Cifka Miklós
Észak-Korea atomprogramja
Észak-Korea a legfrissebb tagja az atomfegyverekkel rendelkező országoknak, legalábbis a feltételezések szerint. Cikksorozatunk mostani részében ez ország kerül bemutatásra.
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajuttatás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
VIII. rész: Kína és India
IX. rész: Pakisztán
Korea XX. századi történelme a nagyhatalmak érdekharcainak lenyomata. Miután Kína és Japán a XIX. század végén háborúba keveredett a Korea feletti hatalomgyakorlás miatt, amit Japán megnyert, 1910-ben pedig beolvasztotta egész Koreát birodalmába. A II. világháború végén mikor Japán összeomlott, Koreába északról a szovjet, délről az amerikai erők hatoltak be, és két megszállási zónára osztották az országot a 38-as északi szélleségi foknál.
A két rész egyesítésére a nagyhatalmak próbálkozásai kudarcba fulladtak, elsősorban a hidegháborús hangulat és kölcsönös bizalmatlanság miatt. 1948-ban hivatalosan is létrejött egy déli- és egy észak-koreai kormány, és mindkettő magát nyilvánította az egész Koreai-félsziget egyetlen jogos vezetésének. 1949-ben mind a szovjet, mind az amerikai erők kivonultak a területről, hivatalosan függetlennek nyilvánítva a két országot, de megoldatlanul hagyva a két ország közötti kérdést.
1950-ben az Észak-Koreai erők kínai és szovjet támogatással átlépték a 38-as szélességi fokot és lerohanták Dél-Koreát. Válaszul egy ENSZ határozat született (a Szovjetunió bojkottálta a biztonsági tanács ülését, így nem volt lehetősége élni a vétójogával), amely felhatalmazott egy nemzetközi katonai erőt, hogy segítsen a dél-koreai kormánynak a háborúban. Később aktívan belépett észak oldalán a kommunista Kína, és nem hivatalosan a Szovjetunió is.
A véres háború csaknem három évig húzódott, és legalább két millió áldozatot követelt. 1953-ban tűzszüneti megállapodással ért véget, de békekötésre nem került sor, így a két Korea jogilag azóta is háborúban áll egymással.
Észak-Koreában igen hamar, már a háború után megformálódott az igény egy nukleáris fegyverprogram iránt, de a lehetőségek ekkor még nem voltak adottak hozzá. Az 1960-as évek közepétől egy szovjet-észak-koreai együttműködés jött létre, melynek keretében észak-koreai tudósokat és mérnököket képeztek ki a szovjetek, illetve elkezdtek felépíteni a nukleáris kutatólaboratóriumot egy kis falu, Jongbjon mellett. 1965-ben itt egy szovjet IRT-2M kutatóreaktort építettek fel. 1974-ben e reaktort felújították, és a korábbi 10%-os helyett 80%-os dúsított üzemanyaggal működtették, illetve még ez évben elkezdtek egy második, 5 MW-os reaktort építeni, amely azonban csak 1986-ban lett átadva.
Eközben szépen lassan az észak-koreai rakétaprogram is bontogatni kezdte szárnyait. Az ország nem irányított Frog ballisztikus rakétákat kapott a Szovjetuniótól az 1960-as években, illetve SCUD ballisztikus rakétákat szerzett be Egyiptomtól, de további rakétákhoz nem jutottak később. A koreaiak az 1970-es években kezdték meg a SCUD technológiájának visszafejtését, illetve elképzelhető, hogy szovjet segítséget is kaptak ehhez. Ami biztos, hogy az 1980-as évek elejére Észak-Korea elkezdte a SCUD rakéták gyártását.
A rakéta maga az 1950-es évek elejének színvonalát képviselte, gyakorlatilag a német V-2 rakéta továbbfejlesztése. Az egyfokozatú rakéta egy folyékony üzemanyagú rakétahajtóművel rendelkezik, és egyszerű giroszkópos irányítórendszerrel szerelték fel, amely azonban csak a repülés első szakaszában volt képes befolyásolni annak pályáját. A rakéta egy lánctalpas vagy négytengelyes, gumikerekes járműről volt indítható, de az indítás előkészületei (a rakéta függőlegesbe állítása, az üzemanyag feltöltése, a célpont adatai alapján az irányítórendszer beállítása) 60-90 percet is igénybe vehet.
Az 1980-as évek második felében a SCUD rakétát továbbfejlesztették. Az eredetileg 1000 kg-os harci fej helyett egy könnyebb, mintegy 700 kg-os lett felszerelve, a rakétatestbe pedig egy toldás került, így mintegy 25%-al megnövelték az üzemanyag mennyiséget. E két változtatással az eredetileg 300 km-es hatótávolságot sikerült 500 km-re feltornázni. Ebből a változatból Észak-Korea több tucatot eladott Jemennek, Líbiának, Iránnak és Szíriának, illetve segített Iránnak egy saját SCUD változat gyártásának előkészítésében.
Még az 1980-as években nagyszabású fejlesztések kezdődtek a nukleáris program terén is, komoly urándúsító és kiégett fűtőelem-kezelő gyárak építése, illetve egy 50 MW teljesítményű reaktor munkálatai kezdődtek el. 1985-re a nemzetközi nyomás hatására az észak-koreai vezetés aláírta az atomsorompó egyezményt, de egészen 1992-ig nem egyezett bele, hogy a nemzetközi atomenergetikai ügynökség megfigyelőket küldhessen a nukleáris létesítményeibe.
1993-ban Észak-Korea azzal kezdett fenyegetőzni, hogy kilép az atomsorompó egyezményből, és megtagadja az együttműködést a nemzetközi atomenergetikai ügynökséggel. Egyes amerikai becslések szerint ekkora már az ország akár 10 nukleáris fegyverhez elegendő plutóniumot is kinyerhetett a második kísérleti reaktorból. Komoly politikai egyezkedés után végülis 1991 és 1994 között több megegyezést sikerült kivívni Észak- és Dél-Korea között, illetve az Egyesült Államok nyíltan megfenyegette Észak-Koreát, hogy katonai erővel fogja megakadályozni, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert a kommunista állam.
A megegyezés szerint az ország leépíti plutóniumgyártó kapacitását, cserébe két 1000 MW-os könnyűvizes reaktort építenek fel dél-koreai, japán és EU pénzből az ország energiaproblémáinak enyhítésére, illetve fűtőolajat szállítanak neki, amíg az első reaktor el nem készül. Az egyezmény része volt, hogy Észak-Korea kiszabadul az elszigeteltségből, és az Egyesült Államok, Dél-Korea valamint Japán helyreállítja a politikai és gazdasági kapcsolatokat a kommunista országgal. A két ázsiai ország ezen követelésnek eleget tett még az 1990-es években, ám az Egyesült Államok hezitált a kérdés felett.
A fő indok az volt, hogy a jelek szerint Észak-Korea titokban folytatta nukleáris programját, de a plutóniumgyártás helyett az urándúsítás felé fordult. Ebben segítségére Abdul Kadeer Khan és csapata volt, akik a pakisztáni nukleáris programon dolgoztak. Észak-Korea viszonylag jó tapasztalatokat szerzett a rakétatechnológia terén, a szovjet SCUD rakétákat lemásolták, illetve kis mértékben továbbfejlesztették. A technológiacsere szinte magától értetődött.
Pakisztán megfelelő hordozóeszközöket keresett nukleáris fegyverei számára, Észak-Korea pedig az urándúsítás és az urániumtöltetű nukleáris fegyverek fejlesztése és gyártása után érdeklődőtt. Ugyan hivatalosan Khan illegálisan, a saját szakállára ütötte nyélbe az üzletet, feltehetően az 1999 előtti pakisztáni kormány tudomásával történt minden. Észak-Korea jelentős méretű urándúsító centrifuga-kaszkádokat épített, amelyekhez az alkatrészeket külföldről szerezte be.
Az első szög az 1994-es egyezményben mégis az volt, hogy Észak-Korea 1998-ban egy Taepodong 1 típusú rakétával egy műholdat próbált pályára állítani, és a rakéta eközben átrepült Japán felett. Az első amerikai és japán reakciók igen hevesek voltak, azt feltételezték, hogy valójában egy interkontinentális ballisztikus rakéta tesztjét végezték el, mivel nem sikerült senkinek semmiféle új műholdat észlelni az adott pályán. A későbbi elemzések szerint valószínűleg tényleg egy műholdat próbálhattak pályára állítani, de a harmadik fokozat hibája miatt a kísérlet kudarccal végződött. Japán ettől függetlenül visszalépett a korábbi megállapodástól, és nem finanszírozta tovább a segélyprogramot.
Az észak-koreai rakétaprogram ezen erőfitogtatása mögött azonban gyakorlatilag továbbra is az 1950-es évek technológiáját képviselő eszközök álltak. A SCUD alapján az 1980-as évek végén elkezdték annak egy megnagyobbított változatának elkészítését. Nem tudni pontosan, hogy a fejlesztőmunkában milyen szinten segítettek be orosz és/vagy kínai mérnökök, de bizonyos, hogy 1992-ben jelentős számú orosz rakétamérnök járt az országban.
A nyugaton No-Dong-nak nevezett új rakéta ugyanakkor meglehetősen lassan jutott el oda, hogy egyáltalán a tesztindításokat megkezdhessék. A No-Dong tervein alapulnak ugyanakkor az iráni Shahab-3 és a pakisztáni Ghauri ballisztikus rakéták. A rakéta hatótávolsága mintegy 1300 km lehet, és egy tonnás harci fejjel szerelhető fel. Észak-Korea ezzel a rakétával képes Japán elérésére is, és noha a rakéta szórása a becslések szerint 2-4 km lehet, még így is bőven elég a Japán és dél-koreai nagyvárosok elleni csapásra.
A No-Dong rakétának ugyanakkor az 1990-es évek végén egy továbbfejlesztett változata jelent meg, amelyben a korábban használt acél helyett könnyebb alumínium-magnézium ötvözetből készült a rakéták teste. Ennek, valamint a megnövelt üzemanyag-mennyiségnek köszönhetően a rakéta hatótávolsága nyugati becslések szerint elérheti a 3000, sőt, akár a 4000 kilométert is. Egyes amerikai félelmek szerint Észak-Korea teherhajókra telepíthet konténerben szállítható, illetve onnan indítható No-Dong-2 rakétákat, amelyek a tengerről indítva elérhetik az Egyesült Államok teljes területét.
A No-Dong másik továbbfejlesztési iránya a két- illetve háromfokozatú Taepodong-1 rakéta. Az első fokozat egy No-Dong rakéta, amelynek az orrára egy észak-koreai SCUD változatot szereltek. Az 1998-as Taepodong-1 indításnál valószínűleg ennek a hordozórakéta változatát használták, amelynél egy szilárd hajtóanyagú, két méter hosszú harmadik fokozat került a rakéta csúcsára. Ez képes lehet egy nagyságrendileg 100kg-os műhold Föld körüli pályára állítására.
Az 1998-as indítást az észak-koreai média sikeresnek állította be, és állításuk szerint a műhold több, mint 100-szor kerülte meg a Földet, miközben az észak-koreai himnuszt sugározta a 27 MHz-es hullámhosszon. Sem magát a műholdat, sem annak rádiójeleit nem észlelte egyetlen megfigyelő sem a világban.
A No-Dong és Taepodong rakétacsalád fejlődése (klikk a képre a nagy változatért)
Eközben folytak a munkálatok a Taepodong-2 rakétán is, amely egy teljesen új első fokozatra épült. A második fokozata gyakorlatilag egy No-Dong-2 rakéta és egy harmadik, szilárd hajtóanyagú fokozat is került. A rendelkezésre álló kevés információ alapján hatótávolságát az első becslések 4000 kilométer körülire tették. Közben új alváltozatokról röppentek fel a hírek, amelyek sokkal messzebbre elérhetnek, csökkentett hasznos teher esetén akár a 10 000 kilométerre is.
2002-ben rögtön az év elején George W. Bush a "gonosz tengelyének" nevezte Észak-Koreát, Iránt és Irakot, ami miatt felháborodásunak adtak hangot a koreaiak. Ekkor pattant ki az urándúsítás ügye is, és az Egyesült Államok és Észak-Korea nyilatkozatháborúba bonyolódott egymással. Az USA szerint az ország megszegte az 1994-es egyezményt (noha az specifikusan csak a plutóniumgyártással foglalkozott), Észak-Korea viszont azt hangoztatta, hogy az 1994-es egyezményben foglalt két könnyűvizes reaktor építésének halogatásával, illetve az USA politikai és gazdasági szankciói feloldásának elmaradásával éppen az USA volt az, amely az egyezményt alól kirúgta a széket.
Észak-Korea körül azóta politikai tánc folyik. Az ország alapvetően csak az Egyesült Államokkal szeretne tárgyalni, mintegy bizonyítva azt, hogy felér az egyetlen fennmaradt szuperhatalommal. Az Egyesült Államok hogy ezt a politikai fiaskót elkerülje kijelentette, hogy csak egy hatoldalú nemzetközi tárgyalóasztal mellett hajlandó leülni a kommunista országgal, így lett bevonva Kína, Japán, Dél-Korea és Oroszország a rendezésbe. Különösen Kína jelenléte nem hanyagolható el, mivel jelenleg Kína Észak-Korea legfőbb támogatója, és noha kétségkívül nem kis problémát okoznak neki az államból érkező menekültek és a nehezen kezelhető vezetés, de mégis stratégiai szempontból Kína számára nem igazán megengedhető, hogy Észak-Korea elbukjon.
2003-ban Észak-Korea visszalépett az atomsorompó egyezménytől, és megkezdte a nukleáris reaktorok fűtőrúdjaiból kinyerni a plutóniumot. 2005. február 10-én egy olyan nyilatkozatot tettek közzé, mely szerint az ország nukleáris fegyverek birtokában van, és saját biztonsága érdekében szükségesnek tartja a nukleáris fegyverek fejlesztésének és gyártásának folytatását.
2005 nyarán újabb hatoldalú tárgyalások kezdődtek, ahol Dél-Korea jelentős mennyiségű elektromos áramot ajánlott fel az északiak energiaproblémáit megoldandó. Észak-Korea azonban mindenféle megegyezés alapjának azt tekinti, hogy a két korábban megígért könnyűvizes reaktort befejezik. Eközben a nemzetközi atomenergetikai ügynökség bizonyítékot talált arra, hogy Észak-Korea segített Líbiának annak nukleáris programjában, illetve urániumot szállított az afrikai országnak.
2006 májusában Észak-Korea bejelentette, hogy hamarosan rakétaindítási teszteket fog végrehajtani. 1999-ben az ország saját maga számára egy rakétatesztelési moratóriumot léptetett életbe, de a kialakult politikai helyzetre hivatkozva ezt ekkor visszavonta. Helyi idő szerint 2006. július 5.-én (amerikai idő szerint július 4-én, azaz az amerikai nemzeti ünnep napján) egy napon belül hét rakétát indítottak el a Japán tenger irányába. Hat közülük koreai SCUD vagy No-Dong(-2) volt, egy pedig Taepodong-2 típusú ballisztikus rakéta (amerikai elemzés szerint három SCUD, három No-Dong-2 és egy Taepodong-2). Egyes források 10 rakéta indítását jelentették.
A Taepodong-2 hajtóművei az indítása utáni a 42 másodperc körül leálltak, és a rakéta idő előtt a Japán tengerbe zuhant. Észak-Korea a teszteket az önvédelméhez szükséges gyakorlatnak minősítette, a világpolitika viszont hangosan felzúdult. Japán és Dél-Korea is beszüntette az élelmiszersegélyek továbbítását Észak-Koreába, ami komoly érvágást jelent a civil lakosságra nézve. Ami az ország rakétaprogramjának mai helyzetét illeti, az az 1950-es évek amerikai és szovjet ballisztikus rakétáinak szintjén mozog, de a pénzhiány miatt meglehetősen vontatott a fejlesztés.
2006 augusztusában dél-koreai és amerikai kormányszervek arra figyelmeztettek, hogy Észak-Korea földalatti kísérleti robbantásra készül, valószínűleg így kívánva bizonyítani, hogy valóban rendelkezik nukleáris fegyverekkel, és ezáltal nagyobb politikai nyomást tudjon gyakorolni az Egyesült Államokra, illetve Dél-Koreára és Japánra. Egyes vélemények szerint a kísérlet atomfegyverkezési versenyt jelenthet a régióban, mivel Dél-Korea és Japán is saját atomfegyver előállításába foghat. Technológia terén mindkét ország képes lehet erre, és komoly civil nukleáris háttériparuk van.
A kísérleti robbantást be is jelentették 2006. október 10.-én, de az a jelek szerint valószínűleg besült. A legáltalánosabb nézet az, hogy a feltehetően plutóniumtöltetű, berobbantásos elven működő eszköznek az indító töltetei nem megfelelően, nem a kellő időben robbantak fel, így a láncreakció lehet hogy be sem indult. A robbantás utáni első napokban sem a dél-koreai, sem a japán, sem az amerikai nukleáris sugárzást megfigyelő állomások nem jeleztek sugárzást. Persze ez a tény nem jelent semmit, ha a robbantást kellően zárt körülmények között hajtották végre.
A robbantásra még a rakétakísérleteknél is élesebben reagált a világpolitika. Japán, Dél-Korea, az USA, de még Kína is kemény szankciókat élt, illetve kíván élni, sőt, Kína még a közös határszakaszt is megerősítette, amire hosszú ideje nem volt példa. Az ENSZ BT kereskedelmi szankciókat léptetett életbe, illetve felszóllította Észak-Koreát arra, hogy hagyjon fel nukleáris fegyverprogramjával, illetve nukleáris létesítményeit helyezze a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség felügyelete alá. Politikai okokból komolyabb szankciók, illetve katonai erő alkalmazását nem említ a határozat. Kína egyes vélemények szerint azért nem támogatja a szigorúbb szankciókat, mivel fél attól, hogy összeomlik az északi kormány, és ez esetben rengeteg menekült indulna meg onnan Kína felé.
Dél-koreai források október 17.-én azt jelentették, hogy Észak-Korea több további nukleáris kísérletre készül, amit azonban kínai források tagadnak. Kína és az Egyesült Államok eközben minden fórumon arra szólítja fel Észak-Koreát, hogy hagyjon fel a további kísérletekkel, és térjen vissza a hatoldalú tárgyalásokhoz. A becslések szerint az ország mintegy 6-10 nukleáris robbanóeszközhöz elegendő plutóniummal rendelkezik, illetve egyes források hasonló nagyságrendű kész atomfegyverről beszélnek.
Észak-Korea és jövője
Észak-Korea katonai ereje sok esetben kissé túl van démonizálva, elsősorban a média és a politikusok által. Noha az ország mintegy egymillió fős sereggel és további csaknem ötmilliós mozgósítható haderővel rendelkezik, ezzel szemben Dél-Korea mintegy 700 000 aktív, valamint négy és félmilliós tartalékost tud felmutatni. Tehát legalábbis a létszám terén kiegyenlítettek a viszonyok. Harceszközök terén a harckocsik, páncélozott járművek és tüzérségi eszközök tekintetében a számok Észak-Korea felé billentik a mérleget. De csak a számok terén. Észak-Korea fegyverei és felszerelésének elsöprő többsége az 1950-es, '60-as éveket idézi, ezzel szemben Dél-Korea a világ legfejlettebb fegyvereivel és harceszközeivel rendelkezik.
Ám a kommunista ország számára mégsem emiatt kilátástalan egy hagyományos fegyverekkel vívott háború. Észak-Korea gyakorlatilag külső támogatás nélkül összeomlana, az ország gazdasága szörnyű állapotban van. Az 1990-es évek közepén gazdasága teljesen összeomlott részben az országban uralkodó gazdasági viszonyok, részben természeti katasztrófák miatt. A mezőgazdaság nagyobbik része még mindig gépesítetlen, általános az élelmiszer, az üzemanyag és az áramhiány. A különféle élelmezési segélyprogramok keretében évi több százezer tonnányi(!) élelmiszert szállítanak folyamatosan ide, de még ez is csak arra elég, hogy az éhínség ne követeljen katasztrofális szintű áldozatokat. 2005 januárjában az államilag megállapított napi élelmiszer fejadag mindössze 250 gramm rizs volt. Mindezek mellett az ország éves költségvetésének mintegy harmada a hadseregre megy el.
Észak-Korea külső segítség nélkül fennmaradni sem lenne képes sokáig, nemhogy háborúzni. Ilyen téren tehát számára az atomfegyver ideális nyomásgyakorlási eszköz, amivel tárgyalóasztalhoz kényszerítheti az Egyesült Államokat és déli szomszédját. A kérdés persze az, hogy Észak-Korea meddig lesz képes elmenni, világpolitikai szemszögből ugyanis az ország helyzete ingatagabb, mint valaha...
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajuttatás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
VIII. rész: Kína és India
IX. rész: Pakisztán
Korea XX. századi történelme a nagyhatalmak érdekharcainak lenyomata. Miután Kína és Japán a XIX. század végén háborúba keveredett a Korea feletti hatalomgyakorlás miatt, amit Japán megnyert, 1910-ben pedig beolvasztotta egész Koreát birodalmába. A II. világháború végén mikor Japán összeomlott, Koreába északról a szovjet, délről az amerikai erők hatoltak be, és két megszállási zónára osztották az országot a 38-as északi szélleségi foknál.
A két rész egyesítésére a nagyhatalmak próbálkozásai kudarcba fulladtak, elsősorban a hidegháborús hangulat és kölcsönös bizalmatlanság miatt. 1948-ban hivatalosan is létrejött egy déli- és egy észak-koreai kormány, és mindkettő magát nyilvánította az egész Koreai-félsziget egyetlen jogos vezetésének. 1949-ben mind a szovjet, mind az amerikai erők kivonultak a területről, hivatalosan függetlennek nyilvánítva a két országot, de megoldatlanul hagyva a két ország közötti kérdést.
1950-ben az Észak-Koreai erők kínai és szovjet támogatással átlépték a 38-as szélességi fokot és lerohanták Dél-Koreát. Válaszul egy ENSZ határozat született (a Szovjetunió bojkottálta a biztonsági tanács ülését, így nem volt lehetősége élni a vétójogával), amely felhatalmazott egy nemzetközi katonai erőt, hogy segítsen a dél-koreai kormánynak a háborúban. Később aktívan belépett észak oldalán a kommunista Kína, és nem hivatalosan a Szovjetunió is.
 |
| A koreai-félsziget jelenleg |
A véres háború csaknem három évig húzódott, és legalább két millió áldozatot követelt. 1953-ban tűzszüneti megállapodással ért véget, de békekötésre nem került sor, így a két Korea jogilag azóta is háborúban áll egymással.
 |
| A Jongbjon-i reaktor műholdképe |
Észak-Koreában igen hamar, már a háború után megformálódott az igény egy nukleáris fegyverprogram iránt, de a lehetőségek ekkor még nem voltak adottak hozzá. Az 1960-as évek közepétől egy szovjet-észak-koreai együttműködés jött létre, melynek keretében észak-koreai tudósokat és mérnököket képeztek ki a szovjetek, illetve elkezdtek felépíteni a nukleáris kutatólaboratóriumot egy kis falu, Jongbjon mellett. 1965-ben itt egy szovjet IRT-2M kutatóreaktort építettek fel. 1974-ben e reaktort felújították, és a korábbi 10%-os helyett 80%-os dúsított üzemanyaggal működtették, illetve még ez évben elkezdtek egy második, 5 MW-os reaktort építeni, amely azonban csak 1986-ban lett átadva.
 |
| Fénykép a Jongbjon-i reaktorról, 1996-ból |
Eközben szépen lassan az észak-koreai rakétaprogram is bontogatni kezdte szárnyait. Az ország nem irányított Frog ballisztikus rakétákat kapott a Szovjetuniótól az 1960-as években, illetve SCUD ballisztikus rakétákat szerzett be Egyiptomtól, de további rakétákhoz nem jutottak később. A koreaiak az 1970-es években kezdték meg a SCUD technológiájának visszafejtését, illetve elképzelhető, hogy szovjet segítséget is kaptak ehhez. Ami biztos, hogy az 1980-as évek elejére Észak-Korea elkezdte a SCUD rakéták gyártását.
A rakéta maga az 1950-es évek elejének színvonalát képviselte, gyakorlatilag a német V-2 rakéta továbbfejlesztése. Az egyfokozatú rakéta egy folyékony üzemanyagú rakétahajtóművel rendelkezik, és egyszerű giroszkópos irányítórendszerrel szerelték fel, amely azonban csak a repülés első szakaszában volt képes befolyásolni annak pályáját. A rakéta egy lánctalpas vagy négytengelyes, gumikerekes járműről volt indítható, de az indítás előkészületei (a rakéta függőlegesbe állítása, az üzemanyag feltöltése, a célpont adatai alapján az irányítórendszer beállítása) 60-90 percet is igénybe vehet.
 |
| Észak-Koreai SCUD változatok egy felvonuláson |
Az 1980-as évek második felében a SCUD rakétát továbbfejlesztették. Az eredetileg 1000 kg-os harci fej helyett egy könnyebb, mintegy 700 kg-os lett felszerelve, a rakétatestbe pedig egy toldás került, így mintegy 25%-al megnövelték az üzemanyag mennyiséget. E két változtatással az eredetileg 300 km-es hatótávolságot sikerült 500 km-re feltornázni. Ebből a változatból Észak-Korea több tucatot eladott Jemennek, Líbiának, Iránnak és Szíriának, illetve segített Iránnak egy saját SCUD változat gyártásának előkészítésében.
 |
| A Spanyol haditengerészet egy Észak-Koreai teherhajót vizsgál át az Indiai-óceánon, amely titokban SCUD rakétákat szállított Jemenbe |
Még az 1980-as években nagyszabású fejlesztések kezdődtek a nukleáris program terén is, komoly urándúsító és kiégett fűtőelem-kezelő gyárak építése, illetve egy 50 MW teljesítményű reaktor munkálatai kezdődtek el. 1985-re a nemzetközi nyomás hatására az észak-koreai vezetés aláírta az atomsorompó egyezményt, de egészen 1992-ig nem egyezett bele, hogy a nemzetközi atomenergetikai ügynökség megfigyelőket küldhessen a nukleáris létesítményeibe.
1993-ban Észak-Korea azzal kezdett fenyegetőzni, hogy kilép az atomsorompó egyezményből, és megtagadja az együttműködést a nemzetközi atomenergetikai ügynökséggel. Egyes amerikai becslések szerint ekkora már az ország akár 10 nukleáris fegyverhez elegendő plutóniumot is kinyerhetett a második kísérleti reaktorból. Komoly politikai egyezkedés után végülis 1991 és 1994 között több megegyezést sikerült kivívni Észak- és Dél-Korea között, illetve az Egyesült Államok nyíltan megfenyegette Észak-Koreát, hogy katonai erővel fogja megakadályozni, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert a kommunista állam.
 |
| Fantáziarajz a külföldi pénzből építendő Shinpo nukleáris reaktor két 1000MW-os blokkjáról |
A megegyezés szerint az ország leépíti plutóniumgyártó kapacitását, cserébe két 1000 MW-os könnyűvizes reaktort építenek fel dél-koreai, japán és EU pénzből az ország energiaproblémáinak enyhítésére, illetve fűtőolajat szállítanak neki, amíg az első reaktor el nem készül. Az egyezmény része volt, hogy Észak-Korea kiszabadul az elszigeteltségből, és az Egyesült Államok, Dél-Korea valamint Japán helyreállítja a politikai és gazdasági kapcsolatokat a kommunista országgal. A két ázsiai ország ezen követelésnek eleget tett még az 1990-es években, ám az Egyesült Államok hezitált a kérdés felett.
A fő indok az volt, hogy a jelek szerint Észak-Korea titokban folytatta nukleáris programját, de a plutóniumgyártás helyett az urándúsítás felé fordult. Ebben segítségére Abdul Kadeer Khan és csapata volt, akik a pakisztáni nukleáris programon dolgoztak. Észak-Korea viszonylag jó tapasztalatokat szerzett a rakétatechnológia terén, a szovjet SCUD rakétákat lemásolták, illetve kis mértékben továbbfejlesztették. A technológiacsere szinte magától értetődött.
Pakisztán megfelelő hordozóeszközöket keresett nukleáris fegyverei számára, Észak-Korea pedig az urándúsítás és az urániumtöltetű nukleáris fegyverek fejlesztése és gyártása után érdeklődőtt. Ugyan hivatalosan Khan illegálisan, a saját szakállára ütötte nyélbe az üzletet, feltehetően az 1999 előtti pakisztáni kormány tudomásával történt minden. Észak-Korea jelentős méretű urándúsító centrifuga-kaszkádokat épített, amelyekhez az alkatrészeket külföldről szerezte be.
 |
| A Taepodong-1 indítása |
Az első szög az 1994-es egyezményben mégis az volt, hogy Észak-Korea 1998-ban egy Taepodong 1 típusú rakétával egy műholdat próbált pályára állítani, és a rakéta eközben átrepült Japán felett. Az első amerikai és japán reakciók igen hevesek voltak, azt feltételezték, hogy valójában egy interkontinentális ballisztikus rakéta tesztjét végezték el, mivel nem sikerült senkinek semmiféle új műholdat észlelni az adott pályán. A későbbi elemzések szerint valószínűleg tényleg egy műholdat próbálhattak pályára állítani, de a harmadik fokozat hibája miatt a kísérlet kudarccal végződött. Japán ettől függetlenül visszalépett a korábbi megállapodástól, és nem finanszírozta tovább a segélyprogramot.
Az észak-koreai rakétaprogram ezen erőfitogtatása mögött azonban gyakorlatilag továbbra is az 1950-es évek technológiáját képviselő eszközök álltak. A SCUD alapján az 1980-as évek végén elkezdték annak egy megnagyobbított változatának elkészítését. Nem tudni pontosan, hogy a fejlesztőmunkában milyen szinten segítettek be orosz és/vagy kínai mérnökök, de bizonyos, hogy 1992-ben jelentős számú orosz rakétamérnök járt az országban.
A nyugaton No-Dong-nak nevezett új rakéta ugyanakkor meglehetősen lassan jutott el oda, hogy egyáltalán a tesztindításokat megkezdhessék. A No-Dong tervein alapulnak ugyanakkor az iráni Shahab-3 és a pakisztáni Ghauri ballisztikus rakéták. A rakéta hatótávolsága mintegy 1300 km lehet, és egy tonnás harci fejjel szerelhető fel. Észak-Korea ezzel a rakétával képes Japán elérésére is, és noha a rakéta szórása a becslések szerint 2-4 km lehet, még így is bőven elég a Japán és dél-koreai nagyvárosok elleni csapásra.
A No-Dong rakétának ugyanakkor az 1990-es évek végén egy továbbfejlesztett változata jelent meg, amelyben a korábban használt acél helyett könnyebb alumínium-magnézium ötvözetből készült a rakéták teste. Ennek, valamint a megnövelt üzemanyag-mennyiségnek köszönhetően a rakéta hatótávolsága nyugati becslések szerint elérheti a 3000, sőt, akár a 4000 kilométert is. Egyes amerikai félelmek szerint Észak-Korea teherhajókra telepíthet konténerben szállítható, illetve onnan indítható No-Dong-2 rakétákat, amelyek a tengerről indítva elérhetik az Egyesült Államok teljes területét.
 |
| A No-Dong rakétáról nincs megbízható fénykép, de a pakisztáni Ghauri és az itt látható iráni Shahab-3 rakéták a No-Dong ikertestvérei |
A No-Dong másik továbbfejlesztési iránya a két- illetve háromfokozatú Taepodong-1 rakéta. Az első fokozat egy No-Dong rakéta, amelynek az orrára egy észak-koreai SCUD változatot szereltek. Az 1998-as Taepodong-1 indításnál valószínűleg ennek a hordozórakéta változatát használták, amelynél egy szilárd hajtóanyagú, két méter hosszú harmadik fokozat került a rakéta csúcsára. Ez képes lehet egy nagyságrendileg 100kg-os műhold Föld körüli pályára állítására.
Az 1998-as indítást az észak-koreai média sikeresnek állította be, és állításuk szerint a műhold több, mint 100-szor kerülte meg a Földet, miközben az észak-koreai himnuszt sugározta a 27 MHz-es hullámhosszon. Sem magát a műholdat, sem annak rádiójeleit nem észlelte egyetlen megfigyelő sem a világban.
A No-Dong és Taepodong rakétacsalád fejlődése (klikk a képre a nagy változatért)
Eközben folytak a munkálatok a Taepodong-2 rakétán is, amely egy teljesen új első fokozatra épült. A második fokozata gyakorlatilag egy No-Dong-2 rakéta és egy harmadik, szilárd hajtóanyagú fokozat is került. A rendelkezésre álló kevés információ alapján hatótávolságát az első becslések 4000 kilométer körülire tették. Közben új alváltozatokról röppentek fel a hírek, amelyek sokkal messzebbre elérhetnek, csökkentett hasznos teher esetén akár a 10 000 kilométerre is.
2002-ben rögtön az év elején George W. Bush a "gonosz tengelyének" nevezte Észak-Koreát, Iránt és Irakot, ami miatt felháborodásunak adtak hangot a koreaiak. Ekkor pattant ki az urándúsítás ügye is, és az Egyesült Államok és Észak-Korea nyilatkozatháborúba bonyolódott egymással. Az USA szerint az ország megszegte az 1994-es egyezményt (noha az specifikusan csak a plutóniumgyártással foglalkozott), Észak-Korea viszont azt hangoztatta, hogy az 1994-es egyezményben foglalt két könnyűvizes reaktor építésének halogatásával, illetve az USA politikai és gazdasági szankciói feloldásának elmaradásával éppen az USA volt az, amely az egyezményt alól kirúgta a széket.
 |
| A hatoldalú tárgyalások a maguk idejében nagy előrelépésnek számítottak |
Észak-Korea körül azóta politikai tánc folyik. Az ország alapvetően csak az Egyesült Államokkal szeretne tárgyalni, mintegy bizonyítva azt, hogy felér az egyetlen fennmaradt szuperhatalommal. Az Egyesült Államok hogy ezt a politikai fiaskót elkerülje kijelentette, hogy csak egy hatoldalú nemzetközi tárgyalóasztal mellett hajlandó leülni a kommunista országgal, így lett bevonva Kína, Japán, Dél-Korea és Oroszország a rendezésbe. Különösen Kína jelenléte nem hanyagolható el, mivel jelenleg Kína Észak-Korea legfőbb támogatója, és noha kétségkívül nem kis problémát okoznak neki az államból érkező menekültek és a nehezen kezelhető vezetés, de mégis stratégiai szempontból Kína számára nem igazán megengedhető, hogy Észak-Korea elbukjon.
2003-ban Észak-Korea visszalépett az atomsorompó egyezménytől, és megkezdte a nukleáris reaktorok fűtőrúdjaiból kinyerni a plutóniumot. 2005. február 10-én egy olyan nyilatkozatot tettek közzé, mely szerint az ország nukleáris fegyverek birtokában van, és saját biztonsága érdekében szükségesnek tartja a nukleáris fegyverek fejlesztésének és gyártásának folytatását.
2005 nyarán újabb hatoldalú tárgyalások kezdődtek, ahol Dél-Korea jelentős mennyiségű elektromos áramot ajánlott fel az északiak energiaproblémáit megoldandó. Észak-Korea azonban mindenféle megegyezés alapjának azt tekinti, hogy a két korábban megígért könnyűvizes reaktort befejezik. Eközben a nemzetközi atomenergetikai ügynökség bizonyítékot talált arra, hogy Észak-Korea segített Líbiának annak nukleáris programjában, illetve urániumot szállított az afrikai országnak.
 |
| A 2006 júliusi rakétakísérletnél a rakéták a kékkel jelölt ovális területeken csapódtak a tengerbe |
2006 májusában Észak-Korea bejelentette, hogy hamarosan rakétaindítási teszteket fog végrehajtani. 1999-ben az ország saját maga számára egy rakétatesztelési moratóriumot léptetett életbe, de a kialakult politikai helyzetre hivatkozva ezt ekkor visszavonta. Helyi idő szerint 2006. július 5.-én (amerikai idő szerint július 4-én, azaz az amerikai nemzeti ünnep napján) egy napon belül hét rakétát indítottak el a Japán tenger irányába. Hat közülük koreai SCUD vagy No-Dong(-2) volt, egy pedig Taepodong-2 típusú ballisztikus rakéta (amerikai elemzés szerint három SCUD, három No-Dong-2 és egy Taepodong-2). Egyes források 10 rakéta indítását jelentették.
A Taepodong-2 hajtóművei az indítása utáni a 42 másodperc körül leálltak, és a rakéta idő előtt a Japán tengerbe zuhant. Észak-Korea a teszteket az önvédelméhez szükséges gyakorlatnak minősítette, a világpolitika viszont hangosan felzúdult. Japán és Dél-Korea is beszüntette az élelmiszersegélyek továbbítását Észak-Koreába, ami komoly érvágást jelent a civil lakosságra nézve. Ami az ország rakétaprogramjának mai helyzetét illeti, az az 1950-es évek amerikai és szovjet ballisztikus rakétáinak szintjén mozog, de a pénzhiány miatt meglehetősen vontatott a fejlesztés.
2006 augusztusában dél-koreai és amerikai kormányszervek arra figyelmeztettek, hogy Észak-Korea földalatti kísérleti robbantásra készül, valószínűleg így kívánva bizonyítani, hogy valóban rendelkezik nukleáris fegyverekkel, és ezáltal nagyobb politikai nyomást tudjon gyakorolni az Egyesült Államokra, illetve Dél-Koreára és Japánra. Egyes vélemények szerint a kísérlet atomfegyverkezési versenyt jelenthet a régióban, mivel Dél-Korea és Japán is saját atomfegyver előállításába foghat. Technológia terén mindkét ország képes lehet erre, és komoly civil nukleáris háttériparuk van.
 |
| Az észak-koreai atomkisérlet helyszíne |
A kísérleti robbantást be is jelentették 2006. október 10.-én, de az a jelek szerint valószínűleg besült. A legáltalánosabb nézet az, hogy a feltehetően plutóniumtöltetű, berobbantásos elven működő eszköznek az indító töltetei nem megfelelően, nem a kellő időben robbantak fel, így a láncreakció lehet hogy be sem indult. A robbantás utáni első napokban sem a dél-koreai, sem a japán, sem az amerikai nukleáris sugárzást megfigyelő állomások nem jeleztek sugárzást. Persze ez a tény nem jelent semmit, ha a robbantást kellően zárt körülmények között hajtották végre.
 |
| ...illetve annak műholdképe |
A robbantásra még a rakétakísérleteknél is élesebben reagált a világpolitika. Japán, Dél-Korea, az USA, de még Kína is kemény szankciókat élt, illetve kíván élni, sőt, Kína még a közös határszakaszt is megerősítette, amire hosszú ideje nem volt példa. Az ENSZ BT kereskedelmi szankciókat léptetett életbe, illetve felszóllította Észak-Koreát arra, hogy hagyjon fel nukleáris fegyverprogramjával, illetve nukleáris létesítményeit helyezze a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség felügyelete alá. Politikai okokból komolyabb szankciók, illetve katonai erő alkalmazását nem említ a határozat. Kína egyes vélemények szerint azért nem támogatja a szigorúbb szankciókat, mivel fél attól, hogy összeomlik az északi kormány, és ez esetben rengeteg menekült indulna meg onnan Kína felé.
Dél-koreai források október 17.-én azt jelentették, hogy Észak-Korea több további nukleáris kísérletre készül, amit azonban kínai források tagadnak. Kína és az Egyesült Államok eközben minden fórumon arra szólítja fel Észak-Koreát, hogy hagyjon fel a további kísérletekkel, és térjen vissza a hatoldalú tárgyalásokhoz. A becslések szerint az ország mintegy 6-10 nukleáris robbanóeszközhöz elegendő plutóniummal rendelkezik, illetve egyes források hasonló nagyságrendű kész atomfegyverről beszélnek.
Észak-Korea és jövője
Észak-Korea katonai ereje sok esetben kissé túl van démonizálva, elsősorban a média és a politikusok által. Noha az ország mintegy egymillió fős sereggel és további csaknem ötmilliós mozgósítható haderővel rendelkezik, ezzel szemben Dél-Korea mintegy 700 000 aktív, valamint négy és félmilliós tartalékost tud felmutatni. Tehát legalábbis a létszám terén kiegyenlítettek a viszonyok. Harceszközök terén a harckocsik, páncélozott járművek és tüzérségi eszközök tekintetében a számok Észak-Korea felé billentik a mérleget. De csak a számok terén. Észak-Korea fegyverei és felszerelésének elsöprő többsége az 1950-es, '60-as éveket idézi, ezzel szemben Dél-Korea a világ legfejlettebb fegyvereivel és harceszközeivel rendelkezik.
 |
| Éjszakai műholdkép a Koreai-félszigetről és Japánról. Míg a közvilágítás miatt Japán és Dél-Korea nagyvárosai szembetűnőek, északon teljes a sötétség, csupán Phenjant jelzi apró fényfolt |
Ám a kommunista ország számára mégsem emiatt kilátástalan egy hagyományos fegyverekkel vívott háború. Észak-Korea gyakorlatilag külső támogatás nélkül összeomlana, az ország gazdasága szörnyű állapotban van. Az 1990-es évek közepén gazdasága teljesen összeomlott részben az országban uralkodó gazdasági viszonyok, részben természeti katasztrófák miatt. A mezőgazdaság nagyobbik része még mindig gépesítetlen, általános az élelmiszer, az üzemanyag és az áramhiány. A különféle élelmezési segélyprogramok keretében évi több százezer tonnányi(!) élelmiszert szállítanak folyamatosan ide, de még ez is csak arra elég, hogy az éhínség ne követeljen katasztrofális szintű áldozatokat. 2005 januárjában az államilag megállapított napi élelmiszer fejadag mindössze 250 gramm rizs volt. Mindezek mellett az ország éves költségvetésének mintegy harmada a hadseregre megy el.
 |
| Egy észak-koreai propagandaosztag énekkel buzdítja a rizstermelőket 2005 nyarán |
Észak-Korea külső segítség nélkül fennmaradni sem lenne képes sokáig, nemhogy háborúzni. Ilyen téren tehát számára az atomfegyver ideális nyomásgyakorlási eszköz, amivel tárgyalóasztalhoz kényszerítheti az Egyesült Államokat és déli szomszédját. A kérdés persze az, hogy Észak-Korea meddig lesz képes elmenni, világpolitikai szemszögből ugyanis az ország helyzete ingatagabb, mint valaha...