A kérdés 2003-ban fogalmazódott meg, amikor egy brit filozófus közzétett egy elemzést, ami annak lehetőségét boncolgatta, hogy mindannyian egy számítógép szimulációban élünk. Következtetése, mely szerint valószínűsíthető, hogy egy szimuláció részei vagyunk, a Washington Egyetem fizikus csoportja hamarosan tesztelhető lesz.

Az Oxford Egyetem filozófusa, Nick Bostrom eredeti munkájában azt bizonygatja, hogy az emberi elme játékossága, kíváncsisága és kísérletező kedve el fog vezetni oda, hogy múltját nem könyveken vagy a televízió képernyőjén keresztül akarja majd megtanulni, hanem létrehozva egy virtuális világot, egész egyszerűen átélné. A szimulációkban belebújhat a letűnt korok szereplőinek bőrébe, közvetlen tapasztalással vizsgálva, tanulva és tanítva a történelmet. Minderre a számítástechnika fejlődésével meg is lesz a lehetősége - sőt Bostrom szerint 20 százalék az esélye, hogy mindez már meg is történt és jelenlegi világunk is csak egy szimuláció, feltehetően nem is az egyetlen.

Alighanem mindenkiben felmerül a kérdés: ha egy szimulációban vagyunk, van-e arra lehetőség, hogy erről megbizonyosodjunk? Martin Savage, a Washington Egyetem fizika professzora szerint a számítástechnika jelen korlátai és irányzatai fényében évtizedekre vagyunk akár a primitív világegyetem szimulációk futtatásától is, azonban úgy véli, már most, vagy a közeli jövőben is elvégezhetők olyan tesztek, amik felfedhetik egy szimuláció árulkodó jeleit.

A valóság szimulációk a kvantum-színdinamika tér-idő rácson elnevezésű technikát használják a világegyetemet vezérlő alapvető fizikai törvények modellezéséhez, igaz jelenleg ez csupán atomi szinten működik. Idővel azonban a nagyobb teljesítményű szimulációk képesek lesznek molekulányi méreteken modellezni, majd következik a sejt, és végül maga az ember. Ahhoz azonban sokgenerációnyi számítási teljesítmény fejlődésre lesz szükség, hogy elég nagy darabot szimuláljunk a világegyetemből ahhoz, hogy megismerjük a fizikai folyamatok azon korlátait, melyek egy számítógépes szimulációra utalhatnak.

Mindazonáltal Savage szerint már napjaink szimulációiban is jelen lehetnek azok az erőforrás korlátok, melyek a távoli jövő szimulációiban valószínűleg felbukkannak, beleértve az alapul szolgáló tér-idő rács lenyomatát, ha valaki lemodellezte a tér-idő kontinuumot. A kvantum-színdinamikai számításokat végző szuperszámítógépek lényegében szétválasztják a tér-időt egy négydimenziós rácsba. Ez teszi lehetővé a kutatók számára, hogy megvizsgálják az erős kölcsönhatást, a természet négy alapvető kölcsönhatásának egyikét, ami a kvarkokat és a gluonokat neutronokká és protonokká olvasztja össze az atomok magjaiban. "Ha kellően felnagyítjuk a szimulációkat, akkor olyasvalami bontakozik ki előttünk, mint az univerzumunk" - mondta Savage. "Onnantól már csak olyan ’jeleket’ kell keresnünk saját univerzumunkban, aminek a jelenlegi lekicsinyített szimulációkban is van megfelelője"

Savage és kutatótársai szerint a jel felbukkanhat a kozmikus sugarak energiájának korlátjaként. Tanulmányukban azt állítják, hogy a legnagyobb erejű kozmikus sugarak nem a modell rács szélei mentén, sokkal inkább átlósan haladhatnak, és kölcsönhatásaik nem minden irányba lehetnek egyenlően, ahogy azt várni lehetne tőlük. "Ez az első tesztelhető jele egy ilyen elvnek" - összegzett Savage.

Ha a koncepcióról bebizonyosodik, hogy valós, az több érdekes lehetőséget vet fel. Zohreh Davoudi, Savage kutatótársa szerint, ha univerzumunkról kiderül, hogy szimuláció, akkor futtatói, más szimulációkat is futtathatnak, a miénkkel párhuzamos univerzumokat alkotva. "Ez esetben felmerül a kérdés, képesek vagyunk-e kommunikálni ezekkel a párhuzamos univerzumokkal, ha ugyanazon a platformon futnak?" - fogalmazta meg felvetését Davoudi.