Szekeres Viktor
Vakság - egy Nobel-díjas író világvége víziója
Járványként terjed a vakság, a betegeket karanténba zárják, ahol egy szikra is elég a robbanáshoz. Mit kezdjen köztük az, aki egyedüliként lát?
Filmkritikusnak lenni nem csak azért jó, mert az ember minden filmet a hazai és sokszor a világpremier előtt megnézhet, s olykor még a forgalmazó költségére jól is lakhat előtte vagy utána, hanem mert a filmek művelődési vagy popkulturális útmutatóként is szolgálnak. Legalábbis azon tollnokok számára, akik a megannyi irodalmi filmadaptáció előtt vagy után elolvassák az alapul használt művet is, hogy annak ismeretében zúdíthassák a nyájas olvasóra okosságaikat. Manapság már tényleg annyi könyvből készül a film, hogy az embernek nem is kell gondolkodnia azon, hogy mit vegyen meg/kölcsönözzön ki, elég azokra a könyvekre hagyatkoznia, melyeket a filmesek feldolgozásra méltónak ítéltek. Éljen az egyéni döntés hiánya!
Épp ezért, amikor a kritikus egy adaptáció premierjére készül, dönthet, hogy rászán-e egy hétvégét a rendező által megfilmesített könyvre, vagy inkább a film utánra tartogatja az olvasást. Egy biztos, a könyvet érdemes mindig elolvasni, hiszen az alapmű ismerete remekül rávilágít arra, hogy miképp is jár a hollywoodi produceri agy. A nagy kérdés csak az, hogy mikor érdemes a könyves tudással érkezni egy premierre és mikor érdemes hagyni, hogy előtudás nélkül hasson a film? (Legutóbb a Harry Potter 5. részénél sikerült megtapasztalnom, hogy mennyire más úgy nézni egy HP-filmet, hogy az ember nem ismeri a sztorit, szemben azzal, ha ismeri, mint ezen sorok írója az első 4 film esetében.)
Valahol lusta magatartásnak is tűnhet, ha a recenzió írója nem olvassa az eredetit, hiszen akkor nem nagyon tud véleménnyel szolgálni azok számára, akiknek esetleg kedvenc könyvükről van szó - ilyenkor csak a fellelhető, másodkézből szerzett tudásra lehet támaszkodni. A Vakság esetében is ez volt a helyzet, hiszen a Nobel-díjas José Saramago művéből készült filmet annyira lehordták, hogy gondoltuk az csak javíthat a filmélményen, ha a könyvet későbbre tartogatjuk, hisz annak minősége nem fog változni. (Azért valljuk meg, hogy valahol vicces, ha valaki a kritika előtt nem csak a Vágy és vezeklést, de még a Boltkóros naplóját és a Kutyaszállót is elolvassa, de a Vakságot már nem...)
De lássuk cikkünk tárgyát, a filmet is, ennyi szájtépés után. Vajon mit tudhat a Vakság, ha ennyire szétszedték a kritikusok és a könyvet ismerők? Első blikkre egy klasszikus horror-thriller szituációnak is tűnhet a sztori, ha nem tudnánk, hogy itt egy Nobel-díjas író alkotásáról van szó. Az emberek nemes egyszerűséggel elkezdenek megvakulni, mint egyfajta járványt terjesztik egymás között a vakságot, a kormány pedig erre azt lépi, hogy a fertőzötteket karanténba zárja és fegyveresekkel kezdi őriztetni. Az elszigeteltségben pedig, ahogy az kell, újfajta társadalmi rend alakul ki. Legyek ura, csak vakokkal.
A történet, ahogy az Saramagótól nem meglepő, egy meg nem nevezett városban játszódik, nem csak amerikai, de japán és spanyolajkú szereplőkkel, akik közül senkinek sem tudjuk a nevét. Az időpontja is napjainkra tehető, szemben a '30-as, '40-es évekkel, mint a regényben. Igazi erőssége, hogy a film kezdetén a mit sem sejtő (és a könyvet nem ismerő néző) csak bámul tátott szájjal, hogy épp mi történik, mi ez a titokzatos "fehér kór", vajon mire mehet ki a játék. (Beletelik vagy fél órába, míg tudatosul bennünk, hogy mi a Vakság célja.)
A történetet a vakok között nem királyként tetszelgő kétszemű segítségével láthatjuk Julianne Moore alakításában, kinek karaktere kitartva férje mellett, önként vonul be a karanténba és próbál mindenki anyukája maradni. Azonban ahogy telik az idő, természetes, hogy az eleinte még katonásnak vélt rend kezd összeomlani, az alapokon repedések kezdenek mutatkozni és persze, hogy megmutatkozik az emberi természet pőre valójában. Aki már látott ilyen filmet, az jó eséllyel megjósolhatja 50 perc után a film második felének történéseit. Ez rossz pont lenne, de ezúttal szerencsére nem ez a lényeg.
A Vakság erőszakossága mellett természetesen nem lehet elmenni - mondjuk ezt úgy is, hogy mivel anno a tesztvetítéseknél a nézők elkezdtek elszállingózni a film közben, erőteljesen megvágtak bizonyos jeleneteket, annak ellenére, hogy a könyvben jóval durvább eseményekről is beszámol az író. Éppen ezen aspektus miatt és az alapul szolgáló könyv magas irodalmi volta ellenére ajánlható a film a fiatalabb rétegnek is, akik szívesen veszik, ha egy film közben "ez, de durva, banyek!" felszisszenések hagyhatják el szájukat.
Nehéz megítélni, hogy mennyire jó film a Vakság, hiszen van, hogy az emberben ambivalens érzések keringenek - egy, vagyis kettő biztos: letaglózó, gyomorba markoló rémálom és az embereket meg fogja osztani. Aki rá tud kattanni Saramago világára, annak minden bizonnyal be fog jönni ez a kvázi posztapokaliptikus kamaradráma, amiben a rendező által teremtett feszültségen kívül a nézőpont talán a legérdekesebb. Egész egyszerűen Cesar Charlone, uruguayi operatőr olyan fantasztikus képeket mutat a nézőknek, úgy ábrázolja a könyvben is jól körbeírt fehér vakságot, hogy nem bírjuk nem élvezni a filmet akkor sem, ha az épp kitérni látszik a neki szabott mederből.
Érdekességképpen még annyit, hogy az 1995-ös Vakságnak 2004-ben könyvformában megjelent a folytatása, a Megvilágosodás (Seeing). Azonban filmként szinte biztos, hogy felesleges ennek adaptációjára várni, hiszen a Vakság, bár nemzetközileg mutatott fel némi eredményt (16 millió dollár), de Amerikában olyan nagyot bukott (alig 3 millió dollár bevétel), hogy 2 hét után minden moziból eltűnt a film. Persze nálunk sem ad különösebb büszkeségre okot a premier hétvégéjén a 738 fizető budapesti néző...
Filmkritikusnak lenni nem csak azért jó, mert az ember minden filmet a hazai és sokszor a világpremier előtt megnézhet, s olykor még a forgalmazó költségére jól is lakhat előtte vagy utána, hanem mert a filmek művelődési vagy popkulturális útmutatóként is szolgálnak. Legalábbis azon tollnokok számára, akik a megannyi irodalmi filmadaptáció előtt vagy után elolvassák az alapul használt művet is, hogy annak ismeretében zúdíthassák a nyájas olvasóra okosságaikat. Manapság már tényleg annyi könyvből készül a film, hogy az embernek nem is kell gondolkodnia azon, hogy mit vegyen meg/kölcsönözzön ki, elég azokra a könyvekre hagyatkoznia, melyeket a filmesek feldolgozásra méltónak ítéltek. Éljen az egyéni döntés hiánya!
Épp ezért, amikor a kritikus egy adaptáció premierjére készül, dönthet, hogy rászán-e egy hétvégét a rendező által megfilmesített könyvre, vagy inkább a film utánra tartogatja az olvasást. Egy biztos, a könyvet érdemes mindig elolvasni, hiszen az alapmű ismerete remekül rávilágít arra, hogy miképp is jár a hollywoodi produceri agy. A nagy kérdés csak az, hogy mikor érdemes a könyves tudással érkezni egy premierre és mikor érdemes hagyni, hogy előtudás nélkül hasson a film? (Legutóbb a Harry Potter 5. részénél sikerült megtapasztalnom, hogy mennyire más úgy nézni egy HP-filmet, hogy az ember nem ismeri a sztorit, szemben azzal, ha ismeri, mint ezen sorok írója az első 4 film esetében.)
Valahol lusta magatartásnak is tűnhet, ha a recenzió írója nem olvassa az eredetit, hiszen akkor nem nagyon tud véleménnyel szolgálni azok számára, akiknek esetleg kedvenc könyvükről van szó - ilyenkor csak a fellelhető, másodkézből szerzett tudásra lehet támaszkodni. A Vakság esetében is ez volt a helyzet, hiszen a Nobel-díjas José Saramago művéből készült filmet annyira lehordták, hogy gondoltuk az csak javíthat a filmélményen, ha a könyvet későbbre tartogatjuk, hisz annak minősége nem fog változni. (Azért valljuk meg, hogy valahol vicces, ha valaki a kritika előtt nem csak a Vágy és vezeklést, de még a Boltkóros naplóját és a Kutyaszállót is elolvassa, de a Vakságot már nem...)
De lássuk cikkünk tárgyát, a filmet is, ennyi szájtépés után. Vajon mit tudhat a Vakság, ha ennyire szétszedték a kritikusok és a könyvet ismerők? Első blikkre egy klasszikus horror-thriller szituációnak is tűnhet a sztori, ha nem tudnánk, hogy itt egy Nobel-díjas író alkotásáról van szó. Az emberek nemes egyszerűséggel elkezdenek megvakulni, mint egyfajta járványt terjesztik egymás között a vakságot, a kormány pedig erre azt lépi, hogy a fertőzötteket karanténba zárja és fegyveresekkel kezdi őriztetni. Az elszigeteltségben pedig, ahogy az kell, újfajta társadalmi rend alakul ki. Legyek ura, csak vakokkal.
A történet, ahogy az Saramagótól nem meglepő, egy meg nem nevezett városban játszódik, nem csak amerikai, de japán és spanyolajkú szereplőkkel, akik közül senkinek sem tudjuk a nevét. Az időpontja is napjainkra tehető, szemben a '30-as, '40-es évekkel, mint a regényben. Igazi erőssége, hogy a film kezdetén a mit sem sejtő (és a könyvet nem ismerő néző) csak bámul tátott szájjal, hogy épp mi történik, mi ez a titokzatos "fehér kór", vajon mire mehet ki a játék. (Beletelik vagy fél órába, míg tudatosul bennünk, hogy mi a Vakság célja.)
A történetet a vakok között nem királyként tetszelgő kétszemű segítségével láthatjuk Julianne Moore alakításában, kinek karaktere kitartva férje mellett, önként vonul be a karanténba és próbál mindenki anyukája maradni. Azonban ahogy telik az idő, természetes, hogy az eleinte még katonásnak vélt rend kezd összeomlani, az alapokon repedések kezdenek mutatkozni és persze, hogy megmutatkozik az emberi természet pőre valójában. Aki már látott ilyen filmet, az jó eséllyel megjósolhatja 50 perc után a film második felének történéseit. Ez rossz pont lenne, de ezúttal szerencsére nem ez a lényeg.
A Vakság erőszakossága mellett természetesen nem lehet elmenni - mondjuk ezt úgy is, hogy mivel anno a tesztvetítéseknél a nézők elkezdtek elszállingózni a film közben, erőteljesen megvágtak bizonyos jeleneteket, annak ellenére, hogy a könyvben jóval durvább eseményekről is beszámol az író. Éppen ezen aspektus miatt és az alapul szolgáló könyv magas irodalmi volta ellenére ajánlható a film a fiatalabb rétegnek is, akik szívesen veszik, ha egy film közben "ez, de durva, banyek!" felszisszenések hagyhatják el szájukat.
Nehéz megítélni, hogy mennyire jó film a Vakság, hiszen van, hogy az emberben ambivalens érzések keringenek - egy, vagyis kettő biztos: letaglózó, gyomorba markoló rémálom és az embereket meg fogja osztani. Aki rá tud kattanni Saramago világára, annak minden bizonnyal be fog jönni ez a kvázi posztapokaliptikus kamaradráma, amiben a rendező által teremtett feszültségen kívül a nézőpont talán a legérdekesebb. Egész egyszerűen Cesar Charlone, uruguayi operatőr olyan fantasztikus képeket mutat a nézőknek, úgy ábrázolja a könyvben is jól körbeírt fehér vakságot, hogy nem bírjuk nem élvezni a filmet akkor sem, ha az épp kitérni látszik a neki szabott mederből.
Érdekességképpen még annyit, hogy az 1995-ös Vakságnak 2004-ben könyvformában megjelent a folytatása, a Megvilágosodás (Seeing). Azonban filmként szinte biztos, hogy felesleges ennek adaptációjára várni, hiszen a Vakság, bár nemzetközileg mutatott fel némi eredményt (16 millió dollár), de Amerikában olyan nagyot bukott (alig 3 millió dollár bevétel), hogy 2 hét után minden moziból eltűnt a film. Persze nálunk sem ad különösebb büszkeségre okot a premier hétvégéjén a 738 fizető budapesti néző...
|
Vakság (Blindness) színes feliratos kanadai-brazil-japán film, 121 perc, 2008 Rendező: Fernando Meirelles Író: José Saramago Forgatókönyvíró: Don McKellar Zeneszerző: Marco Antőnio Guimaraes Operatőr: César Charlone Producer: Andrea Barata Ribeiro, Niv Fichman Szereplők: Mark Ruffalo (orvos) Julianne Moore (az orvos felesége) Gael García Bernal (csapos) Danny Glover (fekete szemkötős férfi) Alice Braga (fekete napszemüveges nő) Yusuke Iseya (az első megvakult ember) Yoshino Kimura (az első megvakult férfi felesége) |
