Szekeres Viktor
A sóher - még egy francia komédia
Visszatértek a jó francia közönségkomédiák a magyar mozikba? A gigasiker közönségkomédiák valóban itt vannak, de a minőségükön lehetne vitatkozni.
Hogy tetszett A sóher?
Valamiért az elmúlt években a legsikeresebb francia vígjátékok idehaza nem aratnak akkora sikereket, mint egy-két évtizede a valódi, nagy durranások. Minden idők egyik legsikeresebb francia komédiája az Isten hozott az Isten háta mögött volt majd tíz éve - kár, hogy ez egy olyan film volt, amit nyelvi és kulturális okok miatt igazából csak a franciák tudtak élvezni és 100%-osan értékelni. És azóta is hozzák be a forgalmazók az általában elég alacsony színvonalú filmeket, amik a megkívánt alacsony ingerküszöbük ellenére sem képesek áttörni a gátat.
2016-ban a Reszkess, Monaco 2, a Kemping 3 és a Derült égből apu után a Sóher volt a legsikeresebb francia film, melynek főszereplője éppen az a Danny Boon volt, aki az általa rendezett Isten hozott az Isten háta mögöttel futott be igazán. A sóhert szerencsére nem Boon rendezte, azonban alapjait tekintve a film elég sok hasonlóságot mutat egy pár évvel ezelőtti Boon-rendezéssel, a Szuper-hipochonderrel. A különbség csak annyi, hogy a komikus ezúttal nem egy szélsőségesen hipochonder, vagyis képzelt beteg figurát alakít, hanem egy végletekig spúr fazont.
Lehetne nyammogni a történeten, de tényleg teljesen felesleges: A sóher egy valóban extrém, már-már komikusan sóher férfiről szól, akit nem csak úgy megkapunk, hogy fogadjuk el, hanem rövid életpályát, motivációkat és mozgató rugókat is mellékelnek hozzá - ez talán a film egyetlen értékelhető része. És persze az, hogy nemcsak a főhős megpróbáltatásait, és kínosan komikusnak szánt kalandjait látjuk, hanem mellécsapnak két elviselhető karaktert, egy lejárt szavatosságú óvszernek köszönhető tinilányt, valamint egy romantikus kapcsolat lehetőségét belebegtető nőt.
Nyilván a két másik főszereplőre azért volt szükség, mert egy idő után kifogytak a készítők a "sóher önmagában" poénokból (akad egy-két jobb ugyan, de idővel ezek elég repetitívvé és abszurddá válnak), és az interakciók révén még meg lehetne nevettetni a nézőket, azonban röhögés helyett inkább csak feszengünk. Ez pedig annak köszönhető, hogy a főhős elviselhetetlen karakter. Az persze nem meglepő, hogy egy ennyire extrém figura a környezete számára kiállhatatlan , de azért a nézőnek valamiféle szimpátiát kéne éreznie iránta, hogy fenntartsa az érdeklődését. Azonban itt még a szánakozás sem nagyon működik, nincs mibe kapaszkodnunk.
Innentől kezdve minden elemzés felesleges: ha egy film főhőse nem tudja a néző érdeklődését kicsikarni, akkor a film maga veszett ügy. A sóher pedig hatványozottan az. Nem vicces, csak szánalmas, egy karikatúra, egy idegesítő komédia, egy elhibázott ziccer, egy borzasztóan vontatott darab. Akkor már ezerszer inkább a közepesen korrekt Szuper-hipochonder, abban ugyanis volt szív.
2016-ban a Reszkess, Monaco 2, a Kemping 3 és a Derült égből apu után a Sóher volt a legsikeresebb francia film, melynek főszereplője éppen az a Danny Boon volt, aki az általa rendezett Isten hozott az Isten háta mögöttel futott be igazán. A sóhert szerencsére nem Boon rendezte, azonban alapjait tekintve a film elég sok hasonlóságot mutat egy pár évvel ezelőtti Boon-rendezéssel, a Szuper-hipochonderrel. A különbség csak annyi, hogy a komikus ezúttal nem egy szélsőségesen hipochonder, vagyis képzelt beteg figurát alakít, hanem egy végletekig spúr fazont.
Lehetne nyammogni a történeten, de tényleg teljesen felesleges: A sóher egy valóban extrém, már-már komikusan sóher férfiről szól, akit nem csak úgy megkapunk, hogy fogadjuk el, hanem rövid életpályát, motivációkat és mozgató rugókat is mellékelnek hozzá - ez talán a film egyetlen értékelhető része. És persze az, hogy nemcsak a főhős megpróbáltatásait, és kínosan komikusnak szánt kalandjait látjuk, hanem mellécsapnak két elviselhető karaktert, egy lejárt szavatosságú óvszernek köszönhető tinilányt, valamint egy romantikus kapcsolat lehetőségét belebegtető nőt.
Nyilván a két másik főszereplőre azért volt szükség, mert egy idő után kifogytak a készítők a "sóher önmagában" poénokból (akad egy-két jobb ugyan, de idővel ezek elég repetitívvé és abszurddá válnak), és az interakciók révén még meg lehetne nevettetni a nézőket, azonban röhögés helyett inkább csak feszengünk. Ez pedig annak köszönhető, hogy a főhős elviselhetetlen karakter. Az persze nem meglepő, hogy egy ennyire extrém figura a környezete számára kiállhatatlan , de azért a nézőnek valamiféle szimpátiát kéne éreznie iránta, hogy fenntartsa az érdeklődését. Azonban itt még a szánakozás sem nagyon működik, nincs mibe kapaszkodnunk.
Innentől kezdve minden elemzés felesleges: ha egy film főhőse nem tudja a néző érdeklődését kicsikarni, akkor a film maga veszett ügy. A sóher pedig hatványozottan az. Nem vicces, csak szánalmas, egy karikatúra, egy idegesítő komédia, egy elhibázott ziccer, egy borzasztóan vontatott darab. Akkor már ezerszer inkább a közepesen korrekt Szuper-hipochonder, abban ugyanis volt szív.
|
A sóher (Radin!)
magyarul beszélő, francia vígjáték, 89 perc, 2016 12 éven aluliak számára nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Fred Cavayé forgatókönyvíró: Laurent Turner és Nicolas Cuche operatőr: Laurent Dailland zene: Klaus Badelt producer: Fernando Victoria de Lecea szereplők: Dany Boon (François) Laurence Arné (Valérie) Noémie Schmidt (Laura) |
