Szekeres Viktor
Az utolsó óráig - Hitler titkárnőjének visszaemlékezései
A tavasszal bemutatott Hitler-fim, a Bukás oldalvizén csendesen beevezett egy dokumentumfilm is, melynek témája címe alapján egyértelműnek tűnik.
Tény, hogy elég ritkán jut el a hazai mozikba dokumentumfilm (a szórakoztató, de kevésbé dokumentarista Super Size Me és a Fahrenheit 9/11 kilóg a kategóriából) - az európai dokumentumfilm pedig valóban olyan, mint a fehér galamb. Pedig ha mi magyarok is tudunk elgondolkodtató dokumentumfilmeket készíteni, akkor valószínűleg Európa sincs híján a témának. Két osztrák rendező, Othmar Schmiderer és André Heller azonban úgy gondolta, hogy ahelyett, hogy a dél-stájer vasútvonal mellett lakó szlovén kisebbség napi gondjait boncolgatná kamerával, inkább visszanéz az objektíven keresztül múltba és az egyik legismertebb európai, Adolf Hitler nyomába ered.
A filmesek úgy gondolták, hogy ezúttal nem korabeli felvételek és történészek, valamint önjelölt Hitler-szakértők segítségével esnek neki az igen kényes témának, hanem egy igencsak autentikus személy, Traudl Junge szemüvegén keresztül mutatják be az egyik legrettegettebb német személyiségét. Annak ellenére, hogy a titkárnő eleinte nem volt annyira beszédes, André Heller 2001-ben meggyőzte, hogy érdemes, sőt kell is Hitlerről beszélni - ezen több órás beszélgetések eredményét láthatjuk 90 percbe sűrítve a filmben. (Egyébként a film bemutatója 2002-ben volt a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol megkapta a Panoráma szekció Közönség díját. Traudl Junge súlyos betegsége után, 2002. február 12-én halt meg; néhány órával a film ősbemutatója után.)
A beszélgetésnek egyszerű és logikus íve van, hiszen a riportalany bemutatásával kezdődik (gyermekkor és egyéb háttér-információk), majd ezután tér rá Junge magára Hitlerre és rajta, valamint titkárnői foglalkozásán keresztül - 1942-től volt Hitler közvetlen alkalmazottja - mutatja be a német legfelsőbb vezetéshez közelálló nem-beavatottak életét és tudatlanságát. A titkárnő próbál minél kevesebbet ítélkezni a beszélgetés során - a tanulságok levonása a dokumentumfilm utolsó harmadára marad.
Igazából a dokumentumfilm nem az a műfaj, ahol a szereplőket, az operatőrt vagy a számítógépes trükköket méltatni lehetne - maximum a rendezést lehet vizsgálgatni, de ez talán érdemes meghagyni a profi dokumentumfilm-szakértőknek, hiszen az egyszer néző csak azt észleli, hogy a kamera mennyit időzik a 90 perc alatt a beszélő arcán, és mennyit mutatja a riportalanyt teljes alakban. Egyedül az amolyan audiokommentár-szerű megoldást lehet talán csak megemlíteni - a titkárnő ugyanis saját szavait hallgatva próbál bizonyos hangsúlyokat aláhúzni.
Igazából értékelésképpen annyit lehet mondani, hogy akit érdekel a téma - és itt a II. világháborúra gondolok - azoknak kötelező választás a film, hiszen remekül árnyalhatja eddigi tudásunkat, kialakított véleményünket. Bár nincsenek illúzióim, hogy sokan megnéznék maguktól Hitler titkárnőjének visszaemlékezései-t, de nem kell megrettenni attól, hogy az ember 90 percig egy 80 éves öreg nőt kényszerül hallgatni, hiszen ez a műfaj lényege. A film pedig amellett, hogy rengeteg kérdést vet fel Junge asszony akkor magatartásával kapcsolatban, igen erőteljes érzelmeket ébreszt a nézőben. Hogy ezeket az érzéseket a szánalom, megdöbbenés vagy az undor katalizálja, az már csak a befogadótól függ.
Lehet, hogy egy xXx2 vagy egy Gorilla bácsi helyett egyszer egy évben érdemes bevállalni egy nem feltétlenül szórakoztató, nem igazán "agykikapcs" filmet. Csak egyszer. Persze azt érdemes szem előtt tartani, hogy a multiplexeket a film természetesen messze elkerülte. Az országban lévő két kópia a budapesti Uránia és Vörösmarty mozi vetítőtermeibe landolt, és csak pár hét múlva indul el az ország többi filmszínháza irányába.
Tény, hogy elég ritkán jut el a hazai mozikba dokumentumfilm (a szórakoztató, de kevésbé dokumentarista Super Size Me és a Fahrenheit 9/11 kilóg a kategóriából) - az európai dokumentumfilm pedig valóban olyan, mint a fehér galamb. Pedig ha mi magyarok is tudunk elgondolkodtató dokumentumfilmeket készíteni, akkor valószínűleg Európa sincs híján a témának. Két osztrák rendező, Othmar Schmiderer és André Heller azonban úgy gondolta, hogy ahelyett, hogy a dél-stájer vasútvonal mellett lakó szlovén kisebbség napi gondjait boncolgatná kamerával, inkább visszanéz az objektíven keresztül múltba és az egyik legismertebb európai, Adolf Hitler nyomába ered.
A filmesek úgy gondolták, hogy ezúttal nem korabeli felvételek és történészek, valamint önjelölt Hitler-szakértők segítségével esnek neki az igen kényes témának, hanem egy igencsak autentikus személy, Traudl Junge szemüvegén keresztül mutatják be az egyik legrettegettebb német személyiségét. Annak ellenére, hogy a titkárnő eleinte nem volt annyira beszédes, André Heller 2001-ben meggyőzte, hogy érdemes, sőt kell is Hitlerről beszélni - ezen több órás beszélgetések eredményét láthatjuk 90 percbe sűrítve a filmben. (Egyébként a film bemutatója 2002-ben volt a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol megkapta a Panoráma szekció Közönség díját. Traudl Junge súlyos betegsége után, 2002. február 12-én halt meg; néhány órával a film ősbemutatója után.)
A beszélgetésnek egyszerű és logikus íve van, hiszen a riportalany bemutatásával kezdődik (gyermekkor és egyéb háttér-információk), majd ezután tér rá Junge magára Hitlerre és rajta, valamint titkárnői foglalkozásán keresztül - 1942-től volt Hitler közvetlen alkalmazottja - mutatja be a német legfelsőbb vezetéshez közelálló nem-beavatottak életét és tudatlanságát. A titkárnő próbál minél kevesebbet ítélkezni a beszélgetés során - a tanulságok levonása a dokumentumfilm utolsó harmadára marad.
Igazából a dokumentumfilm nem az a műfaj, ahol a szereplőket, az operatőrt vagy a számítógépes trükköket méltatni lehetne - maximum a rendezést lehet vizsgálgatni, de ez talán érdemes meghagyni a profi dokumentumfilm-szakértőknek, hiszen az egyszer néző csak azt észleli, hogy a kamera mennyit időzik a 90 perc alatt a beszélő arcán, és mennyit mutatja a riportalanyt teljes alakban. Egyedül az amolyan audiokommentár-szerű megoldást lehet talán csak megemlíteni - a titkárnő ugyanis saját szavait hallgatva próbál bizonyos hangsúlyokat aláhúzni.
Igazából értékelésképpen annyit lehet mondani, hogy akit érdekel a téma - és itt a II. világháborúra gondolok - azoknak kötelező választás a film, hiszen remekül árnyalhatja eddigi tudásunkat, kialakított véleményünket. Bár nincsenek illúzióim, hogy sokan megnéznék maguktól Hitler titkárnőjének visszaemlékezései-t, de nem kell megrettenni attól, hogy az ember 90 percig egy 80 éves öreg nőt kényszerül hallgatni, hiszen ez a műfaj lényege. A film pedig amellett, hogy rengeteg kérdést vet fel Junge asszony akkor magatartásával kapcsolatban, igen erőteljes érzelmeket ébreszt a nézőben. Hogy ezeket az érzéseket a szánalom, megdöbbenés vagy az undor katalizálja, az már csak a befogadótól függ.
Lehet, hogy egy xXx2 vagy egy Gorilla bácsi helyett egyszer egy évben érdemes bevállalni egy nem feltétlenül szórakoztató, nem igazán "agykikapcs" filmet. Csak egyszer. Persze azt érdemes szem előtt tartani, hogy a multiplexeket a film természetesen messze elkerülte. Az országban lévő két kópia a budapesti Uránia és Vörösmarty mozi vetítőtermeibe landolt, és csak pár hét múlva indul el az ország többi filmszínháza irányába.
|
Az utolsó óráig - Hitler titkárnőjének visszaemlékezései Im toten Winkel - Hitlers Sekretärin osztrák dokumentumfilm, 90 perc, 2002 Rendező: André Heller, Othmar Schmiderer Forgatókönyvíró: Othmar Schmiderer, André Heller Operatőr: Othmar Schmiderer Főszereplő: Traudl Junge Producer: Danny Krausz, Kurt Stocker Vágó: Daniel Poehacker Interjú: André Heller |