Ötvös Tibor
A hét mesterlövész - klisétenger, de élvezhető
Megjött az idei év második olyan remakeje, melyben egy időtálló klasszikust próbáltak feldolgozni, kevés sikerrel. Önmagában nézve azonban A hét mesterlövész viszont az „egynek jó” kategóriába simán befér és éppen ezért élvezhető film.
Hogy tetszett A hét mesterlövész?
Hollywood nagyon szemérmetlenül nyúl most már a legnagyobb klasszikusokhoz is és ebből számomra csak az derül ki, hogy teljesen elfogytak az ötletek. Persze akad pár kivétel, de ahogy mondani szokták azok csak a szabályt erősítik. A Ben Hur volt idén az első olyan remake, melyről már talán az elején sejteni lehetett, hogy nem lesz gond az Oscar-gála dressing kódjának betartásával, de A hét mesterlövésztől én személy szerint többet vártam.
Elsősorban azért mert az eredeti film a mai napig nagy kedvencem és ritka az olyan, időtálló alkotás, mely egyébként egy szintén örökérvényű darab amerikai újragondolásaként képes volt klasszikussá válni. Eredetileg ugye Akira Kurosawa A hét szamurája jelentette A hét mesterlövész alapjait és pazarul sikerült átültetni a vadnyugatra a történetet. Ráadásul a kor ikonikus sztárjai (Charles Bronson, Steve McQueen, Yul Brynner, Elli Wallach) vállaltak szerepet benne és láthatóan mindenkinek szívügye volt a projekt.
Az előzetesek és a plakátok alapján a 2016-os A hét mesterlövész is ígéretesnek tűnt, bár az már rögtön látható volt, hogy inkább az akció, mint a mondanivaló vagy bármiféle tanulság lesz a fő motívum a filmben, de mégis mit is vártunk a Kiképzés és A védelmező rendezőjétől? Ennek ellenére Hollywood sztárjai közül jópárat sikerült megnyerni a produkcióhoz, élén azzal a Denzel Washingtonnal, akivel már harmadszor dolgozik együtt a direktor, de csatlakozott a stábhoz Ethan Hawke és Chris Pratt is. Az eredmény pedig fogyasztható lett, de nem klasszikus.
Éppen ezért mostantól inkább eltekintenék a kultikus filmmel való összehasonlítástól, hiszen az kijelenthető, hogy messze lemarad tőle a 2016-os változat mind a színészek mind a motivációk tükrében. (Az eredetiben ugyanis kiöregedett, sokat próbált gyilkosok próbálnak valami jót tenni életükben talán utoljára, míg itt szimplán csak az „éppen ráérek, szóval miért ne” motiváció az uralkodó). Inkább próbáltam úgy nézni, hogy „itt egy western, lássuk mit hoztak ki belőle”. Ilyen szempontból pedig egy tipikus popcorn-blockbustert kapunk, melyet egyszer megnézünk, aztán el is felejtjük.
A sztori szerint egy tipikus gonosztevő által sanyargatott falu lakosai megelégelik sorsukat és felkeresik a veterán bérgyilkost, Chisolm-t, hogy segítsen rajtuk. Chisolm elvállalja (az ő motivációja érthető) és maga köré gyűjt még hat kemény arcot, akikkel aztán elindulnak a faluba és persze végül összecsapnak a gonosz iparmágnással, Bartholomew Bogue-vel és seregével. Egy ilyen film alapvetően épít a karakterekre, a köztük lévő kapcsolatrendszerre és ezen a pontos felemás képet mutat a film. Míg Washington, Hawke, de főleg Vincent D'Onofrio abszolút a maximumot hozták ki a szerepükből, addig Pratt a nagydumás pisztolyhős képében ezredszer hozza ugyanazt az alakot, Peter Sarsgaard gonosztevője pedig egy igazi kliséhalmaz. Gonosz, embert öl, de semmi egyediség nincs benne.
Szerencsére azonban a kémia működik a hét mesterlövész… pontosabban mestergyilkos között. A pisztolyok ugyanis nem mindenki számára kedvelt eszközök, így az indián Red Harvest nyilaival, a japán Billy Rocks késeivel, a prémvadász Jack Horne pedig puszta kézzel osztja az áldást. Az etnikai különbségek pedig viszonylag jól vannak kihozva a filmben, így aki viszolygott attól, hogy a vadnyugaton egy afro-amerikai, ázsiai és indián mit keres egy csapatban, az megnyugodhat, hiszen működik a dolog. Persze ettől függetlenül nagyon hiányzik egy igazi gonosz, aki valóban félelmet kelthetne a nézőben. Sajnos bármilyen jó színész is Sarsgaard, ezt egyszerűen nem tudta most megoldani.
Miután egy Antoine Fuqua filmről van szó, az akció- és látványelemekkel nem lesz gond a filmben. Amikor kell, akkor robban minden, szól az a bizonyos hatlövetű és alkalmanként még ülnek az egysoros beszólások is. Szóval az egész filmnek van egy laza, tökös hangulata, ami miatt valóban nem érdemes összehasonlítani a régivel. Összességében az eredetivel egy kalap alá nem vehetjük az új változatot és ezért teljesen értelmetlennek is tűnhet a remake, de mégis egy egyszer bőven nézhető westernt kapunk, mely elszórakoztat. És talán azok, akik nem látták a klasszikust, kedvet kaphatnak hozzá és elővehetik a ’60-as filmet, ezzel pedig már elért valamit a stáb.
Elsősorban azért mert az eredeti film a mai napig nagy kedvencem és ritka az olyan, időtálló alkotás, mely egyébként egy szintén örökérvényű darab amerikai újragondolásaként képes volt klasszikussá válni. Eredetileg ugye Akira Kurosawa A hét szamurája jelentette A hét mesterlövész alapjait és pazarul sikerült átültetni a vadnyugatra a történetet. Ráadásul a kor ikonikus sztárjai (Charles Bronson, Steve McQueen, Yul Brynner, Elli Wallach) vállaltak szerepet benne és láthatóan mindenkinek szívügye volt a projekt.
Az előzetesek és a plakátok alapján a 2016-os A hét mesterlövész is ígéretesnek tűnt, bár az már rögtön látható volt, hogy inkább az akció, mint a mondanivaló vagy bármiféle tanulság lesz a fő motívum a filmben, de mégis mit is vártunk a Kiképzés és A védelmező rendezőjétől? Ennek ellenére Hollywood sztárjai közül jópárat sikerült megnyerni a produkcióhoz, élén azzal a Denzel Washingtonnal, akivel már harmadszor dolgozik együtt a direktor, de csatlakozott a stábhoz Ethan Hawke és Chris Pratt is. Az eredmény pedig fogyasztható lett, de nem klasszikus.
Éppen ezért mostantól inkább eltekintenék a kultikus filmmel való összehasonlítástól, hiszen az kijelenthető, hogy messze lemarad tőle a 2016-os változat mind a színészek mind a motivációk tükrében. (Az eredetiben ugyanis kiöregedett, sokat próbált gyilkosok próbálnak valami jót tenni életükben talán utoljára, míg itt szimplán csak az „éppen ráérek, szóval miért ne” motiváció az uralkodó). Inkább próbáltam úgy nézni, hogy „itt egy western, lássuk mit hoztak ki belőle”. Ilyen szempontból pedig egy tipikus popcorn-blockbustert kapunk, melyet egyszer megnézünk, aztán el is felejtjük.
A sztori szerint egy tipikus gonosztevő által sanyargatott falu lakosai megelégelik sorsukat és felkeresik a veterán bérgyilkost, Chisolm-t, hogy segítsen rajtuk. Chisolm elvállalja (az ő motivációja érthető) és maga köré gyűjt még hat kemény arcot, akikkel aztán elindulnak a faluba és persze végül összecsapnak a gonosz iparmágnással, Bartholomew Bogue-vel és seregével. Egy ilyen film alapvetően épít a karakterekre, a köztük lévő kapcsolatrendszerre és ezen a pontos felemás képet mutat a film. Míg Washington, Hawke, de főleg Vincent D'Onofrio abszolút a maximumot hozták ki a szerepükből, addig Pratt a nagydumás pisztolyhős képében ezredszer hozza ugyanazt az alakot, Peter Sarsgaard gonosztevője pedig egy igazi kliséhalmaz. Gonosz, embert öl, de semmi egyediség nincs benne.
Szerencsére azonban a kémia működik a hét mesterlövész… pontosabban mestergyilkos között. A pisztolyok ugyanis nem mindenki számára kedvelt eszközök, így az indián Red Harvest nyilaival, a japán Billy Rocks késeivel, a prémvadász Jack Horne pedig puszta kézzel osztja az áldást. Az etnikai különbségek pedig viszonylag jól vannak kihozva a filmben, így aki viszolygott attól, hogy a vadnyugaton egy afro-amerikai, ázsiai és indián mit keres egy csapatban, az megnyugodhat, hiszen működik a dolog. Persze ettől függetlenül nagyon hiányzik egy igazi gonosz, aki valóban félelmet kelthetne a nézőben. Sajnos bármilyen jó színész is Sarsgaard, ezt egyszerűen nem tudta most megoldani.
Miután egy Antoine Fuqua filmről van szó, az akció- és látványelemekkel nem lesz gond a filmben. Amikor kell, akkor robban minden, szól az a bizonyos hatlövetű és alkalmanként még ülnek az egysoros beszólások is. Szóval az egész filmnek van egy laza, tökös hangulata, ami miatt valóban nem érdemes összehasonlítani a régivel. Összességében az eredetivel egy kalap alá nem vehetjük az új változatot és ezért teljesen értelmetlennek is tűnhet a remake, de mégis egy egyszer bőven nézhető westernt kapunk, mely elszórakoztat. És talán azok, akik nem látták a klasszikust, kedvet kaphatnak hozzá és elővehetik a ’60-as filmet, ezzel pedig már elért valamit a stáb.