Zsellér Máté
Egyetleneim - Budapest, csajok, satöbbi
Nemes Gyula első nagy játékfimje szokatlan népszerűségre tett szert a magyar mozikban. Talán nem véletlenül. . .
Bár a nyárnak sajna vége, élményei örökre megmaradnak nekünk. A szűk táncteres klubéletből szórakozni a szabadba szabadultunk, hűs estéken a nyitott szórakozóhelyek fényeit lestük, és élőkoncertekkel kábítottuk magunkat, míg a szembejövő lányok mosolyát lestük. Budapest éjszakai élete szépen lassan kinőtte magát, a Szigetre nyugati fiatalok tízezrei tolultak, s tolultunk mi is: aki kimarad az lemarad. S ha nem volt kedv a túlpörgésre, nyakunkba vettük a belvárost; róttuk a történelmi utcákat, s igyekeztünk magunkba szívni a terasz-élet minden cseppjét - élmény-elemózsiát gyűjtöttünk az ínségesebb téli időkre.
A közelmúlt Budapest-filmjei egy új és izgalmas világvárost tártak elénk. A Mix megmutatta, hogy kell "újrakeverni" a belváros fényeit, Goda Kriszta Csak szex és más semmije egy kultúrfővárosba helyezte kultúra-gyáros színészeink kapcsolatkultúráját. Budapest az újkori magyar filmben lélegző, élő világváros, s ezt a mozi sötétjében jól is esik elhinni neki. Még akkor is, ha az előadásról majdnem elkéstünk, mert a 4-6-osnak megint sikerült lerohadnia alattunk.
Nemes Gyula első nagyjátékfilmjében ékes fővárosunk legalább annyira fontos, mint a főszereplőnk vagy az ő (ifjú wertheri) szenvedései. A Kovács Krisztián által elszerencsétlenkedett nevenincs (Mi a neve? Nem derült ki!) központi figura már az első percben ékes budapesti tájszólással barátja (Kenyeres Bálint) tudomására adja egyetlen óhaját - neki nő kell, méghozzá nagyon gyorsan! E kijelentés jelmondata lehetne valami ócska, nyugatról másolt tinivígjátéknak is, de a kezdeti képsorok sejtetni vélik, hogy más lesz a dörgés. Krisztián (jobb híján így fogom hívni) karaktere nagyon is valóságos; más kérdés, hogy viselkedése és csapongó természete több mint extravagánsnak hat.
A film alatt a szétszedett, majd újra összerakott Budapest válogatott helyszínein lehetünk tanúi főhősünk csajozási kísérleteinek (magyar lányok, mind szépek vagytok!) amely vagy kevésbé jön be az alanyoknál, vagy még kevésbé. A zavartság, a belső nyugalom hiánya csakúgy süt Krisztián arcáról. Túl közvetlen, izgága stílusa már minket, a nézőket is kínosan érint, nemhogy csapongó imádata tárgyait; s ha a filmben befűzni próbált hölgyemények ezek mellett elsiklanának, a srác lehetetlen szövege végképp beteszi a kaput a próbálkozásoknak.
A snittekből és csajozási ötletekből álló epizódhalmaz mellett az egyetlen "történetszabású" jelenetsor Krisztián és Tóth Orsi karaktere között zajlik. Orsi "tóthorsisabb" mint valaha; elvileg a film női főszereplője, gyakorlatilag azonban csak asszisztál Krisztián hebrencs karakteréhez. Színészi jelenléte egyértelmű, de hatásában mégis mintha csak arra korlátozódna, hogy Krisztánból kiváltsa a rá bízott lelkiállapotokat, ami aztán új lendületet ad a srácról letapadni képtelen kamerának. Orsi egyébként a Szemle legjobb női főszereplőjének díjával távozhatott alakításáért. Szívből gratulálunk neki és annak is, hogy elültette a "tóthorsiságot" a magyar filmben.
Mintha az operatőri ténykedés tényleg a srác lelkiállapotát követné le és adná vissza nekünk. A sóspuskával sejhajon lőtt kamera végigcikázza az egész játékidőt, vele loholunk mi is lélekszakadva Krisztián után, keresztül a Sziget forgatagán, a tömött útkereszteződésken, s ha egy percre megpihennénk Orsi mellett, a film záros határidőn belül tuti, hogy újra eszeveszett sebességbe kapcsol.
Emiatt aztán az Egyetleneim fő kritizálói a szemünk előtt futó képsorokat nem is filmnek, csak egy hosszúra nyújtott videóklipnek minősítik. Szó mi szó, igazuk van abban, hogy a párbeszédek igen gyengék, és ezen a tényen nem változtat az sem, ha eredendően szánták őket ilyennek. A karakterek kiforratlanságát ugyanakkor én egyértelműen a rendezői szándék számlájára írnám - Nemes Gyulának nem is volt célja Krisztián személyiségének elemző bemutatása, vagy a tóthorsi-féle hullámzó kapcsolat lényegének feltárása. Bár az utóbbit talán nem bántam volna, egész jól sikerült összehaverkodni ezzel a különc kis filmmel a hetvenakárhány perces találka alatt.
Az Egyetleneim hangulatfilm okosan válogatott zenékkel (Quimby, Neo, Kispál), egy impresszió, semmi több. Annak viszont - egy kis Budapest iránti elfogultságot segítségül híva - határozottan élvezhető. Gyorsan tova is tűnik, mint az elillanó nyár, és még valahogy mintha erre is emlékeztetne: a nyári Budapestre, a csajokra, satöbbire.
Bár a nyárnak sajna vége, élményei örökre megmaradnak nekünk. A szűk táncteres klubéletből szórakozni a szabadba szabadultunk, hűs estéken a nyitott szórakozóhelyek fényeit lestük, és élőkoncertekkel kábítottuk magunkat, míg a szembejövő lányok mosolyát lestük. Budapest éjszakai élete szépen lassan kinőtte magát, a Szigetre nyugati fiatalok tízezrei tolultak, s tolultunk mi is: aki kimarad az lemarad. S ha nem volt kedv a túlpörgésre, nyakunkba vettük a belvárost; róttuk a történelmi utcákat, s igyekeztünk magunkba szívni a terasz-élet minden cseppjét - élmény-elemózsiát gyűjtöttünk az ínségesebb téli időkre.
A közelmúlt Budapest-filmjei egy új és izgalmas világvárost tártak elénk. A Mix megmutatta, hogy kell "újrakeverni" a belváros fényeit, Goda Kriszta Csak szex és más semmije egy kultúrfővárosba helyezte kultúra-gyáros színészeink kapcsolatkultúráját. Budapest az újkori magyar filmben lélegző, élő világváros, s ezt a mozi sötétjében jól is esik elhinni neki. Még akkor is, ha az előadásról majdnem elkéstünk, mert a 4-6-osnak megint sikerült lerohadnia alattunk.
Nemes Gyula első nagyjátékfilmjében ékes fővárosunk legalább annyira fontos, mint a főszereplőnk vagy az ő (ifjú wertheri) szenvedései. A Kovács Krisztián által elszerencsétlenkedett nevenincs (Mi a neve? Nem derült ki!) központi figura már az első percben ékes budapesti tájszólással barátja (Kenyeres Bálint) tudomására adja egyetlen óhaját - neki nő kell, méghozzá nagyon gyorsan! E kijelentés jelmondata lehetne valami ócska, nyugatról másolt tinivígjátéknak is, de a kezdeti képsorok sejtetni vélik, hogy más lesz a dörgés. Krisztián (jobb híján így fogom hívni) karaktere nagyon is valóságos; más kérdés, hogy viselkedése és csapongó természete több mint extravagánsnak hat.
A film alatt a szétszedett, majd újra összerakott Budapest válogatott helyszínein lehetünk tanúi főhősünk csajozási kísérleteinek (magyar lányok, mind szépek vagytok!) amely vagy kevésbé jön be az alanyoknál, vagy még kevésbé. A zavartság, a belső nyugalom hiánya csakúgy süt Krisztián arcáról. Túl közvetlen, izgága stílusa már minket, a nézőket is kínosan érint, nemhogy csapongó imádata tárgyait; s ha a filmben befűzni próbált hölgyemények ezek mellett elsiklanának, a srác lehetetlen szövege végképp beteszi a kaput a próbálkozásoknak.
A snittekből és csajozási ötletekből álló epizódhalmaz mellett az egyetlen "történetszabású" jelenetsor Krisztián és Tóth Orsi karaktere között zajlik. Orsi "tóthorsisabb" mint valaha; elvileg a film női főszereplője, gyakorlatilag azonban csak asszisztál Krisztián hebrencs karakteréhez. Színészi jelenléte egyértelmű, de hatásában mégis mintha csak arra korlátozódna, hogy Krisztánból kiváltsa a rá bízott lelkiállapotokat, ami aztán új lendületet ad a srácról letapadni képtelen kamerának. Orsi egyébként a Szemle legjobb női főszereplőjének díjával távozhatott alakításáért. Szívből gratulálunk neki és annak is, hogy elültette a "tóthorsiságot" a magyar filmben.
Mintha az operatőri ténykedés tényleg a srác lelkiállapotát követné le és adná vissza nekünk. A sóspuskával sejhajon lőtt kamera végigcikázza az egész játékidőt, vele loholunk mi is lélekszakadva Krisztián után, keresztül a Sziget forgatagán, a tömött útkereszteződésken, s ha egy percre megpihennénk Orsi mellett, a film záros határidőn belül tuti, hogy újra eszeveszett sebességbe kapcsol.
Emiatt aztán az Egyetleneim fő kritizálói a szemünk előtt futó képsorokat nem is filmnek, csak egy hosszúra nyújtott videóklipnek minősítik. Szó mi szó, igazuk van abban, hogy a párbeszédek igen gyengék, és ezen a tényen nem változtat az sem, ha eredendően szánták őket ilyennek. A karakterek kiforratlanságát ugyanakkor én egyértelműen a rendezői szándék számlájára írnám - Nemes Gyulának nem is volt célja Krisztián személyiségének elemző bemutatása, vagy a tóthorsi-féle hullámzó kapcsolat lényegének feltárása. Bár az utóbbit talán nem bántam volna, egész jól sikerült összehaverkodni ezzel a különc kis filmmel a hetvenakárhány perces találka alatt.
Az Egyetleneim hangulatfilm okosan válogatott zenékkel (Quimby, Neo, Kispál), egy impresszió, semmi több. Annak viszont - egy kis Budapest iránti elfogultságot segítségül híva - határozottan élvezhető. Gyorsan tova is tűnik, mint az elillanó nyár, és még valahogy mintha erre is emlékeztetne: a nyári Budapestre, a csajokra, satöbbire.