Sokak fantáziáját megmozgatja egy másik naprendszerbe való utazás lehetősége. Az 1970-es években a Daedalus projekt az elérhető tudományok keretein belül boncolgatta a kérdést, amit a Tau Zero Alapítvány tudósai másfél évvel ezelőtt újra elővettek, elindítva az Icarus projektet. Richard Obousy, az Alapítvány tudósa, a projekt vezetője a Discoverynek nyilatkozott terveikről.

A Daedalus projekt egy csillagközi utazás megvalósíthatósági tanulmánya volt, ami az 1970-es évek adottságait és a közeli jövő technológiájának reális kivetítését használta fel, ismertette Obousy az Icarus előzményeit. Az egyik legnagyobb célkitűzés annak megállapítása volt, hogy realizálható-e a csillagközi repülés az alkalmazott tudományok és technológiák igénybevételével. A végkövetkeztetés szerint a csillagközi utazás lehetséges, csak éppen rendkívül bonyolult.

A fúziós és a fissziós energia űrutazásoknál való felhasználása már a 20. század első felében felmerült. Az elvet Stanislav Ulam, a Los Alamos tudósa vetette fel először 1947-ben, majd 1958-ban Ted Taylor elindította az Orion projektet. Egy évtizeddel később Alan Bond, a Brit Bolygóközi Társaság (BIS) tagja elérkezettnek látta az időt, hogy megvizsgálják a fúzió életképességét egy csillagközi küldetéshez. Ötletét a társaság más tagjaival is megosztotta és megszületett a Daedalus projekt.


A tervezet mindössze 5 évet vett igénybe. 1973. január 10-én indult és 1978. május 15-én fejeződött be, amibe megközelítőleg 100 000 munkaórát fektetett a 13 tervező és tanácsadóik hada. A Daedalus szíve egy fúziós impulzus hajtómű volt. A nagy sebességnél befecskendezett fúziós üzemanyagot, amit apró deutérium/hélium-3 gömbök formájában juttattak volna be egy reakciókamrába, nagy energiájú elektronsugarakkal gyújtották volna be. Ez alapelvét tekintve nem tér el túlságosan a hagyományos belső égésű motoroktól. A Daedalus reakciókamrájában keletkező fúziós reakció mágneses fúvókák irányításával tengelyirányban haladt volna hátrafelé a fő járműből, kilövellése adta volna a jármű teljes momentum átvitelét, hasonlóan a rakétahajtómű gázsugarához.

A Daedalus egy kétfokozatú űrhajó lett volna, az első fokozatot 46 000 tonna, míg a második fokozatot 4000 tonna üzemanyag szállítására tervezték. Az űrhajó egy közel négyéves gyorsító fázis végén érte volna el csúcssebességét, a fénysebesség 12,2 százalékát, ezzel egy hat fényévnyire elhelyezkedő csillag 50 év alatt érhető el. A Daedalus egyik figyelemre méltó újítása a hélium-3 alkalmazása volt. A hélium-3 az egyik legnehezebben begyújtható fúziós üzemanyag, a többihez képest jóval magasabb hőfokra van szüksége, energia kibocsátása azonban a legmagasabbak között van, ezért ez adná a legnagyobb tolóerőt.

A hélium-3 rendkívül ritka a Földön, a Hold felszínén azonban elvileg 0,01 és 0,05 ppm közötti koncentrációban van jelen, nem is szólva a gázóriások légköréről. A Daedalus a Jupiter légköréből aknázta volna ki a ritka izotópot. Ez már önmagában is egy, a Naprendszer jelentős részére kiterjedő civilizáció megteremtését szorgalmazná, aminek komoly űralapú képességekkel és űrbeli infrastruktúrával kellene rendelkeznie, ezért bizonyult nagy kihívásnak a Daedalus osztályú űrhajó megépítése. A nehézségek ellenére a Daedalus terveiben az a különösen csábító, hogy a hiteles tudomány keretein belül van, nincs szüksége új fizikára. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy egyszerű lenne megépíteni, hiszen műszaki és gazdasági költségei is döbbenetesek, megvalósíthatósága azonban mindenképpen reményt keltő, taglalta Obousy.

A Daedalus inspirálta Icarus projekt, ami 2009. szeptember 30-án indult, a csillagközi utazás problémájának 21. századi újragondolása, ami igyekszik kihasználni az eredeti terv óta eltelt több mint 30 év tudományos fejlődését. Az Icarus projekt célja, hogy egy csillagközi szondát tervezzen, ami az elkövetkező évszázadok potenciális küldetéseinek koncepcióterveként szolgálna. Felméri a fúzióalapú űrmeghajtások fejlettségét, és igyekszik felkelteni az érdeklődést a csillagközi küldetések iránt, ami motiválhatná a tudósok új generációját a Naprendszeren túlra irányuló űrexpedíciók tervezésére.


A Daedalus méreteit érzékelteti a mellette lévő 110 méteres Saturn V rakéta
Ikarosz volt az, aki a görög mitológia szerint túl közel repült a naphoz, ami megolvasztotta szárnyait, ezért a névválasztás első hallásra különösnek hathat, írja Obousy, aki magyarázatként az alábbi idézetet hozta fel Sir Arthur Eddington Csillagok és atomok című könyvéből: "Az ősi időkben két repülő szárnyakat készített magának. Daidalosz biztonságosan repült a levegőben, amiért leszállásakor el is nyerte jutalmát. Ikarosz fel, a Nap felé szárnyalt, míg a szárnyait összetartó viasz meg nem olvadt, kudarccal végezve repülését. Teljesítményüket mérlegelve mégsem mehetünk el Ikarosz mellett."

"Az ókoriak szerint csupán vakmerő volt, én azonban inkább úgy gondolok rá, mint az az ember, aki fényt derített egy komoly konstrukciós hibára. Ugyanez igaz a tudományra is. Az óvatos Daidalosz elméleteit ott alkalmazná, ahol biztonságban érzi magát, ahol azok rendben működnek, túlzott óvatossága miatt azonban nem derülnének ki a rejtett hibák. Ikarosz az elméleteit a végletekig feszegetné, egészen addig, míg elő nem kerülnek a gyenge pontok. Hogy mindezt puszta kalandvágyból? Részben talán igen, ilyen az emberi természet. De ha az is rendeltetett el számára, hogy ne érje el a Napot, akkor is megtanulhatjuk az utazásából, hogyan építsünk egy jobb szerkezetet."