Hunter
Megépítették Leonardo csembaló-brácsáját
Több mint 500 évvel ezelőtt Leonardo da Vinci egy teljesen új hangszert tervezett, ami egészen 2009 decemberéig csak szárnyaló képzeletének egy megvalósítatlan darabja volt.
Az olasz Leonardo3 tervezőcég végül megalkotta a hangszert da Vinci vázlataiból. Volt azonban egy apró probléma, a csapat nem számolt azzal, amivel a nagy reneszánsz zseni valószínűleg igen, hogy az eszköz milyen zajosan fog szólni. A csembaló-brácsa bemutatója a New Yorkban megrendezett Discovery Times Square Exposition "Leonardo da Vinci műhelye" elnevezésű kiállításának részeként zajlott, ahol a hangszer mellett a mester több más csodás találmányának újraalkotott modelljei és működőképes replikái is helyet kaptak.
A múlt hétig a Codex Atlanticusban található hangszer hangját senki sem hallhatta a Leonardo3 munkatársain kívül. A kiállításon a Piffaro Reneszánsz Zenekar kapta meg a csembaló-brácsát. Christa Pattont, a zenekar hárfását elbűvölte az új hangszer a próbákon. "Szerintem a brácsa hangja nagyon sajátos, ugyanakkor kellemes."
A csembaló-brácsa méretét tekintve egy játékzongorához hasonlítható, súlya 15 kilogramm, és a zenész mellkasához, illetve lábához kell szíjazni. Egészen különleges megoldás, mert akárcsak a brácsa, ez is húrokkal van felszerelve. A vonó helyett azonban billentyűkkel kell játszani rajta, miközben az egész szerkezetet a zenész lábai működtetik, miközben sétál. Az első előadás előtt a kivitelezők megpróbálták behangolni a húrokat, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, mivel a hangszert azokból a korabeli anyagokból rakták össze, amik Leonardónak is a rendelkezésére állhattak. Ilyenek a fa alkatrészek és a lószőrből készült zsinórral működtetett fogaskerekek.
"Nagyban megnehezítette az elkészítést, hogy a vázlatot tartalmazó oldal baloldala hiányzott, feltehetőleg ez gátolta a többi tudóst is" - emelte ki a Leonardo3 vezetője, Massimiliano Lisa az 1488-as vázlattal kapcsolatban. A megmaradt rajzokból kivehető a felszíjazhatóság ténye, amiből a kivitelezők arra következtettek, hogy a találmány lényege az volt, hogy egy menetelés, vagy gyaloglás közben is megszólaltatható húros hangszert kapjanak. A láb egy famotort pumpál, ami a hosszú lószőrből készült zsinórt mozgatja a hangszerben. Amikor a zenész megnyomja a gombokat a húrok a vonóként funkcionáló zsinórhoz nyomódnak.
A hangszer újraalkotásában a legtevékenyebben résztvevő Edoardo Zanon 5 éven át dolgozott a csembaló-brácsán. Ő is a múlt héten hallotta először a hangszert egy zenész által megszólalni és rögtön meg is értette, miért nem készítette el a mester. A famotor és a fogaskerekek egy kattogó, nyikorgó egyveleget hallatnak. Ha sikerült hozzászoknia a fülnek ehhez a zsivajhoz, utána már a húrok hangjai is kivehetőek. "Ez csupán a kor műszaki fejletlenségének a korlátja" - tette hozzá Lisa.
Egy zenekar részeként a csembaló-brácsa mechanikus zaja azonban beleolvadt az egységbe. Patton szerint ez ugyanúgy megszokható, mint a régi lemezek sistergő, sercegő zaja. "Egy idő után azt vettem észre, hogy nem is hallom a gépezet zaját, csak a lágy zenei hangját" - mondta Patton.
Az olasz Leonardo3 tervezőcég végül megalkotta a hangszert da Vinci vázlataiból. Volt azonban egy apró probléma, a csapat nem számolt azzal, amivel a nagy reneszánsz zseni valószínűleg igen, hogy az eszköz milyen zajosan fog szólni. A csembaló-brácsa bemutatója a New Yorkban megrendezett Discovery Times Square Exposition "Leonardo da Vinci műhelye" elnevezésű kiállításának részeként zajlott, ahol a hangszer mellett a mester több más csodás találmányának újraalkotott modelljei és működőképes replikái is helyet kaptak.
A múlt hétig a Codex Atlanticusban található hangszer hangját senki sem hallhatta a Leonardo3 munkatársain kívül. A kiállításon a Piffaro Reneszánsz Zenekar kapta meg a csembaló-brácsát. Christa Pattont, a zenekar hárfását elbűvölte az új hangszer a próbákon. "Szerintem a brácsa hangja nagyon sajátos, ugyanakkor kellemes."
A csembaló-brácsa méretét tekintve egy játékzongorához hasonlítható, súlya 15 kilogramm, és a zenész mellkasához, illetve lábához kell szíjazni. Egészen különleges megoldás, mert akárcsak a brácsa, ez is húrokkal van felszerelve. A vonó helyett azonban billentyűkkel kell játszani rajta, miközben az egész szerkezetet a zenész lábai működtetik, miközben sétál. Az első előadás előtt a kivitelezők megpróbálták behangolni a húrokat, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, mivel a hangszert azokból a korabeli anyagokból rakták össze, amik Leonardónak is a rendelkezésére állhattak. Ilyenek a fa alkatrészek és a lószőrből készült zsinórral működtetett fogaskerekek.
"Nagyban megnehezítette az elkészítést, hogy a vázlatot tartalmazó oldal baloldala hiányzott, feltehetőleg ez gátolta a többi tudóst is" - emelte ki a Leonardo3 vezetője, Massimiliano Lisa az 1488-as vázlattal kapcsolatban. A megmaradt rajzokból kivehető a felszíjazhatóság ténye, amiből a kivitelezők arra következtettek, hogy a találmány lényege az volt, hogy egy menetelés, vagy gyaloglás közben is megszólaltatható húros hangszert kapjanak. A láb egy famotort pumpál, ami a hosszú lószőrből készült zsinórt mozgatja a hangszerben. Amikor a zenész megnyomja a gombokat a húrok a vonóként funkcionáló zsinórhoz nyomódnak.
A hangszer újraalkotásában a legtevékenyebben résztvevő Edoardo Zanon 5 éven át dolgozott a csembaló-brácsán. Ő is a múlt héten hallotta először a hangszert egy zenész által megszólalni és rögtön meg is értette, miért nem készítette el a mester. A famotor és a fogaskerekek egy kattogó, nyikorgó egyveleget hallatnak. Ha sikerült hozzászoknia a fülnek ehhez a zsivajhoz, utána már a húrok hangjai is kivehetőek. "Ez csupán a kor műszaki fejletlenségének a korlátja" - tette hozzá Lisa.
Egy zenekar részeként a csembaló-brácsa mechanikus zaja azonban beleolvadt az egységbe. Patton szerint ez ugyanúgy megszokható, mint a régi lemezek sistergő, sercegő zaja. "Egy idő után azt vettem észre, hogy nem is hallom a gépezet zaját, csak a lágy zenei hangját" - mondta Patton.
