Szekeres Viktor
Drive - Gázt! - Megvan az év filmje?
A Drive esetében ritka nagy az egyetértés a kritikusok és a nézők között, többek szerint le lehet húzni a rolót a mozikban, megvan az év filmje.
Hogy tetszett a Drive - Gázt!?
Az amerikai premierrel egy időben nézhettük meg idehaza a Drive - Gázt! című filmet, melyet semmiképp sem a borzasztó magyar címe alapján kell megítélni. Mint ahogy hozsannázó kritikákat is helyükön kell kezelni, viszont elmenni nem lehet mellettük, hiszen valóban nagyon régen mutattak be olyan filmet itthon, melyet ekkora üdvrivalgás fogadott volna az ínyencek körében. Más kérdés, hogy a rengeteg 10/10-es osztályzat miatt bevadult tömeg már közel sem akkora arányban ájult el a Cannes-ban tavasszal a legjobb rendezés díját is elnyerő Nicolas Winding Refn filmjétől.
Refn, mivel dán, eleve előnnyel indul a honi megítélést illetően, hiszen Magyarországon nagyon sokan gondolják, hogy a dán filmesek egész egyszerűen nem tudnak hibázni. Mindez persze annak köszönhető, hogy az évente bemutatott 8-12 dán film zöme valóban remek, de még a gyengébbek is simán verik a hollywoodi átlagot. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szabályt erősítő kivétel Room 304-et épp most mutatták be itthon.) Ez pedig azt a tévképzetet is keltheti, hogy Dániában csak és kizárólag jó filmek készülnek, holott a gyengébben sikerülteket értelemszerűen nem látjuk a hazai mozikban.
A Drive rendezője Dániában a remekül sikerült Elátkozott város- azaz a Pusher-trilógiát tette le az asztalra, valamint a Vérveszteséget, Amerikában viszont a Fear X-szel már nem sikerült befutnia, mint ahogy az angol produkcióinak (Bronson, Valhalla Rising) mérlege is felemásnak mondható. Az viszont korábbi filmjeiből kiderült, hogy nem feltétlenül kiszámítható rendező, s erre a Drive-val sem cáfolt rá, hiszen műfajában és megvalósításában sem nagyon hasonlít eddigi munkáihoz.
A Drive egy (nevezzük így) bűnügyi film, ha akarjuk bűndráma, de ha közelebbről nézzük, akkor romantikus történet. A főhőse egy névtelen sofőr, aki kaszkadőrként, autószerelőként, sőt idővel autóversenyzőként dolgozik hivatalosan, de van egy mellékállása: gengsztereket, gazembereket, csirkefogókat fuvaroz, illetve menekít ki a slamasztikából. Elég egy telefon, ő oda hajt. Ahogy az lenni szokott a magányos farkas látszólagos idilljébe kisvártatva belecsöppen egy nő, aki események olyan láncolatát indítja el, melyek "ennek nem lesz jó vége!" felkiáltásokban és patakvérbe torkollanak.
A Drive nem akciófilm, nem a Halálos iramban műfajában készült. Ezt muszáj az elején leszögezni, hiszen sokan tényleg azért koppannak nagyot, mert ebben a hitbe ringatják magukat. Való igaz, hogy egy zseniális, pattanásig feszült 10 perces, autós üldözéses jelenettel indít a történet, de innentől kezdve az autózásról a szűkszavú főhősre és annak folyamatos "nézésére" helyeződik át a hangsúly - no meg az életében felbukkanó, nézni ugyancsak felsőfokon képes nőre. És annak gyerekére. Jöhet a szavak nélküli romantika, majd a kapcsolati dráma, gondolhatnánk.
De a Drive erőszakos és véres film is egyben. Hiába az autókázás, a napfényes romantika, a bűn folyamatosan jelen van, szemek lyukadnak, koponyák törnek, arcok zúzódnak szét a felismerhetetlenségig, egyértelműen nem a szívbajosoknak való. A sofőr arca sokszor kifejezéstelen (csak a szemében lángol a tűz), azonban barátaiért és a szeretteiért (vagy a szeretteinek hittekért) kőkeményen kiáll. És mégsem szeretjük feltétlenül, hiszen hiába ősprofi és akar jót, kimeríti a pszichopata (vagy a szociopata) fogalmát. Szerencsére nem ez jár a fejünkben a Drive nézése közben, hanem az, hogy mennyire kemény és laza egyszerre a film, hogy milyen sokat képes mondani szavak nélkül, pusztán képekkel, tekintetekkel és zenével. A nagy betűs Hangulattal.
Érdekes egybeesés, hogy előző kritikánk a Fertőzés című filmé volt, melyből két olyan dolgot emeltünk ki, amiket a Drive-ban is muszáj megemlíteni. Az egyik mindenképpen a zene. A Drive-ban a soundtrack, a 80-as évek zenéje, a szintipop slágerek is ütnek, de a Fertőzésben remeklő Cliff Martinez ezúttal is zseniális anyagot hozott össze, pedig viszonylag későn kezdhetett csak neki a munkának. Hatalmas pazarlásnak tűnik, hogy a Traffic és a Solaris nagyszerű zenéjét szerző Martinez 2011 előtt öt éve írt amerikai mozifilmhez muzsikát - szerencsére idén háromhoz is, a Fertőzés és a Drive mellett Az igazság ügyvédjének zenéje volt az ő munkája. A másik tényező pedig természetesen az, hogy mindkét film szikár és távolságtartó, s éppen ezzel hozzák magukhoz közel a nézőt, épp ezért akarunk többet megtudni a történésekről, karakterekről.
A Drive jól sikerült, fene stílusos és nagyon hangulatos film lett, valóban nevezhető akár művészi akciómozinak is - más kérdés, hogy a kevésbé gyakorlottak ebben csak az unalmat fogják látni, hiszen nem mindenki alél el egy jól sikerült beállítástól vagy kesztyűcsikorgástól. A célközönség egyértelműen az ínyencek; azok, akik pontosan tudják, hogy mik a Drive fénypontjai, hogy Carey Mulligannek melyik volt az első filmje, amivel azonnal befutott (az Egy lányról, amit teljesen véletlenül egy dán rendezőnő készített Hollywoodban), hogy miért is kultikus arc a Shannont alakító Bryan Cranston (Totál szívás - többet nem is kell mondanunk), és hogy miképp csinálja a 2007 után három évig a mozikból eltűnő Ryan Gosling, hogy szinte csak jó filmekben játszik, és majd minden alkalommal magára vonzza a nézői szempárokat (a Fél Nelsontól kezdve a Plasztik szerelem-en át a Blue Valentine-ig). De persze ez nem jelenti azt, hogy más ne élvezhetné nagyon a filmet. Mi is élveztük, talán az év végi top tízes listára is felkerül, de bármennyire is szerettük volna, nem tudunk beállni a Drive-ot az év filmjének megszavazók sorába. Amit azért valahol sajnálunk.
Zárszóként két dolgot érdemes megjegyezni. Egyrészt, hogy a nem feltétlenül közönségbarát film Amerikában már 33 millió dollárnál tart (itthon meg 33 ezer nézőnél), ami korrekt teljesítmény - igaz, akad, aki perelni akar a félrevezető előzetes miatt. Másrészt pedig, hogy ezúttal pórul jártak a türelmetlen, DVD-s verzióra várni képtelen warezelők, ugyanis a meglehetősen hamar kikerült és letölthető screener inkább számít munkakópiának, ugyanis közel sem a moziba került filmet tartalmazza. A végső verzióban a warezhez képest megváltoztak egyes párbeszédek, hangeffektek, snittek, no meg persze vannak benne számítógépes animációk és a már említett zenei anyag is cserélődött. Természetesen a mozis változatban nincs benne a Social Network - A közösségi háló főtémája, vagy a 28 nappal később muzsikája, csakis Cliff Martinez remekbeszabott kopácsolása. (Aki kíváncsi a két verzió közti különbségekre, az itt tájékozódhat egy részükről, de a lista természetesen nem teljes.)
Refn, mivel dán, eleve előnnyel indul a honi megítélést illetően, hiszen Magyarországon nagyon sokan gondolják, hogy a dán filmesek egész egyszerűen nem tudnak hibázni. Mindez persze annak köszönhető, hogy az évente bemutatott 8-12 dán film zöme valóban remek, de még a gyengébbek is simán verik a hollywoodi átlagot. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szabályt erősítő kivétel Room 304-et épp most mutatták be itthon.) Ez pedig azt a tévképzetet is keltheti, hogy Dániában csak és kizárólag jó filmek készülnek, holott a gyengébben sikerülteket értelemszerűen nem látjuk a hazai mozikban.
A Drive rendezője Dániában a remekül sikerült Elátkozott város- azaz a Pusher-trilógiát tette le az asztalra, valamint a Vérveszteséget, Amerikában viszont a Fear X-szel már nem sikerült befutnia, mint ahogy az angol produkcióinak (Bronson, Valhalla Rising) mérlege is felemásnak mondható. Az viszont korábbi filmjeiből kiderült, hogy nem feltétlenül kiszámítható rendező, s erre a Drive-val sem cáfolt rá, hiszen műfajában és megvalósításában sem nagyon hasonlít eddigi munkáihoz.
A Drive egy (nevezzük így) bűnügyi film, ha akarjuk bűndráma, de ha közelebbről nézzük, akkor romantikus történet. A főhőse egy névtelen sofőr, aki kaszkadőrként, autószerelőként, sőt idővel autóversenyzőként dolgozik hivatalosan, de van egy mellékállása: gengsztereket, gazembereket, csirkefogókat fuvaroz, illetve menekít ki a slamasztikából. Elég egy telefon, ő oda hajt. Ahogy az lenni szokott a magányos farkas látszólagos idilljébe kisvártatva belecsöppen egy nő, aki események olyan láncolatát indítja el, melyek "ennek nem lesz jó vége!" felkiáltásokban és patakvérbe torkollanak.
A Drive nem akciófilm, nem a Halálos iramban műfajában készült. Ezt muszáj az elején leszögezni, hiszen sokan tényleg azért koppannak nagyot, mert ebben a hitbe ringatják magukat. Való igaz, hogy egy zseniális, pattanásig feszült 10 perces, autós üldözéses jelenettel indít a történet, de innentől kezdve az autózásról a szűkszavú főhősre és annak folyamatos "nézésére" helyeződik át a hangsúly - no meg az életében felbukkanó, nézni ugyancsak felsőfokon képes nőre. És annak gyerekére. Jöhet a szavak nélküli romantika, majd a kapcsolati dráma, gondolhatnánk.
De a Drive erőszakos és véres film is egyben. Hiába az autókázás, a napfényes romantika, a bűn folyamatosan jelen van, szemek lyukadnak, koponyák törnek, arcok zúzódnak szét a felismerhetetlenségig, egyértelműen nem a szívbajosoknak való. A sofőr arca sokszor kifejezéstelen (csak a szemében lángol a tűz), azonban barátaiért és a szeretteiért (vagy a szeretteinek hittekért) kőkeményen kiáll. És mégsem szeretjük feltétlenül, hiszen hiába ősprofi és akar jót, kimeríti a pszichopata (vagy a szociopata) fogalmát. Szerencsére nem ez jár a fejünkben a Drive nézése közben, hanem az, hogy mennyire kemény és laza egyszerre a film, hogy milyen sokat képes mondani szavak nélkül, pusztán képekkel, tekintetekkel és zenével. A nagy betűs Hangulattal.
Érdekes egybeesés, hogy előző kritikánk a Fertőzés című filmé volt, melyből két olyan dolgot emeltünk ki, amiket a Drive-ban is muszáj megemlíteni. Az egyik mindenképpen a zene. A Drive-ban a soundtrack, a 80-as évek zenéje, a szintipop slágerek is ütnek, de a Fertőzésben remeklő Cliff Martinez ezúttal is zseniális anyagot hozott össze, pedig viszonylag későn kezdhetett csak neki a munkának. Hatalmas pazarlásnak tűnik, hogy a Traffic és a Solaris nagyszerű zenéjét szerző Martinez 2011 előtt öt éve írt amerikai mozifilmhez muzsikát - szerencsére idén háromhoz is, a Fertőzés és a Drive mellett Az igazság ügyvédjének zenéje volt az ő munkája. A másik tényező pedig természetesen az, hogy mindkét film szikár és távolságtartó, s éppen ezzel hozzák magukhoz közel a nézőt, épp ezért akarunk többet megtudni a történésekről, karakterekről.
A Drive jól sikerült, fene stílusos és nagyon hangulatos film lett, valóban nevezhető akár művészi akciómozinak is - más kérdés, hogy a kevésbé gyakorlottak ebben csak az unalmat fogják látni, hiszen nem mindenki alél el egy jól sikerült beállítástól vagy kesztyűcsikorgástól. A célközönség egyértelműen az ínyencek; azok, akik pontosan tudják, hogy mik a Drive fénypontjai, hogy Carey Mulligannek melyik volt az első filmje, amivel azonnal befutott (az Egy lányról, amit teljesen véletlenül egy dán rendezőnő készített Hollywoodban), hogy miért is kultikus arc a Shannont alakító Bryan Cranston (Totál szívás - többet nem is kell mondanunk), és hogy miképp csinálja a 2007 után három évig a mozikból eltűnő Ryan Gosling, hogy szinte csak jó filmekben játszik, és majd minden alkalommal magára vonzza a nézői szempárokat (a Fél Nelsontól kezdve a Plasztik szerelem-en át a Blue Valentine-ig). De persze ez nem jelenti azt, hogy más ne élvezhetné nagyon a filmet. Mi is élveztük, talán az év végi top tízes listára is felkerül, de bármennyire is szerettük volna, nem tudunk beállni a Drive-ot az év filmjének megszavazók sorába. Amit azért valahol sajnálunk.
Zárszóként két dolgot érdemes megjegyezni. Egyrészt, hogy a nem feltétlenül közönségbarát film Amerikában már 33 millió dollárnál tart (itthon meg 33 ezer nézőnél), ami korrekt teljesítmény - igaz, akad, aki perelni akar a félrevezető előzetes miatt. Másrészt pedig, hogy ezúttal pórul jártak a türelmetlen, DVD-s verzióra várni képtelen warezelők, ugyanis a meglehetősen hamar kikerült és letölthető screener inkább számít munkakópiának, ugyanis közel sem a moziba került filmet tartalmazza. A végső verzióban a warezhez képest megváltoztak egyes párbeszédek, hangeffektek, snittek, no meg persze vannak benne számítógépes animációk és a már említett zenei anyag is cserélődött. Természetesen a mozis változatban nincs benne a Social Network - A közösségi háló főtémája, vagy a 28 nappal később muzsikája, csakis Cliff Martinez remekbeszabott kopácsolása. (Aki kíváncsi a két verzió közti különbségekre, az itt tájékozódhat egy részükről, de a lista természetesen nem teljes.)
|
Drive - Gázt! (Drive)
színes, feliratos, amerikai akciófilm, 100 perc, 2011 18 éven aluliak számára a megtekintése nem ajánlott rendező: Nicolas Winding Refn forgatókönyvíró: Hossein Amini zeneszerző: Cliff Martinez operatőr: Newton Thomas Sigel producer: Michel Litvak, John Palermo, Marc Platt, Gigi Pritzker, Adam Siegel szereplők: Ryan Gosling (sofőr) Carey Mulligan (Irene) ) Bryan Cranston (Shannon) Albert Brooks (Bernie Rose) Ron Perlman (Nino) Christina Hendricks (Blanche) Oscar Isaac (Standard Gabriel) |
