Szekeres Viktor
Fekete hattyú - Natalie Portman megmutatja
Bármennyire is csodás és megtévesztő a Fekete hattyú zenéje, valójában kőkemény és sokkoló pszichothrillerről van szó. Darren Aronofsky végre befutott.
Hogy tetszett a Fekete hattyú?
Csak sikerült Darren Aronofsky-nak. Annak idején Christopher Nolannal állítottuk párba, hiszen a közvélekedés (és az IMDb-s osztályzatok) alapján ők a jelen azon kevés rendezői közé tartoznak, akik még nem nyúltak mellé mozifilmmel. Bár Nolan jó pár Top 250-es filmet is produkált, a legnagyobb különbség közte és Aronofsky között az volt, hogy utóbbi első négy filmje összesen nem hozott annyi bevételt Amerikában (43 millió dollár), mint mondjuk a Sötét lovag csak a nyitónapján (67 millió dollár).
A 100 milliós amerikai bevételt átlépő Fekete hattyúval persze ez a sorozat megszakadt, pedig Aronofsky új filmje közel sem a legpopulárisabb alkotás az eddigiek közül, s talán még azt is megkockáztatnánk, hogy előző filmjei, azaz a Pí (ejj, azok a régi szép idők, amikor itthon underground vetítéseken lehetett megnézni), a Rekviem egy álomért, A forrás és A pankrátor mind jobban sikerültek. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy "természetesen" a Fekete hattyú is nagyon jó lett. Jöhet a következő állomás: az új Wolverine-mozi.
De hogy ne fulladjunk beLE a nagy és felesleges Aronofsky-imádatba, ejtsünk pár szót a Fekete hattyúról is, mely annak ellenére nagy siker, hogy egy balettos film. (A színészek elmondása szerint éppen a férfi nézők moziba csábítása érdekében belekerült egy leszbikus jelenet.) Natalie Portman alakítja benne a főhősnőt, Nina Sayerst, aki nagyon tehetséges és kitűnő munkabírású balerina, ám, talán ennek is köszönhetően, magánélete nem nagyon van, anyjával él együtt, elég alárendelt viszonyban. Társulata éppen a Hattyúk tava premierjére készül, s természetesen Nina is esélyes a főszerepre, azonban rendezője úgy tartja, hogy míg a fehér hattyút kiválóan meg tudná jeleníteni, a démoni fekete hattyúba beletörne a bicskája.
Bár a Fekete hattyú műfaja dráma, sőt még esetleg a pszichothrillert is bele lehet keverni, azt előre jeleznénk, hogy a filmben kiemelt szerepet kap a balett, illetve a zene, melyért Clint Mansellt ismét csak levegőnek nézte az amerikai filmes akadémia. A színházi körítés ellenére azonban a Fekete hattyú szinte csakis Nináról szól, az ő fura életéről, a színpadhoz való ragaszkodásáról, arról, hogy a rátelepedő anyja őt okolja saját karrierje feladásáért - a nagyon erősen megrajzolt karakter hihetetlenül labilis és törékeny, nem véletlen, hogy Natalie Portman jelenleg az Oscarra leginkább esélyes női főszereplő.
Hány Darren Aronofsky-filmet láttál?
Portman gyenge civil és erős színpadi jelleme pedig nagyjából hordozza magában azt a kettősséget, melyet filmbéli rendezője elvár tőle, hogy megfelelően alakíthassa egyszerre a fehér és fekete hattyút, azonban a való életben semmi sem csak fehér és fekete, s bizony idővel Nina is kénytelen ráébredni arra, hogy a szerep, amiért annyira küzd, el fogja emészteni. Az ölelő karmok közül való kiszabadulásra nincs sok esély, s ez az, amit a kezdetektől fogva érez a néző is, ez az, aminek köszönhetően az első perctől átlengi a Fekete hattyút egyfajta feszültség, ami átröpít minket a 100 perces játékidőn, hogy a záró képsorokat követően a fejünket fogjuk, s megfelelő magyar szót keressünk a filmet angolul remekül leíró "mindfuck" kifejezésre.
Persze, mikor eljő a Vég, akkor nem azért hal meg bennünk valami, mert váratlan dolgoknak lennénk szemtanúi, hiszen látjuk Nina utazását, látjuk az átalakulását, sejthetjük, hol köthet ki. Azonban mindezt annyira lecsupaszítva láthatjuk mindenféle sallang nélkül, hogy óhatatlanul is megfog minket. És ez Aronofsky filmjének legnagyobb erőssége, hogy egy cseppet sem eredeti történetet úgy mutat meg, pár sokszor, sok helyen látott történetszálat úgy fon össze, hogy eszünkbe sem jut azon sápítozni, hogy mi eredeti ötlet és mi klisé.
A Fekete hattyú jó film lett, nagyon erős és, ami még jobb, nagyon hatásos, azonban közel sem Aronofsky legjobb munkája, mindössze a legpolírozottabb, az Oscarra esélyes filmek között is jó pár jobbat találni. De persze csak azért, mert nem száll el tőle az ember, szavakkal elég nehéz leírni, hogy a remek kompozíciók és a balettjelenetek milyen jól mutatnak a vásznon, miközben az olykor eszelős hangeffektek a frászt hozzák szegény nézőre. A Fekete hattyú bár közel sem mindenkinek ajánlható, igazi mozis élmény, azonban a szuperlatívuszokat más filmre tartogatnánk.
A 100 milliós amerikai bevételt átlépő Fekete hattyúval persze ez a sorozat megszakadt, pedig Aronofsky új filmje közel sem a legpopulárisabb alkotás az eddigiek közül, s talán még azt is megkockáztatnánk, hogy előző filmjei, azaz a Pí (ejj, azok a régi szép idők, amikor itthon underground vetítéseken lehetett megnézni), a Rekviem egy álomért, A forrás és A pankrátor mind jobban sikerültek. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy "természetesen" a Fekete hattyú is nagyon jó lett. Jöhet a következő állomás: az új Wolverine-mozi.
De hogy ne fulladjunk beLE a nagy és felesleges Aronofsky-imádatba, ejtsünk pár szót a Fekete hattyúról is, mely annak ellenére nagy siker, hogy egy balettos film. (A színészek elmondása szerint éppen a férfi nézők moziba csábítása érdekében belekerült egy leszbikus jelenet.) Natalie Portman alakítja benne a főhősnőt, Nina Sayerst, aki nagyon tehetséges és kitűnő munkabírású balerina, ám, talán ennek is köszönhetően, magánélete nem nagyon van, anyjával él együtt, elég alárendelt viszonyban. Társulata éppen a Hattyúk tava premierjére készül, s természetesen Nina is esélyes a főszerepre, azonban rendezője úgy tartja, hogy míg a fehér hattyút kiválóan meg tudná jeleníteni, a démoni fekete hattyúba beletörne a bicskája.
Bár a Fekete hattyú műfaja dráma, sőt még esetleg a pszichothrillert is bele lehet keverni, azt előre jeleznénk, hogy a filmben kiemelt szerepet kap a balett, illetve a zene, melyért Clint Mansellt ismét csak levegőnek nézte az amerikai filmes akadémia. A színházi körítés ellenére azonban a Fekete hattyú szinte csakis Nináról szól, az ő fura életéről, a színpadhoz való ragaszkodásáról, arról, hogy a rátelepedő anyja őt okolja saját karrierje feladásáért - a nagyon erősen megrajzolt karakter hihetetlenül labilis és törékeny, nem véletlen, hogy Natalie Portman jelenleg az Oscarra leginkább esélyes női főszereplő.
Persze, mikor eljő a Vég, akkor nem azért hal meg bennünk valami, mert váratlan dolgoknak lennénk szemtanúi, hiszen látjuk Nina utazását, látjuk az átalakulását, sejthetjük, hol köthet ki. Azonban mindezt annyira lecsupaszítva láthatjuk mindenféle sallang nélkül, hogy óhatatlanul is megfog minket. És ez Aronofsky filmjének legnagyobb erőssége, hogy egy cseppet sem eredeti történetet úgy mutat meg, pár sokszor, sok helyen látott történetszálat úgy fon össze, hogy eszünkbe sem jut azon sápítozni, hogy mi eredeti ötlet és mi klisé.
A Fekete hattyú jó film lett, nagyon erős és, ami még jobb, nagyon hatásos, azonban közel sem Aronofsky legjobb munkája, mindössze a legpolírozottabb, az Oscarra esélyes filmek között is jó pár jobbat találni. De persze csak azért, mert nem száll el tőle az ember, szavakkal elég nehéz leírni, hogy a remek kompozíciók és a balettjelenetek milyen jól mutatnak a vásznon, miközben az olykor eszelős hangeffektek a frászt hozzák szegény nézőre. A Fekete hattyú bár közel sem mindenkinek ajánlható, igazi mozis élmény, azonban a szuperlatívuszokat más filmre tartogatnánk.
|
Fekete hattyú (Black Swan)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 108 perc, 2010 16 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Darren Aronofsky forgatókönyvíró: Mark Heyman, Andres Heinz, John J. McLaughlin zeneszerző: Clint Mansell operatőr: Matthew Libatique producer: Scott Franklin, Mike Medavoy, Arnold Messer, Brian Oliver szereplők: Natalie Portman (Nina Sayers) Mila Kunis (Lily) Winona Ryder (Beth Macintyre) Vincent Cassel (Thomas Leroy) Sebastian Stan (Andrew) Toby Hemingway (Tom) Barbara Hershey (Erica Sayers) |
grat natalie!