Szekeres Viktor
Egy őrült szerelem balladája - Az év legelborultabb filmje
Sokan sipákolnak eredeti történettel rendelkező filmeket hiányolva, pedig aki keres, az talál. Mondjuk egy tébolyult alkotást, ami Tarantino nagy kedvence.
Hogy tetszett az Egy őrült szerelem balladája
Már ismertetőt sem egyszerű írni az Egy őrült szerelem balladájáról, hát még kritikát, amiből az ember el tudja dönteni, hogy neki való-e a szóban forgó alkotás. Többek között azért, mert a meglehetősen bizarr film történetéről még apró információkat elárulni is spoiler lenne, pedig a spanyol alkotás közel sincs tele hatalmas meglepetésekkel vagy csavarokkal. Csak egyszerűen olyan egyedi, hogy mindenképp érdemes átélni a felfedezés örömét, látni, ahogy a több évtizedet felölelő történet kibomlik. Sőt, aki igazán jófej akar lenni, az még a film műfaját sem árulja el az ajánlójában.
Persze felfedezés ide vagy oda, a minőség megítélésének kérdésében nem játszik szerepet az, hogy az ember mindig várja a következő jelenetet, hátha végre megtudja, hogy mire megy ki a játék. Hiszen az is könnyen meglehet, hogy addig várunk és várunk, míg ki nem derül, hogy a végeredmény közel sem elviselhető a számunkra vagy éppen értelmetlennek tartjuk. Az Egy őrült szerelem balladája éppen ezért erősen meg fogja osztani a közönséget, de aki az elborultságot szereti a filmekben, az jó eséllyel nem rúg luftot, ha jegyet vált rá. Ajánlásnak ennyi bőven megteszi.
A történet egy bohóccal (Santiago 'Torrente' Segura itt is) kezdődik, akit a 30-as években zajló spanyol polgárháborúban ad hoc-módszerrel besoroznak - kár, hogy a rossz oldalra. Ennek a levét a kisfia issza meg (de kőkeményen!), aki miután történik vele ez meg az, felcseperedve apja nyomdokaiba lépve bohóc lesz. Azonban még véletlenül sem vidám, hanem apjával ellentétben szomorú, sírásra görbülő szájú. Be is áll egy cirkuszhoz, ahol meglehetősen furcsa embereket ismer meg. És beindulnak az események. Legalábbis be kéne indulnia valaminek.
Lelőjük a műfaji poént, aki akarjon, ugorjon: az Egy őrült szerelem balladája háborús filmként indul, hogy személyes drámába, majd romantikus filmbe csapjon át, s végül a horror műfajában kössön ki. S teszi mindezt cseppet sem kiszámítható módon, mindvégig olyan groteszk megvalósítás kíséretében, amilyennél jobbat álmodni sem lehetett volna egy bohócos filmnek. Egyszerűen a külsőségek zseniálisak, legyen szó akár a díszletekről, akár a karakterek kinézetéről, igazi mennyország ilyen tekintetben a film. Sőt, még a kor hangulata is rettenetesen nyomasztóan rátelepszik minden egyes pillanatra.
Ami a belsőségeket illeti, a tartalmat..., nos, ott már bőven támadhat az embernek hiányérzete. Tudjuk, hogy halad valamilyen irányba a film, tudjuk, hogy ki fog kötni valahol, hogy van végcélja, de ettől még nagyon lassan bontakozik ki a szemünk előtt a lényeg. Így kérdés, hogy ki mit részesít előnyben: a felfedezést vagy a célratörőséget. Az Egy őrült szerelem balladája egy pillanatig ugyanis nem törekszik arra, hogy nézőbarát legyen, az egyik pillanatban koherens egész, minden jól átgondoltnak tűnik, utána pedig, talán szándékosan ezt az illúziót keltve, szétesni látszik a szerkezete, s úgy érezzük, hogy csak véletlenszerű ötleteket pakoltak benne egymásra.
Mit sem érünk az ötletek mennyiségével, ha azok nem csapnak át minőségbe, így inkább csak méla unalommal tudjuk szemlélni a vidám és a szomorú bohóc ellentétének kibontakozását és csúcsra járatását, a végeredmény egy erős közepes. Pedig remekül sikerült a történéseket beleplántálni a Franco-érába, az ember pedig látva, hogy miket okozhat a háború ismét megfogadja, hogy nem nyomja meg a piros gombot, ha döntési helyzetbe kerül.
Tébolyult, elborult és nagyon megosztó a film. És persze erőszakos, s talán ezért is volt nagy kedvence a Velencében rendezett filmfesztiválon a 2010-es zsűri elnökének, bizonyos Quentin Tarantinónak, s bár az Arany Oroszlánt végül a Made in Hollywood vitte el, Álex de la Iglesia, a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánnal, valamint a legjobb forgatókönyv díjával vigasztalódhatott.
Persze felfedezés ide vagy oda, a minőség megítélésének kérdésében nem játszik szerepet az, hogy az ember mindig várja a következő jelenetet, hátha végre megtudja, hogy mire megy ki a játék. Hiszen az is könnyen meglehet, hogy addig várunk és várunk, míg ki nem derül, hogy a végeredmény közel sem elviselhető a számunkra vagy éppen értelmetlennek tartjuk. Az Egy őrült szerelem balladája éppen ezért erősen meg fogja osztani a közönséget, de aki az elborultságot szereti a filmekben, az jó eséllyel nem rúg luftot, ha jegyet vált rá. Ajánlásnak ennyi bőven megteszi.
A történet egy bohóccal (Santiago 'Torrente' Segura itt is) kezdődik, akit a 30-as években zajló spanyol polgárháborúban ad hoc-módszerrel besoroznak - kár, hogy a rossz oldalra. Ennek a levét a kisfia issza meg (de kőkeményen!), aki miután történik vele ez meg az, felcseperedve apja nyomdokaiba lépve bohóc lesz. Azonban még véletlenül sem vidám, hanem apjával ellentétben szomorú, sírásra görbülő szájú. Be is áll egy cirkuszhoz, ahol meglehetősen furcsa embereket ismer meg. És beindulnak az események. Legalábbis be kéne indulnia valaminek.
Lelőjük a műfaji poént, aki akarjon, ugorjon: az Egy őrült szerelem balladája háborús filmként indul, hogy személyes drámába, majd romantikus filmbe csapjon át, s végül a horror műfajában kössön ki. S teszi mindezt cseppet sem kiszámítható módon, mindvégig olyan groteszk megvalósítás kíséretében, amilyennél jobbat álmodni sem lehetett volna egy bohócos filmnek. Egyszerűen a külsőségek zseniálisak, legyen szó akár a díszletekről, akár a karakterek kinézetéről, igazi mennyország ilyen tekintetben a film. Sőt, még a kor hangulata is rettenetesen nyomasztóan rátelepszik minden egyes pillanatra.
Ami a belsőségeket illeti, a tartalmat..., nos, ott már bőven támadhat az embernek hiányérzete. Tudjuk, hogy halad valamilyen irányba a film, tudjuk, hogy ki fog kötni valahol, hogy van végcélja, de ettől még nagyon lassan bontakozik ki a szemünk előtt a lényeg. Így kérdés, hogy ki mit részesít előnyben: a felfedezést vagy a célratörőséget. Az Egy őrült szerelem balladája egy pillanatig ugyanis nem törekszik arra, hogy nézőbarát legyen, az egyik pillanatban koherens egész, minden jól átgondoltnak tűnik, utána pedig, talán szándékosan ezt az illúziót keltve, szétesni látszik a szerkezete, s úgy érezzük, hogy csak véletlenszerű ötleteket pakoltak benne egymásra.
Mit sem érünk az ötletek mennyiségével, ha azok nem csapnak át minőségbe, így inkább csak méla unalommal tudjuk szemlélni a vidám és a szomorú bohóc ellentétének kibontakozását és csúcsra járatását, a végeredmény egy erős közepes. Pedig remekül sikerült a történéseket beleplántálni a Franco-érába, az ember pedig látva, hogy miket okozhat a háború ismét megfogadja, hogy nem nyomja meg a piros gombot, ha döntési helyzetbe kerül.
Tébolyult, elborult és nagyon megosztó a film. És persze erőszakos, s talán ezért is volt nagy kedvence a Velencében rendezett filmfesztiválon a 2010-es zsűri elnökének, bizonyos Quentin Tarantinónak, s bár az Arany Oroszlánt végül a Made in Hollywood vitte el, Álex de la Iglesia, a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánnal, valamint a legjobb forgatókönyv díjával vigasztalódhatott.
|
Egy őrült szerelem balladája (Balada triste de trompeta)
színes, feliratos, spanyol-francia horror, 107 perc, 2010 16 éven aluliak számára a megtekintése nem ajánlott rendező: Álex de la Iglesia forgatókönyvíró: Álex de la Iglesia zeneszerző: Roque Banos operatőr: Kiko de la Rica producer: Vérane Frédiani, Gerardo Herrero, Franck Ribiere szereplők: Carlos Areces (Javier) Carolina Bang (Natalia) Antonio de la Torre (Sergio) Santiago Segura (apu) |
