Dojcsák Dániel
Magyarország lezúzza az EU-t, a MAHASZ ünnepel
Dr. Lévai Katalin, esélyegyenlőségi miniszterasszonyként megismert politikusunknak sikerült lenyűgöznie nemrég elkészített riportjával az Európai Parlamentet, ahol a honatyák/anyák elsöprő többséggel szavazták meg a magyar politikus internetes zenei kereskedelem szabályozásáról szóló 140 oldalas irományát. A MAHASZ és Artisjus örül az eredményeknek, ez már önmagában gyanús.
Lévai Katalin a sajtótájékoztatón saját bevallása szerint kissé kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy ennyire nagy számban voltak kíváncsiak a bejelentésére (kb. 20 ember), hiszen korábbi roma illetve női egyenjogúság témáira sosem voltak túlzottan kíváncsiak a sajtó képviselői. A coming out része volt az is, hogy neki kezdetben fogalma sem volt arról, hogy az online zenehallgatás, letöltés mi fán terem, de a hazai szakmai szervezetek képviselői szívesen kioktatták, fejlesztették a politikusnő techno-tudásbázisát, így mostanra rájött: ez szintén egy esélyegyenlőségi kérdés.
Persze itt éppenséggel nem nőkről vagy etnikumokról van szó, hanem a kis nemzetek zeneművészeinek esélyeiről. A kulturális sokszínűség megőrzése Európában kritikusan fontos szerephez kell hogy jusson, esélyt kell adni a kisebb országok, területek alkotóinak is a megjelenésre, ezért véleménye szerint keményen fel kell lépnie az EU apparátusának a monopóliumok ellen, legalábbis olyan speciális területeken, mint a művészet.
Lévai szerint a téma megbolygatásával, a korábbi EU-s ajánlással való szembehelyezkedéssel darázsfészekbe nyúltak és egy olyan régóta bejáratott, ámbátor rossz gyakorlatot kezdtek el felszámolni, ami lehetőséget teremt mind a mai napig a nagy kiadóvállalatoknak arra, hogy maguk szelektáljanak és korlátozzák ezzel a kultúra megőrzését és színesen tartását. A korábbi ajánlás úgynevezett puha törvény, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem kötelező betartani, a készülő direktíva viszont kötelező érvényű lesz, ráadásul tartalmában sem követi majd elődjét.
Az Unió számára a kulturális szempontokon túl pénzügyileg is fontos az online zeneértékesítés megfelelő szabályozása, hiszen évi 3,9 milliárd euró értéket (össz. EU GDP 5-7%-a) képviselnek az öreg kontinensen a szerzői jogokkal védett művek. Nem csoda, hogy a nagy kiadóvállalatok azonnal hőzöngeni kezdtek és tiltakoznak a Lévai-riport ellen, hiszen a profitorientált működésnek lőttek a zenei kultúra területén számukra.
Az eseményen jelen levő Bródy János, az Artisjus elnöke próbálta érthetővé tenni az itt feszülő ellentéteket, s felhozta a közgazdászok által kedvelt 80-20-as szabályt, amit még évszázadokkal ezelőtt talált ki egy talján szakember. Ennek lényege az volt, hogy a társadalom 20%-a rendelkezik a vagyon 80%-val. Ez az elv később átkúszott más területekre is, persze a számok változnak, de az arányokat a képlet jól mutatja. A zeneiparban mondhatjuk, hogy a zenészek 20%-a termeli a piac profitjának 80%-t, a kiadók tiltakozásának megértéséhez pedig ezt az arányt kell ismerni. Az ő gyakorlatuk szerint ki kell emelni ezt a 20%-ot, a többivel nem kell foglalkozni, úgysem veszi meg senki és ezzel a 20%-kal kell operálni, az ő jogaikat kell bitorolni. Tulajdonolni ugyanis Európában nem lehet, hiszen a szerzői jog errefelé elidegeníthetetlen, tehát csak képviselni lehet őket.
Lévai anyagának sarokpontjai nekimennek ennek a vadkapitalista szemléletnek, így nem támogatja a jogkezelő szervezetek, kiadóvállalatok, monopóliumok versengését, csupán korlátozott formában. A szerzőknek meg kell adni a szabad választás lehetőségét abban, hogy ki képviselje a jogaikat, továbbá el kell érni, hogy a licencelési folyamat az EU 27 tagállamára általános érvényű legyen, tehát ne kelljen végigkilincselni 27 jogvédő irodát, ha egy EU-s slágert akarunk gyártani.
Az egyablakos rendszer valóban rejteget előnyöket, viszont komoly kérdést vet fel a közös jogdíjkezelés kérdése. Az Unió tagországainak változatos gazdasági jellemzői (eltérő bérek, árszínvonal, adók stb.) lehetetlenné teszik, hogy egységes legyen a jogdíj, mert a bulgár testvérek beleroppannának a svédek számára filléresnek tűnő díjak kifizetésébe. Ezért a cél, hogy minden országra legyen meghatározva külön jogdíjérték, a fizetés pedig ne a jog keletkezésének helyétől függjön, hanem a letöltés helyétől.
Hoppá! Ha nagyon szélsőséges vagyok, akkor azt mondhatnám, hogy beindul hamarosan a letöltő turizmus: az osztrákok laptoppal járnak majd át hozzánk zenét letölteni. Sajnos a nagyszámú jogász, jogvédő és szakember jelenléte ellenére nem sikerült kideríteni, hogy mi is a valódi, praktikus előnye ennek a beadványnak, sőt a különböző szervezetek jelenlevő képviselői egymásnak is estek hirtelen, belefojtva a szót a kíváncsi, de értetlenül szemlélődő újságírókba.
Dr. Musinger Ágnes, a Mahasz vezetőnője (aki egyébként már Lévai doktornő jó barátnője is lett a sok szakmai beszélgetés során) elárulta, hogy az illegális felhasználás ellen továbbra is küzdenek majd, de a szent cél a legális letöltések problémáinak megoldása. A mostani beadvány jelentősége abban is állhat, hogy egyszerűvé teszi a forgalmazók, szerzők, sugárzók és egyéb szereplők számára a jogosultságszerzés folyamatát, így ez közvetve jó lesz a fogyasztóknak is, mert szélesebb kínálatból válogathatnak. Ugyanakkor hozzátette, hogy üdvözli a fix állami hatáskörbe helyezett jogdíjmeghatározás gyakorlatát is, hiszen nem megengedhető, hogy a versenyre hivatkozva egyre alacsonyabbak legyenek a kialkudott összegek.
Bródy János többek között kiemelte azt is, hogy Lévai Katalin eredménye becsülendő, hiszen kevés olyan szakpolitikus van, aki a rábízott témát ilyen alapossággal és lelkiismerettel dolgozza fel, meghallgatva a strassburgi lobbikon kívül a hazai, gyengébb érdekérvényesítéssel rendelkező szereplőket is. Szerinte Lévai nem feküdt le a bejáratott gőzhenger nyomvonalába, hanem helyesen felvállalta a véleménykülönbséget, amivel nagy szolgálatot tesz hazánknak illetve a többi hasonló méretű EU-s országnak is.
Az EU Parlament által elfogadott jelentés ugyan lassan fog majd beépülni a gyakorlatba, de a nagyvállalatok kénytelenek lesznek igen gyorsan átalakítani folyamataikat e szerint. A felhasználók, fogyasztók talán nem fognak túl sokat érezni abból, ami történik. Sőt a jelentés sikere talán nem is önmagáért áll, hanem azt a lehetőséget villantja fel, hogy igenis szembe lehet menni az EU-s törvényalkotás rossz beidegződéseivel és lehet alternatívát mutatni. Ehhez az eredményhez szerkesztőségünk is gratulál Lévai Katalinnak, a hazai (illetve mostmár teljesen EU-s) online letöltő piacnak sok szerencsét kívánunk.
Dr. Gyertyánfi Péter, az Artisjus főigazgatója szerkesztőségünk kérdésére elárulta, hogy az online jogosultságok rendeződése nem jelenti azt, hogy a kivetett matricás-adó megszűnne, hiszen effektíve az online boltban vásárolt zeneszám után fizetett jelenleg 28 forintos jogdíj nem azonos célokat szolgál az üres adathordozók után szedett sarccal. A matricás adóra szerinte azért van szükség, mert a jogosan megvásárolt számok is "önálló, megsokszorozódó életet kezdenek a számítógép merevlemezéről elindulva". Na ez sok volt kicsit, a békés lelkemnek is. Ezek szerint duplán kell fizetni annak, aki legálisan jut zenéhez és szimplán - vagy inkább szimplán sem - annak, aki illegálisan.
Arra a kérdésemre, hogy az Artisjus tervezi-e a megállapodást a hazai torrent oldalakkal a jogosított letöltésekkel kapcsolatban azt a választ kaptam, hogy természetesen szeretnének olyan felületet, hogy legálisan történnek a dolgok, de egyelőre elképzelhetetlen a warez közösség bevonása ebbe. Persze az Artisjus (matricavédő propaganda) szerint az otthoni felhasználás mindenképp legális, akkor is ha illegális forrásból töltöttük le a tartalmat, viszont a fájlcserélés kétirányúsága miatt mindenki bűnöző.
Lévai Katalin a sajtótájékoztatón saját bevallása szerint kissé kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy ennyire nagy számban voltak kíváncsiak a bejelentésére (kb. 20 ember), hiszen korábbi roma illetve női egyenjogúság témáira sosem voltak túlzottan kíváncsiak a sajtó képviselői. A coming out része volt az is, hogy neki kezdetben fogalma sem volt arról, hogy az online zenehallgatás, letöltés mi fán terem, de a hazai szakmai szervezetek képviselői szívesen kioktatták, fejlesztették a politikusnő techno-tudásbázisát, így mostanra rájött: ez szintén egy esélyegyenlőségi kérdés.
Persze itt éppenséggel nem nőkről vagy etnikumokról van szó, hanem a kis nemzetek zeneművészeinek esélyeiről. A kulturális sokszínűség megőrzése Európában kritikusan fontos szerephez kell hogy jusson, esélyt kell adni a kisebb országok, területek alkotóinak is a megjelenésre, ezért véleménye szerint keményen fel kell lépnie az EU apparátusának a monopóliumok ellen, legalábbis olyan speciális területeken, mint a művészet.
Lévai szerint a téma megbolygatásával, a korábbi EU-s ajánlással való szembehelyezkedéssel darázsfészekbe nyúltak és egy olyan régóta bejáratott, ámbátor rossz gyakorlatot kezdtek el felszámolni, ami lehetőséget teremt mind a mai napig a nagy kiadóvállalatoknak arra, hogy maguk szelektáljanak és korlátozzák ezzel a kultúra megőrzését és színesen tartását. A korábbi ajánlás úgynevezett puha törvény, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem kötelező betartani, a készülő direktíva viszont kötelező érvényű lesz, ráadásul tartalmában sem követi majd elődjét.
Az Unió számára a kulturális szempontokon túl pénzügyileg is fontos az online zeneértékesítés megfelelő szabályozása, hiszen évi 3,9 milliárd euró értéket (össz. EU GDP 5-7%-a) képviselnek az öreg kontinensen a szerzői jogokkal védett művek. Nem csoda, hogy a nagy kiadóvállalatok azonnal hőzöngeni kezdtek és tiltakoznak a Lévai-riport ellen, hiszen a profitorientált működésnek lőttek a zenei kultúra területén számukra.
Az eseményen jelen levő Bródy János, az Artisjus elnöke próbálta érthetővé tenni az itt feszülő ellentéteket, s felhozta a közgazdászok által kedvelt 80-20-as szabályt, amit még évszázadokkal ezelőtt talált ki egy talján szakember. Ennek lényege az volt, hogy a társadalom 20%-a rendelkezik a vagyon 80%-val. Ez az elv később átkúszott más területekre is, persze a számok változnak, de az arányokat a képlet jól mutatja. A zeneiparban mondhatjuk, hogy a zenészek 20%-a termeli a piac profitjának 80%-t, a kiadók tiltakozásának megértéséhez pedig ezt az arányt kell ismerni. Az ő gyakorlatuk szerint ki kell emelni ezt a 20%-ot, a többivel nem kell foglalkozni, úgysem veszi meg senki és ezzel a 20%-kal kell operálni, az ő jogaikat kell bitorolni. Tulajdonolni ugyanis Európában nem lehet, hiszen a szerzői jog errefelé elidegeníthetetlen, tehát csak képviselni lehet őket.
Lévai anyagának sarokpontjai nekimennek ennek a vadkapitalista szemléletnek, így nem támogatja a jogkezelő szervezetek, kiadóvállalatok, monopóliumok versengését, csupán korlátozott formában. A szerzőknek meg kell adni a szabad választás lehetőségét abban, hogy ki képviselje a jogaikat, továbbá el kell érni, hogy a licencelési folyamat az EU 27 tagállamára általános érvényű legyen, tehát ne kelljen végigkilincselni 27 jogvédő irodát, ha egy EU-s slágert akarunk gyártani.
Az egyablakos rendszer valóban rejteget előnyöket, viszont komoly kérdést vet fel a közös jogdíjkezelés kérdése. Az Unió tagországainak változatos gazdasági jellemzői (eltérő bérek, árszínvonal, adók stb.) lehetetlenné teszik, hogy egységes legyen a jogdíj, mert a bulgár testvérek beleroppannának a svédek számára filléresnek tűnő díjak kifizetésébe. Ezért a cél, hogy minden országra legyen meghatározva külön jogdíjérték, a fizetés pedig ne a jog keletkezésének helyétől függjön, hanem a letöltés helyétől.
Hoppá! Ha nagyon szélsőséges vagyok, akkor azt mondhatnám, hogy beindul hamarosan a letöltő turizmus: az osztrákok laptoppal járnak majd át hozzánk zenét letölteni. Sajnos a nagyszámú jogász, jogvédő és szakember jelenléte ellenére nem sikerült kideríteni, hogy mi is a valódi, praktikus előnye ennek a beadványnak, sőt a különböző szervezetek jelenlevő képviselői egymásnak is estek hirtelen, belefojtva a szót a kíváncsi, de értetlenül szemlélődő újságírókba.
Dr. Musinger Ágnes, a Mahasz vezetőnője (aki egyébként már Lévai doktornő jó barátnője is lett a sok szakmai beszélgetés során) elárulta, hogy az illegális felhasználás ellen továbbra is küzdenek majd, de a szent cél a legális letöltések problémáinak megoldása. A mostani beadvány jelentősége abban is állhat, hogy egyszerűvé teszi a forgalmazók, szerzők, sugárzók és egyéb szereplők számára a jogosultságszerzés folyamatát, így ez közvetve jó lesz a fogyasztóknak is, mert szélesebb kínálatból válogathatnak. Ugyanakkor hozzátette, hogy üdvözli a fix állami hatáskörbe helyezett jogdíjmeghatározás gyakorlatát is, hiszen nem megengedhető, hogy a versenyre hivatkozva egyre alacsonyabbak legyenek a kialkudott összegek.
Bródy János többek között kiemelte azt is, hogy Lévai Katalin eredménye becsülendő, hiszen kevés olyan szakpolitikus van, aki a rábízott témát ilyen alapossággal és lelkiismerettel dolgozza fel, meghallgatva a strassburgi lobbikon kívül a hazai, gyengébb érdekérvényesítéssel rendelkező szereplőket is. Szerinte Lévai nem feküdt le a bejáratott gőzhenger nyomvonalába, hanem helyesen felvállalta a véleménykülönbséget, amivel nagy szolgálatot tesz hazánknak illetve a többi hasonló méretű EU-s országnak is.
Az EU Parlament által elfogadott jelentés ugyan lassan fog majd beépülni a gyakorlatba, de a nagyvállalatok kénytelenek lesznek igen gyorsan átalakítani folyamataikat e szerint. A felhasználók, fogyasztók talán nem fognak túl sokat érezni abból, ami történik. Sőt a jelentés sikere talán nem is önmagáért áll, hanem azt a lehetőséget villantja fel, hogy igenis szembe lehet menni az EU-s törvényalkotás rossz beidegződéseivel és lehet alternatívát mutatni. Ehhez az eredményhez szerkesztőségünk is gratulál Lévai Katalinnak, a hazai (illetve mostmár teljesen EU-s) online letöltő piacnak sok szerencsét kívánunk.
Dr. Gyertyánfi Péter, az Artisjus főigazgatója szerkesztőségünk kérdésére elárulta, hogy az online jogosultságok rendeződése nem jelenti azt, hogy a kivetett matricás-adó megszűnne, hiszen effektíve az online boltban vásárolt zeneszám után fizetett jelenleg 28 forintos jogdíj nem azonos célokat szolgál az üres adathordozók után szedett sarccal. A matricás adóra szerinte azért van szükség, mert a jogosan megvásárolt számok is "önálló, megsokszorozódó életet kezdenek a számítógép merevlemezéről elindulva". Na ez sok volt kicsit, a békés lelkemnek is. Ezek szerint duplán kell fizetni annak, aki legálisan jut zenéhez és szimplán - vagy inkább szimplán sem - annak, aki illegálisan.
Arra a kérdésemre, hogy az Artisjus tervezi-e a megállapodást a hazai torrent oldalakkal a jogosított letöltésekkel kapcsolatban azt a választ kaptam, hogy természetesen szeretnének olyan felületet, hogy legálisan történnek a dolgok, de egyelőre elképzelhetetlen a warez közösség bevonása ebbe. Persze az Artisjus (matricavédő propaganda) szerint az otthoni felhasználás mindenképp legális, akkor is ha illegális forrásból töltöttük le a tartalmat, viszont a fájlcserélés kétirányúsága miatt mindenki bűnöző.