Szekeres Viktor
A nyomorultak - a tavalyi év egyik legjobbja?
Nyolc Oscar-jelölést gyűjtött össze a Hugh Jackman főszereplésével készült film, melynél a tavalyi évben nem sok mocskosabb volt.
Hogy tetszett A nyomorultak?
Mostanság ismét divatba jött a klasszikusok feldolgozása, illetve adaptálása. Illetve szinte biztos, hogy ez mindig is divatos tevékenység volt a filmes világban, csak épp a tavalyi év végén két várt és nagyszabású alkotás is moziba került, melyre illik a "klasszikus" címke. Az egyik az Anna Karenina volt, a másik pedig cikkünk tárgya, A nyomorultak, azaz egy orosz, illetve egy francia mű adaptációjáról van szó. Érdekesség azonban, hogy Hollywood ide vagy oda, mindkét mű angol rendezővel és készítőkkel rendelkezik, utóbbi ehhez még nemzetközi szereplőgárdával is.
Ráadásul A nyomorultak készítőinek duplán is sikerült belenyúlnia a klasszikusok közé. Egyrészt azért, mert Victor Hugo regénye megkerülhetetlen az irodalomtörténetben, másrészt pedig, mert Claude-Michel Schönberg musicalje a színház világában számít állócsillagnak. Az 1980-as, valóban zseniális francia musical a 85-ös angol premiert követően indult el világhódító útjára, s természetesen idővel hozzánk is megérkezett. Cseppet sem meglepő módon nálunk is sikert aratott, vélhetően már majdnem minden színházba járó találkozott vele, nem meglepő, hogy még ma is láthatjuk itthon színpadon (jelenleg épp Miskolcon).
Vajon mi újat mondhat számunkra egy "duplán" klasszikus mű új, mozis adaptációja? E kérdés alapján mondhatnánk, hogy nem volt egyszerű dolga Tom Hoopernek, A király beszéde rendezőjének. És vajon mit lehet elrontani A nyomorultakon? Ha így közelítünk, akkor pedig könnyű dolga volt Hoopernek. A történet ugyanis adott, azt mindenki ismeri, gond nem lehet vele, a dalok is adottak, szinte mindenki előtt ismerősek lehetnek a nagyobb "slágerek". Akkor vajon könnyű vagy nehéz adaptálni A nyomorultakat?
A válasz egyszerű. Nehéz belőle kiemelkedő filmet csinálni, de ha nem amatőrök a készítők, akkor szinte lehetetlen elrontani az alapanyagot. Érdemes egyáltalán leírni bármilyen A nyomorultak-kritikában a film történetét? Hősünk neve Jean Valjean, akit kenyérlopásért 5 évre ítélnek, majd pedig szabadulása után elhatározza, hogy jó útra tér. Kár, hogy a nyomában ott van nemezise, bizonyos Javert, aki a törvényt szolgálja.
Aki véletlenül nem ismeri a sztorit, annak bőven elég ennyi is, de természetesen A nyomorultak története ennél sokkal komplexebb, több évtizedet ölel fel. Benne Jean Valjean valószerűtlen életét ismerhetjük meg az olykor nyugodt, olykor forrongó Franciaországban, amint majd egy tucat ember sorsát keresztezi és változtatja meg közvetve. S mindezt természetesen musicalformátumban követhetik a nézők.
A nyomorultak, mint az sokak előtt ismert, egy 100%-ban csak dalokból álló musical, nincsenek benne prózai részek, a legkisebb párbeszédeket is éneklik. Illetve ez nem igaz, mert pár rövid mondat beszélve hangzik el benne, de ezek száma tényleg elenyésző. Mindez persze nem valószínű, hogy befolyásolná bármilyen irányba a közönséget a megtekintést illetően, hiszen aki nem érdeklődik a musicalek iránt, az amúgy sem nézte volna meg a filmet, aki pedig kedveli a műfaj, az csak örülhet ennek.
A nyomorultak azonban nem az a fajta mozis musical, ahol színes, csiricsáré ruhákban, látványos tánckoreográfiákat láthatunk, miközben a kórus énekel, ennél sokkal személyesebbre sikerült. Egyrészt mert szándékosan nem stúdióban, utószinkron segítségével vették fel a dalokat, hanem a felvételek során - nem semmi munka volt, lévén a színésznek akár 10-15-ször is el kellett énekelnie az adott számot. Másrészt mert az éneklés során sincsenek szapora vágások, a végeredmény cseppet sem tempós, ráadásul a kamera általában extra közelről legelészik az éppen dalolászó karakter arcán.
Azon az arcon, mely természetesen általában koszos, a kornak megfelelően, no meg sárga fogakkal teli - végre azok is megkapják, amit akarnak, akik a középkort patyolattisztának ábrázoló filmeken számon kérnek bizonyos külsőségeket. A nyomorultak nem csak témája miatt van tele az ember hangulatát sokszor lehúzó, drámai momentumokkal, hanem az olykor monumentálisnak mondható díszletek perverzen mocskos részletessége is a csömörközeli hangulatra erősít rá.
A színészekre tényleg csak minimálisan érdemes kitérni, szinte mindenki remek választás volt: a gyerekszereplők nagyon helyesek és jók (bár az erős angol akcentusok kissé furán veszik ki magukat a francia környezetben), a komikus duó (Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen) szórakoztató és ripacs, annyira amennyire kell, és persze a legfőbb szereplők is erősek. Hugh Jackman jókora táncos, musicalénekes múltjával kisujjból kirázza a szerepet és rengeteget hozzátesz Jean Valjean karakteréhez, ellenpólusa, a másik ausztrál (valójában új-zélandi), Russell Crowe is jobb, mint amire számíthattunk előzetesen. Anne Hathaway pedig... Ő szinte minden évben fix Oscar-díjas lenne ilyen teljesítménnyel, kérdés, hogy idén volt-e nála jobb, mondjuk Emmanuelle Riva vagy Quvenzhané Wallis személyében.
Klasszikus történet, remek zene és dalok, illetve nagyon jó színészek, minden adott volt ahhoz, hogy korszakos film szülessen, de A nyomorultak nem lett az. Hiába a sok pozitívum, valahogy az összkép semmiképp sem kiemelkedő, a filmnek inkább "csak" jó érdemjegy dukál. Talán azért, mert majdnem 3 óra hosszú? Vagy mert még túl érdekesnek sem mondható annak, aki valamilyen szinten ismeri a történetet: S persze újdonságot sem sokat tartogat, maximum azoknak, akik nem ismerik a musicalt. Persze miért is tartalmazna újdonságot, tehetnénk fel a kérdést, de aki látta az ugyancsak végig éneklő, Rob Marshall-féle Chicago zseniális mozis verzióját, az tudja, hogy mire célzunk. Hooper hiába próbált ezt-azt hozzátenni, az ember inkább iparosmunkának tekintheti a végeredményt.
Lábjegyzetként pedig állják itt egy köszönet Speier Dávid magyar feliratáért a UIP-Duna Filmnek. Nem azért, mert zseniális lett volna (egyébként korrekt), hanem mert a forgalmazó saját hatáskörben lefordíttatta a filmet és nem a színpadi verzió műfordítását használta. Az ugyanis a már említett Chicago esetében balul sült el, hiszen a műfordítás rettenetesen zavaró az eredeti hanggal együtt, lévén sorok szintjén még minimálisan sem követi azt a szótagszám kötöttsége miatt.
Ráadásul A nyomorultak készítőinek duplán is sikerült belenyúlnia a klasszikusok közé. Egyrészt azért, mert Victor Hugo regénye megkerülhetetlen az irodalomtörténetben, másrészt pedig, mert Claude-Michel Schönberg musicalje a színház világában számít állócsillagnak. Az 1980-as, valóban zseniális francia musical a 85-ös angol premiert követően indult el világhódító útjára, s természetesen idővel hozzánk is megérkezett. Cseppet sem meglepő módon nálunk is sikert aratott, vélhetően már majdnem minden színházba járó találkozott vele, nem meglepő, hogy még ma is láthatjuk itthon színpadon (jelenleg épp Miskolcon).
Vajon mi újat mondhat számunkra egy "duplán" klasszikus mű új, mozis adaptációja? E kérdés alapján mondhatnánk, hogy nem volt egyszerű dolga Tom Hoopernek, A király beszéde rendezőjének. És vajon mit lehet elrontani A nyomorultakon? Ha így közelítünk, akkor pedig könnyű dolga volt Hoopernek. A történet ugyanis adott, azt mindenki ismeri, gond nem lehet vele, a dalok is adottak, szinte mindenki előtt ismerősek lehetnek a nagyobb "slágerek". Akkor vajon könnyű vagy nehéz adaptálni A nyomorultakat?
A válasz egyszerű. Nehéz belőle kiemelkedő filmet csinálni, de ha nem amatőrök a készítők, akkor szinte lehetetlen elrontani az alapanyagot. Érdemes egyáltalán leírni bármilyen A nyomorultak-kritikában a film történetét? Hősünk neve Jean Valjean, akit kenyérlopásért 5 évre ítélnek, majd pedig szabadulása után elhatározza, hogy jó útra tér. Kár, hogy a nyomában ott van nemezise, bizonyos Javert, aki a törvényt szolgálja.
Aki véletlenül nem ismeri a sztorit, annak bőven elég ennyi is, de természetesen A nyomorultak története ennél sokkal komplexebb, több évtizedet ölel fel. Benne Jean Valjean valószerűtlen életét ismerhetjük meg az olykor nyugodt, olykor forrongó Franciaországban, amint majd egy tucat ember sorsát keresztezi és változtatja meg közvetve. S mindezt természetesen musicalformátumban követhetik a nézők.
A nyomorultak, mint az sokak előtt ismert, egy 100%-ban csak dalokból álló musical, nincsenek benne prózai részek, a legkisebb párbeszédeket is éneklik. Illetve ez nem igaz, mert pár rövid mondat beszélve hangzik el benne, de ezek száma tényleg elenyésző. Mindez persze nem valószínű, hogy befolyásolná bármilyen irányba a közönséget a megtekintést illetően, hiszen aki nem érdeklődik a musicalek iránt, az amúgy sem nézte volna meg a filmet, aki pedig kedveli a műfaj, az csak örülhet ennek.
A nyomorultak azonban nem az a fajta mozis musical, ahol színes, csiricsáré ruhákban, látványos tánckoreográfiákat láthatunk, miközben a kórus énekel, ennél sokkal személyesebbre sikerült. Egyrészt mert szándékosan nem stúdióban, utószinkron segítségével vették fel a dalokat, hanem a felvételek során - nem semmi munka volt, lévén a színésznek akár 10-15-ször is el kellett énekelnie az adott számot. Másrészt mert az éneklés során sincsenek szapora vágások, a végeredmény cseppet sem tempós, ráadásul a kamera általában extra közelről legelészik az éppen dalolászó karakter arcán.
Azon az arcon, mely természetesen általában koszos, a kornak megfelelően, no meg sárga fogakkal teli - végre azok is megkapják, amit akarnak, akik a középkort patyolattisztának ábrázoló filmeken számon kérnek bizonyos külsőségeket. A nyomorultak nem csak témája miatt van tele az ember hangulatát sokszor lehúzó, drámai momentumokkal, hanem az olykor monumentálisnak mondható díszletek perverzen mocskos részletessége is a csömörközeli hangulatra erősít rá.
A színészekre tényleg csak minimálisan érdemes kitérni, szinte mindenki remek választás volt: a gyerekszereplők nagyon helyesek és jók (bár az erős angol akcentusok kissé furán veszik ki magukat a francia környezetben), a komikus duó (Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen) szórakoztató és ripacs, annyira amennyire kell, és persze a legfőbb szereplők is erősek. Hugh Jackman jókora táncos, musicalénekes múltjával kisujjból kirázza a szerepet és rengeteget hozzátesz Jean Valjean karakteréhez, ellenpólusa, a másik ausztrál (valójában új-zélandi), Russell Crowe is jobb, mint amire számíthattunk előzetesen. Anne Hathaway pedig... Ő szinte minden évben fix Oscar-díjas lenne ilyen teljesítménnyel, kérdés, hogy idén volt-e nála jobb, mondjuk Emmanuelle Riva vagy Quvenzhané Wallis személyében.
Klasszikus történet, remek zene és dalok, illetve nagyon jó színészek, minden adott volt ahhoz, hogy korszakos film szülessen, de A nyomorultak nem lett az. Hiába a sok pozitívum, valahogy az összkép semmiképp sem kiemelkedő, a filmnek inkább "csak" jó érdemjegy dukál. Talán azért, mert majdnem 3 óra hosszú? Vagy mert még túl érdekesnek sem mondható annak, aki valamilyen szinten ismeri a történetet: S persze újdonságot sem sokat tartogat, maximum azoknak, akik nem ismerik a musicalt. Persze miért is tartalmazna újdonságot, tehetnénk fel a kérdést, de aki látta az ugyancsak végig éneklő, Rob Marshall-féle Chicago zseniális mozis verzióját, az tudja, hogy mire célzunk. Hooper hiába próbált ezt-azt hozzátenni, az ember inkább iparosmunkának tekintheti a végeredményt.
Lábjegyzetként pedig állják itt egy köszönet Speier Dávid magyar feliratáért a UIP-Duna Filmnek. Nem azért, mert zseniális lett volna (egyébként korrekt), hanem mert a forgalmazó saját hatáskörben lefordíttatta a filmet és nem a színpadi verzió műfordítását használta. Az ugyanis a már említett Chicago esetében balul sült el, hiszen a műfordítás rettenetesen zavaró az eredeti hanggal együtt, lévén sorok szintjén még minimálisan sem követi azt a szótagszám kötöttsége miatt.
|
A nyomorultak (Les Miserables)
színes, feliratos, angol musical, 160 perc, 2012 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Tom Hooper forgatókönyvíró: Herbert Kretzmer, James Fenton zeneszerző: Claude-Michel Schönberg operatőr: Danny Cohen producer: Tim Bevan, Eric Fellner szereplők: Hugh Jackman (Jean Valjean) Russell Crowe (Javert) Anne Hathaway (Fantine) Amanda Seyfried (Cosette) Sacha Baron Cohen (Thénardier) Helena Bonham Carter (Madame Thénardier) Eddie Redmayne (Marius) Samantha Barks (Éponine) |
