Szekeres Viktor
Max Payne - A legenda porba hullott
Tétova tekintetek a moziban, mindenki azt várja, hogy feltűnik Sebestyén Balázs és a néző képébe röhög, hogy "Kész átverés!", de szó sincs ilyesmiről.
Az olyan színészek esetében, akik már nincsenek rászorulva arra, hogy minden szerepajánlatra rábólintsanak, akik már megválogathatják a forgatókönyveket, az ember ritkán csalódik a végeredményben, ha megtudja, hogy mégiscsak egy olyan kommersz alapanyag mellett teszik le voksukat, amit akciófilmként próbálnak eladni.
Mark Wahlbergnél is lehetett tudni, hogy azért bólintott rá a bosszút kajtató Max Payne szerepére, mert volt a szerepben, a karakterben vagy az előzetes tervekben pár olyan aspektus, ami vonzóvá tette a figurát, nem csak tipikus klisékarakterré. Azért viszont erőteljes dádá illeti a színészt, hogy nem nézte meg, hogy ki is rendezi a filmet, hiszen az ír John Moore, bár az Ellenséges területtel Hollywood-képessé tette magát, de ezt módszeresen lerombolta, előbb egy nagyon közepes Főnix útjával, majd pedig egy botrányos Ómen-feldolgozással.
A Max Payne sztorija tipikus, egy, a családja kiirtása miatt besérült rendőr próbál fényt deríteni az igazságra - ami kevésbé tipikus, az az enyhén noirisztikus látásmód, a klasszikus beütés. A noirt a film hangulati és képi világába csepegtették nekünk, hogy első látásra kiderüljön: a Max Payne - Egyszemélyes háború nem egy "lövök, amit érek" akciómozi, hanem egy sötét krimi, melyben olykor fegyvert ragad a főhős, de nem a csihipuhi dominál.
Azonban, ha már krimiről van szó, akkor az elsőforgatókönyves Beau Thorne szkriptjének legalább minimális szinten rejtélyesnek és/vagy csavarosnak kellett volna lennie, hogy bizonytalanságban tartsa a nézőt, azonban nem az. Felvonultat pár tipikus, első pillantásra dekódolható szereplőt, a szájukba adja a közhelyszótár vonatkozó fejezeteit dialóg gyanánt, hogy aztán az operatőrre bízza a filmet, aki az instrukciók alapján villámgyors árnyakat, havas nagytotálokat és alulról fényképezett rémisztő alakokat mutat be. Nem egy Sin City a végeredmény, de pár hibától eltekintve ez jól is néz ki.
Az érdektelen történetet viszont egy nagyon esetlen rendezés is megfűszerezi, aminek valamiért se füle, se farka, valahogy nem érződik a direktor elképzelése, hogy mit is akar kezdeni az alapanyaggal. S éppen ezért rossz nézni a vergődő Wahlberget is, aki mindent megtesz (túlzottan is erőlködik), hogy a klisérengetegből kidugja a fejét és bebizonyítsa a nézőnek, hogy karaktere nem pókeren nyerte a zsarujelvényt, hanem tényleg elvégzett legalább egy alapfokú nyomozótanfolyamot. Azt ugyanis nem hisszük el neki, hogy akkora sokk érte családjának elvesztésével, hogy egy teljesen rutin bűnügy évekig tartó nyomozásra kényszeríti.
A Max Payne sok funkciótlan aspektus mellett, próbál némi szimbolika használatával valamifajta mélységet teremteni, hogy a néző csettinthessen, hogy "Ez igen!", de inkább ellenkező hatást ér el. Utána már hiába lassul be egy-két akciójelenet, a néző tudja, hogy mindent ő sem képes lenyelni, s rádöbben, hogy ismét valami szörnyű átverés áldozata lett, s várja, hogy feltűnjön Sebestyén Balázs egy "Kész átverés!" feliratú M-es pólót lobogtatva.
Látatlanban, nagy bizonyossággal azt is ki lehet jelenteni sajnos, hogy a Max Payne-t az sem fogja megmenteni, ha megjelenik egy játékosoknak készült verzió, s így utólag, a bukás fényében azt sem nagyon értjük, hogy mi volt a felhajtás a korhatárral, főleg, hogy idén olyan R-es korhatárral bíró akciódús filmek, mint a Wanted, az Ananász expressz vagy a Trópusi vihar is kaszálni tudtak a mozipénztáraknál.
A Max Payne - Egyszemélyes háború nem váltotta be az előzetes ígéreteket, bár momentumai akadnak, a néző azzal az érzéssel fog feltápászkodni a kényelmes fotelekből, hogy pár tehetségtelen ember munkája tönkretett egy többre hivatott filmtervet. Mondhatnánk, hogy majd legközelebb, de túl sokszor hangzott el ez a mondat, egyre kevésbé bízik az ember.
Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy természetesen, mint manapság egyre több filmnél, úgy a Max Payne - Egyszemélyes háborúnál is akad némi kényeztetés a végefőcím után azoknak, akik nem rohannak ki popcornjaikat hátrahagyva a moziteremből. Sőt, ezúttal nemcsak egy villanás, hanem egy majd két perces plusz jelenet a néző jutalma, mely jelzi finoman, hogy az egyik befoltozatlan lyuk a történet szövetén szándékosan maradt úgy, de ilyen nézői fogadtatás és eredmények mellett, nem valószínű, hogy valaha is lesz második rész.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
Az olyan színészek esetében, akik már nincsenek rászorulva arra, hogy minden szerepajánlatra rábólintsanak, akik már megválogathatják a forgatókönyveket, az ember ritkán csalódik a végeredményben, ha megtudja, hogy mégiscsak egy olyan kommersz alapanyag mellett teszik le voksukat, amit akciófilmként próbálnak eladni.
Mark Wahlbergnél is lehetett tudni, hogy azért bólintott rá a bosszút kajtató Max Payne szerepére, mert volt a szerepben, a karakterben vagy az előzetes tervekben pár olyan aspektus, ami vonzóvá tette a figurát, nem csak tipikus klisékarakterré. Azért viszont erőteljes dádá illeti a színészt, hogy nem nézte meg, hogy ki is rendezi a filmet, hiszen az ír John Moore, bár az Ellenséges területtel Hollywood-képessé tette magát, de ezt módszeresen lerombolta, előbb egy nagyon közepes Főnix útjával, majd pedig egy botrányos Ómen-feldolgozással.
A Max Payne sztorija tipikus, egy, a családja kiirtása miatt besérült rendőr próbál fényt deríteni az igazságra - ami kevésbé tipikus, az az enyhén noirisztikus látásmód, a klasszikus beütés. A noirt a film hangulati és képi világába csepegtették nekünk, hogy első látásra kiderüljön: a Max Payne - Egyszemélyes háború nem egy "lövök, amit érek" akciómozi, hanem egy sötét krimi, melyben olykor fegyvert ragad a főhős, de nem a csihipuhi dominál.
Azonban, ha már krimiről van szó, akkor az elsőforgatókönyves Beau Thorne szkriptjének legalább minimális szinten rejtélyesnek és/vagy csavarosnak kellett volna lennie, hogy bizonytalanságban tartsa a nézőt, azonban nem az. Felvonultat pár tipikus, első pillantásra dekódolható szereplőt, a szájukba adja a közhelyszótár vonatkozó fejezeteit dialóg gyanánt, hogy aztán az operatőrre bízza a filmet, aki az instrukciók alapján villámgyors árnyakat, havas nagytotálokat és alulról fényképezett rémisztő alakokat mutat be. Nem egy Sin City a végeredmény, de pár hibától eltekintve ez jól is néz ki.
Az érdektelen történetet viszont egy nagyon esetlen rendezés is megfűszerezi, aminek valamiért se füle, se farka, valahogy nem érződik a direktor elképzelése, hogy mit is akar kezdeni az alapanyaggal. S éppen ezért rossz nézni a vergődő Wahlberget is, aki mindent megtesz (túlzottan is erőlködik), hogy a klisérengetegből kidugja a fejét és bebizonyítsa a nézőnek, hogy karaktere nem pókeren nyerte a zsarujelvényt, hanem tényleg elvégzett legalább egy alapfokú nyomozótanfolyamot. Azt ugyanis nem hisszük el neki, hogy akkora sokk érte családjának elvesztésével, hogy egy teljesen rutin bűnügy évekig tartó nyomozásra kényszeríti.
A Max Payne sok funkciótlan aspektus mellett, próbál némi szimbolika használatával valamifajta mélységet teremteni, hogy a néző csettinthessen, hogy "Ez igen!", de inkább ellenkező hatást ér el. Utána már hiába lassul be egy-két akciójelenet, a néző tudja, hogy mindent ő sem képes lenyelni, s rádöbben, hogy ismét valami szörnyű átverés áldozata lett, s várja, hogy feltűnjön Sebestyén Balázs egy "Kész átverés!" feliratú M-es pólót lobogtatva.
Látatlanban, nagy bizonyossággal azt is ki lehet jelenteni sajnos, hogy a Max Payne-t az sem fogja megmenteni, ha megjelenik egy játékosoknak készült verzió, s így utólag, a bukás fényében azt sem nagyon értjük, hogy mi volt a felhajtás a korhatárral, főleg, hogy idén olyan R-es korhatárral bíró akciódús filmek, mint a Wanted, az Ananász expressz vagy a Trópusi vihar is kaszálni tudtak a mozipénztáraknál.
A Max Payne - Egyszemélyes háború nem váltotta be az előzetes ígéreteket, bár momentumai akadnak, a néző azzal az érzéssel fog feltápászkodni a kényelmes fotelekből, hogy pár tehetségtelen ember munkája tönkretett egy többre hivatott filmtervet. Mondhatnánk, hogy majd legközelebb, de túl sokszor hangzott el ez a mondat, egyre kevésbé bízik az ember.
Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy természetesen, mint manapság egyre több filmnél, úgy a Max Payne - Egyszemélyes háborúnál is akad némi kényeztetés a végefőcím után azoknak, akik nem rohannak ki popcornjaikat hátrahagyva a moziteremből. Sőt, ezúttal nemcsak egy villanás, hanem egy majd két perces plusz jelenet a néző jutalma, mely jelzi finoman, hogy az egyik befoltozatlan lyuk a történet szövetén szándékosan maradt úgy, de ilyen nézői fogadtatás és eredmények mellett, nem valószínű, hogy valaha is lesz második rész.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
Max Payne - Egyszemélyes háború (Max Payne) (színes magyarul beszélő amerikai akciófilm, 100 perc, 2008) rendező: John Moore forgatókönyvíró: Beau Thorne zeneszerző: Marco Beltrami operatőr: Jonathan Sela producer: Scott Faye, Julie Yorn szereplők: Mark Wahlberg (Max Payne) Mila Kunis (Mona Sax) Beau Bridges (BB Hensley) Ludacris (Jim Bravura) Donal Logue (Alex Balder) Chris O'Donnell (Jason Colvin) Marianthi Evans (Michelle Payne) Amaury Nolasco (Jack Lupino) Olga Kurylenko (Natasha) Nelly Furtado (Christa Balder) |
