Kiadó: Ubisoft
Fejlesztő: Ubisoft
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E6400 2,13 GHz-es vagy AMD Athlon 64 X2 Dual Core 5600+ processzor, Nvidia GeForce 8800 GT vagy ATI Radeon HD 3870 grafikus kártya, 2 GB RAM, 25 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: tel Core 2 Quad Q6400 2,13 GHz-es vagy AMD Phenom 9550 Quad-Core processzor, Nvidia GeForce GTX 260 vagy ATI Radeon HD 5770 grafikus kártya, 4 GB RAM, 25 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Splinter Cell-sorozat, Thief-sorozat, Dishonored
Kategória: külsőnézetes akció

Az ezredforduló környékén soha nem látott népszerűségnek örvendtek a különböző lopakodós játékok, így olyan nagyszerű címek robbantak be akkoriban a köztudatba, mint a Hitman, a Thief vagy éppen a Hideo Kojima nevével fémjelzett Metal Gear Solid. A Ubisoft természetesen nem nézhette tétlenül, ahogyan legnagyobb riválisai profitálnak az új trendből, így 2002 magasságában ők is útjára bocsátották saját lopakodós akciójátékukat, amelynek a Splinter Cell nevet adták a keresztségben. Az alkotás nagyszerű - leginkább a Hitman-sorozatra emlékeztető - játékmenetével, kirívó újdonságaival és karizmatikus főhősével azonnal belopta magát a műfaj rajongóinak a szívébe, és az elkövetkezendő években rendszeresen kapta a minőségi folytatásokat is.

A kétezres évek közepére azonban lecsengett a lopakodós játékok körüli mánia, így a Splinter Cell neve sem csengett már olyan jól, mint régen, mindezt pedig még tetézte is a Ubisoft azzal, hogy rövid kihagyást követően egy szinte kizárólag az akcióra kiélezett új résszel hozta vissza a sorozatot a köztudatba. A rajongók egyértelműen jelezték, hogy ez az útvonal nem túl szerencsés, így a kiadó átadta a franchise-t egy frissen alakított stúdiónak (Ubisoft Toronto), hogy új életet leheljenek bele. Talán meglepő, de a kanadai brigádnak sikerült a lehetetlen, így az utóbbi évek legjobb Splinter Cell-játékát köszönthetjük a Blacklist képében.


Sajnálatos módon azonban az alkotás egyik legnagyobb gyengéjét már játéktesztünk elején ki kell emelnünk, lévén bár más téren nagyszerűt alkottak a fejlesztők, de a Splinter Cell: Blacklist története a nyomába sem ér a korábbi részekben megismert cselekményeknek, így inkább csak folyamatos kliséhalmozásnak tűnik a végeredmény. A sztori középpontjában ezúttal is az Amerikai Egyesült Államok, valamint egy rejtélyes terroristacsoport áll, akik magukat csak Mérnökökként emlegetik. A kérdéses csoportosulás a történet szerint összeállított egy úgynevezett feketelistát - innen a játék címe -, amelyen különféle terrorcselekmények kaptak helyet, és amennyiben az USA vezetése nem teljesíti követeléseiket, ergo nem vonják ki seregeiket a jogtalanul megszállt országokból, akkor akcióikat kivétel nélkül végrehajtják majd.

Mivel Amerika sosem a kompromisszumokról volt híres, ezért sajátos formában szeretné megoldani a problémát, méghozzá a 4th Echelon különleges alakulat segítségével, amelynek vezetője nem más, mint a sorozat kultikus karakterének tekinthető Sam Fisher. Hősünk néhány társával egyetemben természetesen azonnal igent mond a feladatra, és bármennyire is meglepő aktualitásokkal rendelkezik a történet, túl sok fordulat még az érzelmi szál megjelenése mellett sem található benne. Hiába beszélhetünk ugyanis lányunkkal minden egyes bevetés során, és hiába juthatunk el a világ számtalan pontjára a terroristákkal folytatott harc érdekében, sem váratlan csavarok, netán megdöbbentő pillanatok, sem egyebek nem szegélyezik majd utunkat, így ezen a téren egyértelműen többet vártunk a Splinter Cell: Blacklisttől.


A helyzet szerencsére nem ennyire átlagos a játékmenet tekintetében, ami viszont olyan változatosra sikeredett, hogy már emiatt több végigjátszást is megér. Habár feladatainkat tökéletesen beilleszthetjük a lopakodós játékok sablonjainak halmazába - beszivárgás, túszmentés, célszemély likvidálása és így tovább -, a Ubisoft Toronto csapatának azonban sikerült úgy megvalósítania a végeredményt, hogy szó szerint mindenki megtalálhatja benne a számára megfelelő játékstílust. Érezhetően már az összes pálya úgy lett kialakítva, hogy lehetőségünk legyen saját magunk kiválasztani az előttünk álló problematika megoldásának legjobb módját, így lőfegyverekkel szembeszállni ellenfeleinkkel, lopakodva és némán eltakarítani őket az útból, vagy csak egyszerűen a türelemre alapozva kikerülni őket a továbbjutás érdekében. Hangsúlyozandó, hogy ez tudatos lépés volt a készítőktől, ennek köszönhetően a küldetések teljesítését követően is három kategóriában osztályozzák teljesítményünket - Ghost, Panther és Assault -, így hősünk is játékstílusunknak illetve vérmérsékletünknek megfelelően fejlődik. A bevetések egyébiránt minden esetben egy alapos eligazítással kezdődnek, majd kiválaszthatjuk, hogy milyen felszerelésekkel indítjuk útjára Fishert a Paladin - egy repülő erőd - fedélzetéről. Választhatjuk a korábban elérhetővé tett kémfelszereléseket, vagy a továbbfejlesztett kütyüket és a fegyvereket, de vásárolhatunk is magunknak újabbakat, így nem csak a játékmenet illeszkedik majd hozzánk, hanem mi is tudatosan alkalmazkodhatunk hozzá, amivel tovább növelhetjük az újrajátszhatósági tényezőt.


Még a Paladin fedélzetén magunk választhatjuk ki, hogy a világ melyik részén szeretnénk keresztbe tenni a Mérnököknek, így a cselekményt továbbgördítő egyjátékos küldetések mellett választhatunk olyan opcionális feladatokat, amelyek hasonló izgalmakkal kecsegtetnek, de átélhetők kooperatív módban is. Maguk a bevetések ugyanakkor hiába dolgoznak fel klisés témákat, kivétel nélkül hangulatosak és kiegyensúlyozottak, és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyi lehetőséggel kecsegtetnek számunkra.

Sam ugyanis szó szerint egy hadseregnek elegendő felszereléssel rendelkezik, így hagyományos pisztolyok és gépkarabélyok mellett rengeteg speciális kémkellékkel is bír, amelyeket egy fegyverválasztó kerék segítségével tudunk előkapni hátizsákunkból. Ezek között az ellenfél figyelmét felkeltő kiegészítők éppen úgy megtalálhatók, mint például a kémkedésre szolgáló drone-robotok, vagy éppen Sam jellegzetes éjjellátója, ami immáron nem csak arra használható, hogy lássunk vele a sötétben, ugyanis ezúttal a falak sem jelentenek akadályt számára. Az egyjátékos kampányban tehát minden perc igazi élmény lesz, legyen szó akár a pályák változatosságáról, akár a játékmenet nagyszerűen felépített mivoltáról, de ne feledjük, hogy a Ubisoft egy vaskos többjátékos módot is felépített a Splinter Cell: Blacklist mögé.
*
A kooperatív lehetőséget fentebb már szóba hoztuk, azonban a játékban rengeteg kompetitív lehetőség is vár ránk a multiplayer-élményekhez, ami a Spies vs. Mercs címet kapta az alkotók részéről. Ahogyan neve is mutatja, betöltésével a kémek és a terroristák soha véget nem érő, ámde annál izgalmasabb összecsapásaiba nyerhetünk bepillantást, így válasszuk akár a Blacklist, akár a Classic módot - ami egyenesen a Splinter Cell: Pandora Tomorrow élményeit varázsolja képernyőinkre -, szó szerint nagyszerű és változatos összecsapásokban lehet majd részünk. Ez elsődlegesen annak köszönhető, hogy a kérdéses játékmódban a kémek maximálisan a speciális felszereléseikre alapoznak, a másik fél pedig a lőfegyverekre, a két különböző megközelítésből pedig hatalmas csaták, és bár talán meglepő, de óriási izgalmak is kerekednek. Grafika: A Splinter Cell: Blacklistet a Ubisoft Toronto az Unreal Engine 2.5 egy erősen módosított változatára építette fel, méghozzá DirectX 11-támogatással ellátva, aminek köszönhetően PC-n egy igencsak mutatós, nem kiemelkedően, de kellemesen szép látványt kapunk. Külön kiemelendő a pályák rendkívül részletes kidolgozása és az általuk képviselt változatosság, de az optimalizálásra sem panaszkodhatunk, hiszen a játék - a kötelező kompromisszumokkal - elméletben még egy több éves konfiguráción is elfut.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Habár a Splinter Cell: Blacklist alapvetően egy bonyolult játéknak tekinthető, hiszen egyrészt komoly taktikai érzéket követel, másrészt rengeteg fegyvert, kütyüt és egyéb felszerelést is elérhetővé tesz a bevetések során, ez azonban sem a kezelőfelületben, sem az irányíthatóságban nem mutatkozik meg negatív tényezőként. A fejlesztők gondoskodtak arról, hogy mindig és minden a helyén legyen, de amennyiben szükségünk van valamire, azt egyetlen gombnyomással elérhessük, és bár a fegyverválasztó kerék egy kicsit körülményesnek tekinthető, használata viszont opcionális, így alkalmazása kikerülhető.

Játszhatóság: Nehéz lenne pontosan megmondani, hogy hány órányi masszív kikapcsolódást nyújt a Splinter Cell: Blacklist, hiszen csak az egyjátékos küldetések kivitelezése eltarthat 10-15 óráig. A bevetések közben ráadásul lehetőségünk lesz beszélgetni a Paladin személyzetével, de felhívhatjuk lányunkat is, sőt mi több, az egyjátékos élmények mellett kooperatív és kompetitív játékmód is vár ránk. Ha mindez nem lenne elég, a hozzánk illeszkedő játékmenetnek és a háromféle stílusnak köszönhetően legalább három végigjátszást mindenképpen megér a kampány, így akár hetekre vagy hónapokra is elegendő szórakozás vár ránk az alkotásban.

Intelligencia, nehézség: A Splinter Cell: Blacklist esetében azonban korántsem beszélhetünk tökéletességről, hiába lett többféleképpen is megközelíthető a végeredmény. A mesterséges intelligencia terén ugyanis gyakran súlyos hiányosságai vannak a játéknak, és most nem a lopakodós alkotásokra jellemző sajátosságokról van szó, amikor egy őr még azt sem veszi észre, hogy a mögötte haladó társát letepertük a földre. Olyan következetlenségekről beszélhetünk itt, mint az általános programozott értelem, a fedezékhasználat és a taktikázás szinte teljes hiánya vagy a kiszámíthatatlanság. Emiatt gyakran a játék nehézsége is eléggé hullámzó, aminek köszönhetően egyértelműen jár a súlyos pontlevonás, hiszen mégiscsak a stílus legkiemelkedőbb képviselőjéről beszélünk, így elvártuk volna a makulátlanhoz közeli mesterséges intelligenciát is.

Hangok, zene: A játék kis hazánkban magyar felirattal jelent meg, ami első blikkre korántsem sikerült rosszul, ellenben a szinkronhangok már nem minden esetben hozzák azt a minőséget, ami elvárható lenne. A meghatározó dallamok szinte teljes hiánya mellett azonban a régi rajongóknak mégis az lesz a legnagyobb szívfájdalma, hogy Sam Fishernek már nem Michael Ironside szolgáltatja jól ismert orgánumát, hanem az egyébként egész korrekt, de korántsem kiemelkedő munkát végzett Eric Johnson.

Összegzés: Ha összegezzük az elhangzottakat, akkor egyrészt magabiztosan kijelenthető, hogy a Splinter Cell: Blacklist visszatért a sorozat által kitaposott régi ösvényre, de ez a visszalépés egy kicsit óvatosan, az újabb rajongók igényeinek kiszolgálása mellett történt meg. Emiatt a történetre nem fordítottak elég figyelmet a fejlesztők, ellenben a játékmenet a mesterséges intelligencia hiányosságait leszámítva is roppant változatosra és kiemelkedőre sikerült, a szavatosságnak köszönhetően pedig a Thief megjelenéséig garantáltan nem kell más lopakodós játék után néznünk. Ha a te szívedhez is a sorozat korábbi epizódjai álltak közelebb, a Blacklist ismét lázba hozhat!