Ötvös Tibor
Legendás állatok és megfigyelésük - ki az a Harry Potter?
A Legendás állatok és megfigyelésük egy igazi mesefilm, melyben vegyesen akadnak komor és mesés elemek is. Kérdés, hogy valóban szükség volt rá?
Hogy tetszett a Legendás álltok és megfigyelésük?
Már tapasztalatból kétkedve fogadom, ha valaki azt mondja, hogy kész, végzett egy sorozattal, soha többé nem tér vissza abba az univerzumba. Szóval mikor J.K. Rowling arról nyilatkozott, hogy befejezte a Harry Potter sorozatot és a hetedik filmmel minden szempontból lezárta a dolgot, gyanakodtam. Nem sokkal később pedig már ki is derült, hogy a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola egyik tankönyve, a Legendás állatok és megfigyelésük saját filmet kap és persze már meg is jelent az új Harry Potter könyv is. De minket természetesen a film érdekel, melyre én abszolút mugliként ültem be, hiszen bár láttam a legtöbb filmet, de igazi rajongóvá sosem váltam.
Ráadásul azt nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy egy, alapvetően állatokat felsoroló és azokat bemutató kis füzetecskéből hogyan lehet egy érdekes filmet készíteni - és sajnos alapvetően az is látszik, hogy maga Rowling sem. A forgatókönyvet az írónő készítette és elég felemás lett maga a sztori, ennek köszönhetően pedig maga a film is. Az alaphelyzet szerint 70 évvel az első Harry Potter kaland előtt járunk, mikor is Göthe Salmander professzor, a bűvös fenevadak és bestiák szakembere New Yorkba érkezik, ám a megérkezése után nem sokkal az egyik állata kiszökik a bőröndjéből és jókora galibát okoz egy bankban. Mindezt tetézi, hogy ezután elcseréli a bőröndjét is és így kikerül szinte az összes lény a világba, akiket persze neki kellene ismét összeterelnie.
Nagyjából ennyi az alaphelyzet, pontosabban a film cselekményének egyik vonala. Mert ez a csetlő-botló, vígjátéki elemekkel zsúfolt szál csak a felvezetés és a humor forrása, mellette fut a megszokott összeesküvéses cselekmény is, melyben egy, a városban történt pusztítás felelősét keresi az Egyesült Államok Varázskongresszusának egyik öntörvényű tagja, Percival Graves. A nyomozás során fut össze Salmanderrel és együtt folytatják az útjukat.
A legfontosabb, hogy bár alapvetően egy színes és az úgynevezett békeidőknek nevezett '20-as években játszódik a cselekmény, de mégis igen komor képeket kapunk a filmben. Ez egyértelműen a rendező, a Potter-világban kimondottan jártas David Yates és operatőre, Philippe Rousselot érdeme, hiszen az uralkodó szürke színekben igazán pazarul mutatnak a színpompás "szörnyek" - de nevezzük inkább teremtményeknek. És ezen világban - ahol egyébként az úgynevezett Új Salem Társaság üldözi a mágusokat - bizony szükség is van rájuk. Az akár társadalomkritikaként is értelmezhető elnyomás a mágusokat képviselő kisebbség ellen ugyanis valóban komor téma és pont ezért volt feltehetően szükség a már korábban említett vígjátéki, mesés vonalra is.
Persze egy ilyen film a főszereplőkön múlik és a csetlő-botló, de ugyanakkor zseni Salmander szerepében Eddie Redmayne remekel. Nagyon jól hozza az alakot, arcán hamiskás mosollyal, mely mintha jelezné, hogy azért ennyire nem vagyok béna. Szerethető figura és így utólag azt kell mondanom, hogy telitalálat volt az Oscar-díjas színész szerződtetése. Ahogy szintén nagyon örömteli volt a vásznon látni Colin Farrellt az öntörvényű nyomozó képében. Láthatóan tudja, hogy ez nem róla szól és bár fontos a karaktere is, de szépen teret enged az ifjú kollégájának. Érdemes még kiemelni a film talán legszerethetőbb alakját, Jacob Kowalskit, akit Dan Fogler miatt fogunk majd emlegetni.
A legnagyobb kérdés természetesen, hogy mi szükség volt egy ilyen filmre, mely egy állatkatalógust tekint az alapnak? Nos, erre a válasz szerintem nem túl bonyolult. Miután Rowling elmondta, hogy nem akar több Potter-sztorit készíteni, pár fenék Hollywoodban biztosan összeszorult, és feltehetően kiutat kerestek ebből a helyzetből, így kerülhetett szóba egy minden rajongó által ismert kötet. Szóval a cím miatt biztosan tódulnak majd a nézők a filmre, de igazából az a varázs és lélek hiányzik belőle, ami a Harry Potter filmeket sikeressé tette.
A Legendás állatok és megfigyelésük nem több ugyanis, mint egy látványos hollywoodi blockbuster, melyben persze kapunk mágiát rendesen és pár szereplő kimondottan érdekes, de összességében hiányérzetünk támadhat a megtekintése után. Persze ennek lehet az az oka, hogy már alapból öt részere lett tervezve a franchise és ez csak amolyan felvezetésként szolgál. Szóval ha elvonatkoztatunk a korábbi 7 Potter-filmtől és úgy tekintünk rá, mint egy széria nyitányára, akkor egy látványos és néhol izgalmas filmet kapunk.
Ráadásul azt nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy egy, alapvetően állatokat felsoroló és azokat bemutató kis füzetecskéből hogyan lehet egy érdekes filmet készíteni - és sajnos alapvetően az is látszik, hogy maga Rowling sem. A forgatókönyvet az írónő készítette és elég felemás lett maga a sztori, ennek köszönhetően pedig maga a film is. Az alaphelyzet szerint 70 évvel az első Harry Potter kaland előtt járunk, mikor is Göthe Salmander professzor, a bűvös fenevadak és bestiák szakembere New Yorkba érkezik, ám a megérkezése után nem sokkal az egyik állata kiszökik a bőröndjéből és jókora galibát okoz egy bankban. Mindezt tetézi, hogy ezután elcseréli a bőröndjét is és így kikerül szinte az összes lény a világba, akiket persze neki kellene ismét összeterelnie.
Nagyjából ennyi az alaphelyzet, pontosabban a film cselekményének egyik vonala. Mert ez a csetlő-botló, vígjátéki elemekkel zsúfolt szál csak a felvezetés és a humor forrása, mellette fut a megszokott összeesküvéses cselekmény is, melyben egy, a városban történt pusztítás felelősét keresi az Egyesült Államok Varázskongresszusának egyik öntörvényű tagja, Percival Graves. A nyomozás során fut össze Salmanderrel és együtt folytatják az útjukat.
A legfontosabb, hogy bár alapvetően egy színes és az úgynevezett békeidőknek nevezett '20-as években játszódik a cselekmény, de mégis igen komor képeket kapunk a filmben. Ez egyértelműen a rendező, a Potter-világban kimondottan jártas David Yates és operatőre, Philippe Rousselot érdeme, hiszen az uralkodó szürke színekben igazán pazarul mutatnak a színpompás "szörnyek" - de nevezzük inkább teremtményeknek. És ezen világban - ahol egyébként az úgynevezett Új Salem Társaság üldözi a mágusokat - bizony szükség is van rájuk. Az akár társadalomkritikaként is értelmezhető elnyomás a mágusokat képviselő kisebbség ellen ugyanis valóban komor téma és pont ezért volt feltehetően szükség a már korábban említett vígjátéki, mesés vonalra is.
Persze egy ilyen film a főszereplőkön múlik és a csetlő-botló, de ugyanakkor zseni Salmander szerepében Eddie Redmayne remekel. Nagyon jól hozza az alakot, arcán hamiskás mosollyal, mely mintha jelezné, hogy azért ennyire nem vagyok béna. Szerethető figura és így utólag azt kell mondanom, hogy telitalálat volt az Oscar-díjas színész szerződtetése. Ahogy szintén nagyon örömteli volt a vásznon látni Colin Farrellt az öntörvényű nyomozó képében. Láthatóan tudja, hogy ez nem róla szól és bár fontos a karaktere is, de szépen teret enged az ifjú kollégájának. Érdemes még kiemelni a film talán legszerethetőbb alakját, Jacob Kowalskit, akit Dan Fogler miatt fogunk majd emlegetni.
A legnagyobb kérdés természetesen, hogy mi szükség volt egy ilyen filmre, mely egy állatkatalógust tekint az alapnak? Nos, erre a válasz szerintem nem túl bonyolult. Miután Rowling elmondta, hogy nem akar több Potter-sztorit készíteni, pár fenék Hollywoodban biztosan összeszorult, és feltehetően kiutat kerestek ebből a helyzetből, így kerülhetett szóba egy minden rajongó által ismert kötet. Szóval a cím miatt biztosan tódulnak majd a nézők a filmre, de igazából az a varázs és lélek hiányzik belőle, ami a Harry Potter filmeket sikeressé tette.
A Legendás állatok és megfigyelésük nem több ugyanis, mint egy látványos hollywoodi blockbuster, melyben persze kapunk mágiát rendesen és pár szereplő kimondottan érdekes, de összességében hiányérzetünk támadhat a megtekintése után. Persze ennek lehet az az oka, hogy már alapból öt részere lett tervezve a franchise és ez csak amolyan felvezetésként szolgál. Szóval ha elvonatkoztatunk a korábbi 7 Potter-filmtől és úgy tekintünk rá, mint egy széria nyitányára, akkor egy látványos és néhol izgalmas filmet kapunk.