone: The Secret of the Menhir Forest!
Bár nem tudni pontosan, hogy mi a helyzet jelenleg a finn Almost Human csapatával – ha minden jól alakul, egy kis újraszerveződés után hamarosan folytatják a munkát –, azonban a csapat néhány tehetséges programozója addig is szeretett volna belevágni egy örömprojektbe. Ebből a kezdeményezésből született meg előbb a Ctrl Alt Ninja csapata, majd nevük alatt a Druidstone: The Secret of the Menhir Forest című videojáték, amivel ugyanúgy a múltidézés és a nosztalgiázás volt a céljuk, mint a stúdió tagjainak többsége által korábban tető alá hozott Legend of Grimrock esetében.
Míg azonban az a Might & Magic által kikövezett klasszikus körökre osztott szerepjátékok hírnevét szerette volna továbböregbíteni belső nézetes formában, addig ezzel az alkotással az izometrikus sajátosságokat kívánták a középpontba állítani, méghozzá a taktikai RPG-k nyomdokain haladva. Hogy a végeredmény színtiszta nosztalgia lett, ahhoz nem is férhet kétség, bizonyos megoldásai azonban annyira zsákutcának tekinthetők, hogy több helyen inkább okozott kellemetlenséget, mint elégedettséget.
Azzal a kijelentéssel ugyan nem értünk egyet, hogy régen minden jobb volt, hiszen 20-30 évvel ezelőtt is akadtak rossz játékok, csak akkor még a többségünk legfeljebb tinédzser volt, és az önálló véleményformálás nehezen ment, ergo az átlagos alkotásokat is könnyebben megszerettük. Ezt megkönnyítette, hogy akkoriban nehezebb volt játékokhoz jutni, mint manapság, ha tehát akadtak távoli – netalántán külföldi – rokonok, mindig nagy ünnep volt az érkezésük, pláne velünk egyidős unokatestvérek esetén, akikkel már hónapokkal korábban megbeszéltük – sokszor levélben – a következő nagy játékcserét.
Akinek rögtön a fülébe zúgott most egy csipetnyi floppykattogás, az máris nyithatja az elméjét, hiszen új kedvencet avathat a Druidstone: The Secret of the Menhir Forest képében – annak ellenére is, hogy ez a játék annak idején sem tudott volna nagyobb figyelmet szerezni, mint manapság. Ennek az oka több tőről fakad, de nekünk már a lagymatag, érthetetlen és összecsapott történettel voltak fenntartásaink, hiszen a druidákat ért támadások bár kellő izgalommal indulnak, azonban minél jobban belekeveredünk a konfliktusba, annál érthetetlenebbé és érdektelenebbé válik a cselekmény. Idejét sem tudjuk már, hogy ebben a műfajban mikor kaptunk ennyire összecsapott sztorit, ami tényleg csak azt a célt szolgálja, hogy kapjunk néhány unalmas párbeszédet két küldetés között, melyek ebből kifolyólag szintén szenvedősre sikeredtek.
Nem véletlen ezek után, hogy a szereplőket sem sikerült túl emlékezetessé tenni! Hőseink között a szokványos harcost, mágust és íjászt találjuk, de a későbbiekben csatlakozó negyedik tag – valamint lesz majd egy ötödik meglepetés is – sem tudja túlzottan megbolondítani az élményt. Nem nevezhetők egyéniségnek, nem tesznek hozzá semmit a történethez vagy az élményhez, sőt mi több, még a képességeikre sem mondhatnánk azt, hogy különösebben egyediek. Természetesen fejleszteni tudjuk majd őket, de nem a szokványos módon, ezáltal zöld kristályokat kell gyűjtenünk ahhoz, hogy újabb aktív és passzív képességeket állíthassunk csatasorba, miközben hőseink alapvető tulajdonságai – életerő, páncél, sebzés és társaik – a szintlépéskor automatikusan növekednek.
A rendszer alapvetően rendkívül kötött, már-már kellemetlenül szűkös határok közé szorít minket, de a képességfán azért elég szuper dolgokat adhatunk hozzá a kiválasztott karakterekhez, noha az más kérdés, hogy ezeket a tulajdonságokat a pályákon lehetetlenség lesz kombinálni, sőt még a véletlenszerűséget is kivették a játékmenetből a fejlesztők, így minden varázslat vagy ütés-vágás mindig és mindenkor pontosan ugyanannyit sebez, amennyi a nagykönyvben meg van írva. Ezzel pedig bele is csaptunk a játék mechanizmusainak ismertetésébe, melyek a fenti negatívumok ellenére is egészen kellemesnek nevezhetők – hála a taktikus, körökre osztott harcrendszernek.
Merthogy dacára a semmitmondó történetnek és a rémesen egyszerű fejlődési rendszernek, a Druidstone: The Secret of the Menhir Forestben határozottan a küzdelmek kapták a központi szerepet, ezen a téren pedig igazán kellemesre vizsgázott a játék. Bár a taktikus jelzőt azért sok helyen nem tekinthetjük helytállónak, ellenben a körökre osztottság miatt minden lépésünket alaposan megfontolhatjuk, miközben természetesen előre meghatározott mennyiségű akciópontokból kell gazdálkodnunk.
Minden egyes pálya sajátos feladatokkal, fő és mellékes teendőkkel szolgál majd nekünk, azonban messze nem azon múlik a küldetések teljesítése, hogy milyen nagy kedvünk van a kalandozáshoz. Éppen ellenkezőleg, az alkotás legnagyobb különlegességét ugyanis az adja, hogy dacára a körökre osztott alapoknak, folyamatosan rohannunk és kapkodnunk kell, ezáltal nem lesz időnk nézelődni, amit a legkülönfélébb elemekkel oldottak meg a fejlesztők.
Elsőként például majdnem minden pályán folyamatosan termelődő ellenfelek törnek az életünkre, tehát előfordulhat, hogy már majdnem elértünk a célhoz, de akkor hirtelen teljesen átalakul a helyszín faunája, és egy vadonatúj ellenségtípus, egy komplett hadsereg támad ránk. Ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy meghalunk, vagy hagyjuk az utolsó kincsesláda megszerzését, és inkább gyorsan beszaladunk a célba, vagy elvégezzük a végső lényeges feladatot a biztos győzelem érdekében. A játékban meglepően gyakran kerülünk hasonlóan szorult helyzetbe, ezáltal a legtöbb taktikai szerepjátékkal ellentétben itt soha nem hajthatunk arra, hogy előbb kipucoljuk a pályát, majd utána nyugodtan körbenézünk, hiszen ha nem állunk szembe sokszoros túlerővel, gyakran még akkor is megzavarhatják terveinket a váratlan tényezők. Emiatt sokszor inkább menekülünk majd a győzelemért, aminek megvan ugyan a maga hangulata, ellenben sokakat inkább frusztrálhat ez a megoldás, hiszen ha erre hajtunk, kapásból az első pályát úgy elbukjuk, hogy az egy életre elveheti a kedvünket az egésztől.
A Druidstone ráadásul szigorúan értékel, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szinten teljesítettük az adott pályát, miközben az egyes helyszínek között gyakran nemcsak a környezet tekintetében találhatunk különbségeket, hanem a koncepció terén is. Ennek megfelelően akad majd, amikor csak minimális hadakozásra lesz szükségünk, mert az adott feladatot kisebb-nagyobb fejtörők legyűrésével kell teljesítenünk, ami sokkal kötöttebb lesz, mint ha mi döntenénk el, hogy az adott ellenféllel összemérjük-e a tudásunkat, vagy csak szimplán elszaladunk előle.
A feszültséget ráadásul gyakran nagyon aljas dolgokkal fokozták a készítők, sokszor még a teljesítendő körök számát is megadják, ami jelentős stresszt idézhet elő bennünk, és ez kifejezetten idegesítő tud lenni, pláne annak fényében, hogy a küldetések között még menteni sem tudunk. Ha tehát csapatunk minden tagját elveszítjük, teljesen elölről kell kezdenünk az adott küldetést, ami a gyakran igazságtalanul, sőt már-már csaló módon megoldott nehezítések miatt rengeteg kellemetlenséget idézhet elő.
Grafika:
Mindehhez pedig még a kinézet sem sikerült túl kiemelkedőre. A látvány ugyan nem csúnya, de ha túlzottan ráközelítünk a tereptárgyakra vagy a karakterekre, akkor azért rögtön kitűnik, hogy többéves elmaradásról beszélünk. Természetesen az indie színtéren ez a teljesítmény még bőven elfogadható, de azért láttunk már mérföldekkel jobb munkát ennél a hasonló költségvetésből készült alkotásoktól. Nagyobb szívfájdalmunk lehet, hogy átvezetők szinte egyáltalán nincsenek, valamint az egyedi grafikai megoldások is hiányoznak, néhány különleges szörnyet letekintve az egész csak kliséhalmozásnak tekinthető más fantáziavilágokból.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Elsőre kicsit talán túl letisztultnak és egyszerűnek tűnhet a játék kezelőfelülete, ami nem is lenne nagy probléma, csakhogy sokszor alapvető információkat sem lehet megtalálni. Példának okáért néhány varázslatról lehetetlen kideríteni harc közben, hogy mit várhatunk az alkalmazás után, vagy éppen mekkorát sebzett, ezáltal már-már mobiljátékosan röhejes formában, szívecskékkel jelezték a készítők az életerőt, ami egy ilyen komolynak beállított alkotásnak rögtön megkérdőjelezi a hátterét. Persze, akinek volt már dolga korábban taktikai szerepjátékokkal, az legalább az irányítást nagyon gyorsan meg tudja szokni, hiszen ezen a téren minden a hagyományokat követi.Játszhatóság:
Ha lesz hozzá türelmünk, a Druidstone több mint 30, egymáshoz lazábban köthető pályát, illetve küldetést kínál nekünk, melyek mindegyike szédületes tempót diktál, de azért 20-30 perceket mindegyiken el lehet tölteni. Ez azt jelenti, hogy a szavatosságra nem lehet panasz, de azért egy kooperatív mód a több karakter felvonultatása miatt sokaknak hiányozhat.Intelligencia, nehézség:
A mesterséges intelligencia és a nehézség terén sajnos nagyon csúnyán elvérzik a játék, aminek az oka leginkább az átgondolatlanságból fakad. Ellenfeleink általában a taktikázás szemernyi jelét sem mutatják, ösztönösen és agresszívan támadnak ránk, miközben a nehézség még a legalacsonyabb fokozaton is folyamatosan szigorú atyai pofonokkal jutalmazza a legkisebb baklövésünket. Ez a mentési rendszer átgondolatlansága miatt kifejezetten nagy negatívum, de még nagyobb baj, hogy a taktikai rész rendkívül átgondolatlan, ha tehát nem úgy gondolkozunk, mint a készítők, akkor sokszor esélyünk sem lesz teljesíteni a pályákat. Márpedig az ember éppen egy ilyen stílusú alkotástól várná ennek az ellenkezőjét, avagy a rengeteg megoldási lehetőséget!Hangok, zene:
A zenék gyakorlatilag felejthetők a játékban, a szinkronok pedig olyanok, mintha nem is léteznének, tehát a mundér becsületét egyedül a hangeffektek mentik meg valamennyire, de azért ezekkel sem lehetünk maradéktalanul elégedettek.Összegzés:
A Druidstone: The Secret of the Menhir Forest egy kifejezett szerelemprojektként született, vagyis ennek megfelelően nem lehet összevetni a nagyobb költségvetésű játékokkal, de ezt leszámítva is olyan sok kellemetlenséget találhatunk benne, hogy a legtöbben bizonyára már az első pályák után elköszönnek tőle. Lehet szeretni és lehet élvezni is a végeredményt, de csak akkor, ha el tudjuk fogadni a minden téren múltidéző megoldásait, melyek között nem kevés átgondolatlan és logikátlan alternatíva is található. Őszintén reméljük, hogy a csapat inkább visszatér, és nekilát a Legend of Grimrock folytatásának!