Szekeres Viktor
Floridai álom - Mindenki csak egyszer gyerek
Egy nagyon csóró amerikai család élete is lehet mesés, ha egy gyerek szemein át látjuk.
Hogy tetszett a Floridai álom?
Tavaly már a Holdfény is megmutatta számunkra a floridai álomvilág árnyoldalát, és most a Floridai álom is hasonlóval próbálkozik. Nyilván a szegénység mindenhol jelen van, nem kell egyetlen amerikai államra leszűkíteni a kérdést, de a helyszín, amellett, hogy jól fényképezhető, ezúttal igen sokat hozzátesz a történethez. Ugyanis a film Orlandóban játszódik, Disneyland, tehát egy konkrét fantáziavilág közelében, azonban még véletlenül sem a csillogást tapasztaljuk meg benne, hanem egy lepukkant motel közegét és lakóit.
Ez egy olyan lepukkant motel, ahova a Disneylandbe tartó emberek olykor tévedésből foglalnak szobát, máskor csak spórolni akarnak. De akadnak olyanok is, akik eleve itt laknak, kvázi albérlőként fizetik a szobát, s csak havi egy napra kell a szomszédos motelbe költözniük, hogy ne tűnjenek úgy, mintha állandó lakásként használnák a helyet. A felnőttek számára ez egy nyomorúságos, kevés lehetőséget kínáló élet, azonban a gyerekek, persze habitusuktól függően, megtalálhatják benne a csodát és a szépséget.
A Floridai álom főhőse egy tipikus lecsúszott nő (white trash), aki seftelésből és egyéb kétes tevékenységekből tartja el magát, miközben egyedüli anyaként neveli a 6 éves lányát. Ez utóbbi ige idézőjelet is kaphatna, hiszen nagyfokú szeretet ide vagy oda, mivel nyáron játszódik a történet, így nappal igazán rá sem bagózik a gyerekére, hagyja, csináljon, amit akar. Főhősünk, Moonee éppen ezért haverjaival lófrál hol a környéken, hol messzire elmerészkedve. Játszik, csínytevéseken töri a fejét, szóval tipikus gyerekként viselkedik. Számára az a természetes, hogyha fagyit akar, akkor kunyerálni kezd, ha kaját akar, akkor azt általában a segélyosztóktól kapja, vagy azon étkezde maradékából, ahol a szomszéd dolgozik felszolgálóként. Ha pedig kutyaszorítóba kerülne, akkor sem kell őt félteni, igencsak felvágták a nyelvét. Ily módon abszolút gondoktól mentes az élete, az anyja vergődését nem nagyon veszi észre, csak a pozitív dolgokat látja.
És szerencsére mi is ezeket látjuk. Olykor konkrétan a gyerekek szemének szintjére merészkedik a kamera, minden más mellékes, hiszen nem látjuk azt, ami nincs előttük. Bizonyos fontos beszélgetések a háttérben zajlanak, talán nem is halljuk őket. És mindvégig az az érzésünk, hogy az általunk kapott kép kifejezetten pontos, köszönhetően a rendezői érzékenységnek.
Sean Baker pár éve hívta fel magára igazán a figyelmet, amikor a Tangerine-t láthattuk tőle. A Floridai álom közel sem kezd olyan erősen, egy ideig a történetnek (de még a karaktereknek sem) látjuk nyomát, mindössze ide-oda szaladgáló és rosszalkodó gyerekek jelentik a filmet, amit egy dokumentumfilmes is prezentálhatott volna, ha egy kamerával kinéz a gettóba. Azonban idővel a mozaikokból elkezd összeállni a kép, ami egyszerre felszabadító történet a gyermeki lélekről, illetve tragikus mese arról, hogy a lakhatási válság, a rejtett hajléktalanság, illetve az ember rossz döntései mennyi életet befolyásolnak.
A Floridai álom nem törődik az előzményekkel, azzal, hogy a szereplők miképp jutottak el arra a pontra, ahol a film kezdetén vannak. Nem vájkál a múltjukban, inkább csak életképeket nyújt egy gondtalannak tetsző nyárról, ami talán az utolsó ilyen a gyerekek életében. Ezek az életképek, felvillanások igen megkapóak képesek lenni úgy is, hogy közben a háttér folyamatosan nyomasztja az embert, és érzi, hogy nem lenne szerencsés értelmileg kötődnie a karakterekhez, mert rájuk nem valószínű, hogy álomszerű jövő vár.
Egyik oldalról színes, szivárványos képet kapunk, másik oldalról pedig az elkeserítő valóságot. A kontraszt agyon erős, és a film vége felé közeledve egyre szívbe markolóbb lesz, hogy az utolsó (előtti) jelenet, a világra való ráeszmélés végleg bevigye számunkra a gyomrost. Egyenetlensége, és lassabb "beindulása" miatt nem kiemelkedő film a Floridai álom, de mindenképp emlékezetes. Aki szereti a nem tipikus történetmesélést, vagy a sztoriívekkel nem igazán rendelkező, mégis sokat közlő alkotásokat, annak érdemes befizetnie rá.
Ez egy olyan lepukkant motel, ahova a Disneylandbe tartó emberek olykor tévedésből foglalnak szobát, máskor csak spórolni akarnak. De akadnak olyanok is, akik eleve itt laknak, kvázi albérlőként fizetik a szobát, s csak havi egy napra kell a szomszédos motelbe költözniük, hogy ne tűnjenek úgy, mintha állandó lakásként használnák a helyet. A felnőttek számára ez egy nyomorúságos, kevés lehetőséget kínáló élet, azonban a gyerekek, persze habitusuktól függően, megtalálhatják benne a csodát és a szépséget.
A Floridai álom főhőse egy tipikus lecsúszott nő (white trash), aki seftelésből és egyéb kétes tevékenységekből tartja el magát, miközben egyedüli anyaként neveli a 6 éves lányát. Ez utóbbi ige idézőjelet is kaphatna, hiszen nagyfokú szeretet ide vagy oda, mivel nyáron játszódik a történet, így nappal igazán rá sem bagózik a gyerekére, hagyja, csináljon, amit akar. Főhősünk, Moonee éppen ezért haverjaival lófrál hol a környéken, hol messzire elmerészkedve. Játszik, csínytevéseken töri a fejét, szóval tipikus gyerekként viselkedik. Számára az a természetes, hogyha fagyit akar, akkor kunyerálni kezd, ha kaját akar, akkor azt általában a segélyosztóktól kapja, vagy azon étkezde maradékából, ahol a szomszéd dolgozik felszolgálóként. Ha pedig kutyaszorítóba kerülne, akkor sem kell őt félteni, igencsak felvágták a nyelvét. Ily módon abszolút gondoktól mentes az élete, az anyja vergődését nem nagyon veszi észre, csak a pozitív dolgokat látja.
És szerencsére mi is ezeket látjuk. Olykor konkrétan a gyerekek szemének szintjére merészkedik a kamera, minden más mellékes, hiszen nem látjuk azt, ami nincs előttük. Bizonyos fontos beszélgetések a háttérben zajlanak, talán nem is halljuk őket. És mindvégig az az érzésünk, hogy az általunk kapott kép kifejezetten pontos, köszönhetően a rendezői érzékenységnek.
Sean Baker pár éve hívta fel magára igazán a figyelmet, amikor a Tangerine-t láthattuk tőle. A Floridai álom közel sem kezd olyan erősen, egy ideig a történetnek (de még a karaktereknek sem) látjuk nyomát, mindössze ide-oda szaladgáló és rosszalkodó gyerekek jelentik a filmet, amit egy dokumentumfilmes is prezentálhatott volna, ha egy kamerával kinéz a gettóba. Azonban idővel a mozaikokból elkezd összeállni a kép, ami egyszerre felszabadító történet a gyermeki lélekről, illetve tragikus mese arról, hogy a lakhatási válság, a rejtett hajléktalanság, illetve az ember rossz döntései mennyi életet befolyásolnak.
A Floridai álom nem törődik az előzményekkel, azzal, hogy a szereplők miképp jutottak el arra a pontra, ahol a film kezdetén vannak. Nem vájkál a múltjukban, inkább csak életképeket nyújt egy gondtalannak tetsző nyárról, ami talán az utolsó ilyen a gyerekek életében. Ezek az életképek, felvillanások igen megkapóak képesek lenni úgy is, hogy közben a háttér folyamatosan nyomasztja az embert, és érzi, hogy nem lenne szerencsés értelmileg kötődnie a karakterekhez, mert rájuk nem valószínű, hogy álomszerű jövő vár.
Egyik oldalról színes, szivárványos képet kapunk, másik oldalról pedig az elkeserítő valóságot. A kontraszt agyon erős, és a film vége felé közeledve egyre szívbe markolóbb lesz, hogy az utolsó (előtti) jelenet, a világra való ráeszmélés végleg bevigye számunkra a gyomrost. Egyenetlensége, és lassabb "beindulása" miatt nem kiemelkedő film a Floridai álom, de mindenképp emlékezetes. Aki szereti a nem tipikus történetmesélést, vagy a sztoriívekkel nem igazán rendelkező, mégis sokat közlő alkotásokat, annak érdemes befizetnie rá.
|
Floridai álom (The Florida Project)
magyarul beszélő, amerikai dráma, 111 perc, 2017 16 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: Sean Baker forgatókönyvíró: Sean Baker és Chris Bergoch operatőr: Alexis Zabe zene: Lorne Balfe producer: Sean Baker, Chris Bergoch, Kevin Chinoy, Francesca Silvestri szereplők: Bria Vinaite (Halley) Brooklynn Prince (Moonee) Willem Dafoe (Bobby) Valeria Cotto (Jancey) Christopher Rivera (Scooty) |
