Szekeres Viktor
Capote - Egy, csak egy legény...
Az egyik legnagyobb kortárs amerikai írói élete alapján készült filmben nyújtott brillírozásáért Phillip Seymour Hoffman megkapta a legjobb férfi alakítás Oscar-ját. A film már közel sem ilyen jó.
Itthon nem biztos, hogy annyira ismert Truman Capote neve, mint az USA-ban, ahol fogalommá vált. De ha megemlítjük, hogy az ő regényéből készült az Álom luxuskivitelben, valamint a Hidegvérrel című klasszikus film, akkor rögtön elismerően csettinthetünk hüvelyk- és középső ujjunkkal (le a mutatóujjal csettintőkkel!). A régebbi filmeket élből ellenzők maximum az ugyancsak régebbi, de legutóbb Szilveszterkor vetített Meghívás egy gyilkos vacsorára című krimiparódiából ismerhetik az írót Lionel Twain-ként, mely kvázi egyetlen filmszerepe volt.
A Capote természetszerűleg Truman Capote-ról szól, és azzal kezdődik, hogy a híres írót kiküldik egy kansas-i gyilkossághoz hogy tudósítson az eseményekről. A tett brutalitásán meghökkent zsurnaliszta kíváncsisága azonban elkezd fokozódni, ahogyan ráeszmél a bűnügy elkövetésének körülményeire. El is határozza, hogy könyvet ír az ügyről: felderíti a körülményeket, beszél a tettesekkel és mindent rafinériát bevet, hogy minél pontosabban fesse le a könyvben az eseményeket, a motivációkat. De a regény csak nem akar befejeződni, egyvalami hiányzik, hogy teljes legyen, és ez az egy valami komoly változásokon viszi át Capote-t.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Általában itthon az a tömegálláspont, hogy az Oscar-díj megvetendő műfaj, egyértelműen divat köpködni, de hát magyar elmével úgysem tudjuk beleélni magunkat az amerikai filmszakma, valamint az amerikai dollár által hajtott világ gondolkodásába. Sok vitát szokott generálni a legjobb film díja, hiszen ízlésbeli különbözőségek okán van, ki az új Batman-nek, van ki a Gorilla bácsinak adná a szobrot, ha az illetőnek az tetszett a legjobban az idén, de ezeket a filmeket nem díjátadókra készítették. A stúdiók minden évben előállnak azzal a potenciális 2-3 filmjükkel, melyekből egyet megpróbálnak befuttatni az összes díjátadón - a Sony idén, vagyis 2005-ben az Egy gésa emlékiratait akarta befuttatni, de amikor már lehetett látni, hogy a híres regény adaptációja esélytelen, akkor a Sony Classics label alatt forgalmazott Capote-t húzta elő a cilinderből, amely férfi főszereplője miatt az egyik legbiztosabb Oscar-esélyes volt.
Meg is kapta jelöléseit a Capote (melyek közül természetesen a főszereplőn kívül egyet sem váltott be), mi meg csak pislogunk, hogy miért is? Nem az a gond, hogy a Capote rossz film lenne, inkább az, hogy nem olyan jó, hogy Oscar-alapanyagként kezeljük. (Jó, az Oscar degradálásával már felborul az egyensúly, hogy melyik film érdemel díjat és melyik nem) Egy korrekt életrajzi elemekre épülő filmmel van dolgunk, amely egyetlen erénye az alkotást egymaga a hátán cipelő Philip Seymour Hoffman, akiből már régóta kinéz a díjeső (Love Lisa, Magnólia, Az utolsó éjjel - legközelebb majd Tom Cruise ellenlábasa lesz a Mission Impossible harmadik részében)
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Szerencsére a Capote nem a mostanában kedvelt "120 percbe sűrítve az egész élet" mintára épül, hanem egy mindössze pár éves periódust emel ki az író életéből, éppen azt a periódust, mely alapművének elkészítését öleli fel. A Hidegvérrel című filmet 1967-ből mindenki ismeri, aki mozi-ínyencnek vallja magát, a négy Oscar-díjra (ajajj) is jelölt alkotás a kor egyik valóban meghatározó filmje volt - a könyv nem kevésbé. A Capote segítségével a regény születésének nem mindennapi körülményeit követhetjük figyelemmel és eközben a címszereplő személyiségének feneketlen bugyraiba is alámerülhetünk - és igazából ez a film egyik legnagyobb erénye. Lehet, hogy ásítozunk, mert vontatott a történet, lehet, hogy nem érdeklődünk, mert tudjuk (az előzmények alapján), hogy mire megy ki a játék, de az író Truman Capote személyisége, pláne Philip Seymour Hoffman tolmácsolásában felettébb érdekes.
Még véletlenül se higgye azt valaki az előzetes alapján, hogy csak a 160 centis, közismerten homoszexuális író hangzatos affektálása az, amit megragadott a Hoffman. Nem. Egyszerűen hihetetlen az az átlényegülés, amellyel olyan apró dolgokra is oda tudott figyelni a színész, mint a kéztartás, sőt az ujjtartás (vagy a körömtartás, ha még nagyobbat akarnék nyalintani). Ha van valami ami egy kritikában felesleges, akkor az az ömlengés, hiszen úgyis mindenki kialakítja saját maga a véleményét a színészről és játékáról, de ezúttal - mint oly sokszor a színészi kategóriában - nem tévedt nagyot az Akadémia, amikor a Capote férfi főszereplője mellett döntött. (Jól háttérbe szorítva ezzel a filmben ugyancsak szereplő hangzatos neveket, mint Catherine Keener és Chris Cooper.) Szóval ez most kivételesen nem tinirajongás kérdése volt, vagyis nem arról szól, hogy valaki akadémiafóbiában szenved azért, mert elkámpicsorodva vette tudomásul, hogy 4000 filmes ember nem Russell-nek, hanem Denzel-nek ítélte a díjat (vagy fordítva), ezúttal nem lehetett sok vita, ha a jelölt filmeket vizsgáljuk.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Capote esetében egy közepesen érdekes történetet elmesélő vontatott filmről van szó, melyet ha nem kísérne szenzációs színészi munka, akkor még azt sem mondhatnánk, hogy közepesen érdekes film lenne. Szerencsére azonban Capote alakja olyan gazdag, hihetetlenül összetett (se nem jó, se nem gonosz) és annyi nüansz ábrázolására ad lehetőséget, hogy a film végülis bőven átviszi a nézhető kategória lécét, de ne hagyjon minket megtéveszteni a jelölések hada: a Capote-t csakis a főszereplője miatt érdemes megtekinteni.
Itthon nem biztos, hogy annyira ismert Truman Capote neve, mint az USA-ban, ahol fogalommá vált. De ha megemlítjük, hogy az ő regényéből készült az Álom luxuskivitelben, valamint a Hidegvérrel című klasszikus film, akkor rögtön elismerően csettinthetünk hüvelyk- és középső ujjunkkal (le a mutatóujjal csettintőkkel!). A régebbi filmeket élből ellenzők maximum az ugyancsak régebbi, de legutóbb Szilveszterkor vetített Meghívás egy gyilkos vacsorára című krimiparódiából ismerhetik az írót Lionel Twain-ként, mely kvázi egyetlen filmszerepe volt.
A Capote természetszerűleg Truman Capote-ról szól, és azzal kezdődik, hogy a híres írót kiküldik egy kansas-i gyilkossághoz hogy tudósítson az eseményekről. A tett brutalitásán meghökkent zsurnaliszta kíváncsisága azonban elkezd fokozódni, ahogyan ráeszmél a bűnügy elkövetésének körülményeire. El is határozza, hogy könyvet ír az ügyről: felderíti a körülményeket, beszél a tettesekkel és mindent rafinériát bevet, hogy minél pontosabban fesse le a könyvben az eseményeket, a motivációkat. De a regény csak nem akar befejeződni, egyvalami hiányzik, hogy teljes legyen, és ez az egy valami komoly változásokon viszi át Capote-t.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Általában itthon az a tömegálláspont, hogy az Oscar-díj megvetendő műfaj, egyértelműen divat köpködni, de hát magyar elmével úgysem tudjuk beleélni magunkat az amerikai filmszakma, valamint az amerikai dollár által hajtott világ gondolkodásába. Sok vitát szokott generálni a legjobb film díja, hiszen ízlésbeli különbözőségek okán van, ki az új Batman-nek, van ki a Gorilla bácsinak adná a szobrot, ha az illetőnek az tetszett a legjobban az idén, de ezeket a filmeket nem díjátadókra készítették. A stúdiók minden évben előállnak azzal a potenciális 2-3 filmjükkel, melyekből egyet megpróbálnak befuttatni az összes díjátadón - a Sony idén, vagyis 2005-ben az Egy gésa emlékiratait akarta befuttatni, de amikor már lehetett látni, hogy a híres regény adaptációja esélytelen, akkor a Sony Classics label alatt forgalmazott Capote-t húzta elő a cilinderből, amely férfi főszereplője miatt az egyik legbiztosabb Oscar-esélyes volt.
Meg is kapta jelöléseit a Capote (melyek közül természetesen a főszereplőn kívül egyet sem váltott be), mi meg csak pislogunk, hogy miért is? Nem az a gond, hogy a Capote rossz film lenne, inkább az, hogy nem olyan jó, hogy Oscar-alapanyagként kezeljük. (Jó, az Oscar degradálásával már felborul az egyensúly, hogy melyik film érdemel díjat és melyik nem) Egy korrekt életrajzi elemekre épülő filmmel van dolgunk, amely egyetlen erénye az alkotást egymaga a hátán cipelő Philip Seymour Hoffman, akiből már régóta kinéz a díjeső (Love Lisa, Magnólia, Az utolsó éjjel - legközelebb majd Tom Cruise ellenlábasa lesz a Mission Impossible harmadik részében)
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Szerencsére a Capote nem a mostanában kedvelt "120 percbe sűrítve az egész élet" mintára épül, hanem egy mindössze pár éves periódust emel ki az író életéből, éppen azt a periódust, mely alapművének elkészítését öleli fel. A Hidegvérrel című filmet 1967-ből mindenki ismeri, aki mozi-ínyencnek vallja magát, a négy Oscar-díjra (ajajj) is jelölt alkotás a kor egyik valóban meghatározó filmje volt - a könyv nem kevésbé. A Capote segítségével a regény születésének nem mindennapi körülményeit követhetjük figyelemmel és eközben a címszereplő személyiségének feneketlen bugyraiba is alámerülhetünk - és igazából ez a film egyik legnagyobb erénye. Lehet, hogy ásítozunk, mert vontatott a történet, lehet, hogy nem érdeklődünk, mert tudjuk (az előzmények alapján), hogy mire megy ki a játék, de az író Truman Capote személyisége, pláne Philip Seymour Hoffman tolmácsolásában felettébb érdekes.
Még véletlenül se higgye azt valaki az előzetes alapján, hogy csak a 160 centis, közismerten homoszexuális író hangzatos affektálása az, amit megragadott a Hoffman. Nem. Egyszerűen hihetetlen az az átlényegülés, amellyel olyan apró dolgokra is oda tudott figyelni a színész, mint a kéztartás, sőt az ujjtartás (vagy a körömtartás, ha még nagyobbat akarnék nyalintani). Ha van valami ami egy kritikában felesleges, akkor az az ömlengés, hiszen úgyis mindenki kialakítja saját maga a véleményét a színészről és játékáról, de ezúttal - mint oly sokszor a színészi kategóriában - nem tévedt nagyot az Akadémia, amikor a Capote férfi főszereplője mellett döntött. (Jól háttérbe szorítva ezzel a filmben ugyancsak szereplő hangzatos neveket, mint Catherine Keener és Chris Cooper.) Szóval ez most kivételesen nem tinirajongás kérdése volt, vagyis nem arról szól, hogy valaki akadémiafóbiában szenved azért, mert elkámpicsorodva vette tudomásul, hogy 4000 filmes ember nem Russell-nek, hanem Denzel-nek ítélte a díjat (vagy fordítva), ezúttal nem lehetett sok vita, ha a jelölt filmeket vizsgáljuk.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A Capote esetében egy közepesen érdekes történetet elmesélő vontatott filmről van szó, melyet ha nem kísérne szenzációs színészi munka, akkor még azt sem mondhatnánk, hogy közepesen érdekes film lenne. Szerencsére azonban Capote alakja olyan gazdag, hihetetlenül összetett (se nem jó, se nem gonosz) és annyi nüansz ábrázolására ad lehetőséget, hogy a film végülis bőven átviszi a nézhető kategória lécét, de ne hagyjon minket megtéveszteni a jelölések hada: a Capote-t csakis a főszereplője miatt érdemes megtekinteni.
|
Capote feliratos kanadai-amerikai filmdráma, 115 perc, 2005 Rendező: Bennett Miller Író: Gerald Clarke Forgatókönyvíró: Dan Futterman Operatőr: Adam Kimmel Jelmeztervező: Kasia Walicka-Maimone Zene: Mychael Danna Producer: Caroline Baron, William Vince, Michael Ohoven Vágó: Christopher Tellefsen Szereplők: Philip Seymour Hoffman (Truman Capote) Catherine Keener (Harper Lee) Clifton Collins Jr. (Perry Smith) Chris Cooper (Alvin Dewey) Bruce Greenwood (Jack Dunphy) Bob Balaban (William Shawn) Forgalmazza az InterCom |
