Berta Sándor
Mindent szenzorokkal szerelnek fel egy angol városban
Nagy-Britanniában, Milton Keyes városában tesztelik a dolgok internetét. 18 hónapon belül az egész település megváltozhat.
A szemetesekben lévő szenzorok automatikusan jelzik majd, ha megteltek, míg egy felhőalkalmazás összeállítja a kiürítendő tárolók listáját. A dolgok internete segíthet a költségek lecsökkentésében és így jobb szolgáltatásokat lehet majd nyújtani a lakosoknak. A kukásautók csak akkor indulnak el, ha a szenzorok azt jelzik, hogy a tárolók tele vannak, így sikerült megtakarítani egy új kukásautó beszerzését. A szemetesek mellett a parkolóhelyek, a szappanadagolók, a patkánycsapdák is automatikusan jelezhetik, hogy tele vannak vagy szabadok. Jövő tavasztól robotjárművek fognak közlekedni a főpályaudvar és a helyi bevásárlóközpont között is.
Tracy Hopkins, a Neul cég munkatársa elmondta, hogy az egész projekt nem olyan, mint amilyennek az emberek a jövő városát talán elképzelik, de a dolgok internete a háttérben egyszerűbbé fogja tenni az életünket. A Neul olyan bázisállomásokat telepít, amelyek segítségével a több ezer szenzor kommunikálhat majd egymással. Ugyanakkor még hiányzik a bevált üzleti modell, így senki sem tudja, hogy a rendszer alkalmazása mennyibe kerül és a segítségével pontosan mennyi pénz takarítható meg. Milton Keyes bebizonyíthatja, hogy a dolgok internete nemcsak utópia, hanem az autók, a háztartási berendezések, a különböző eszközök és a parkolóhelyek valóban kommunikálhatnak egymással.
A szemetesekben lévő szenzor jelezni fogja, ha teli vannak
Geoff Snelson, a helyi városi tanács stratégiai fejlesztésért felelős igazgatója elismerte, hogy profitálnak London közelségéből. Az innováció városának számítanak, így az sem véletlen, hogy a tesztkörnyezetet náluk vezetik be először. Snelson szerint eddig a legtöbb projekt elszigetelt volt, éppen ezért kell megmutatni, hogy milyen az, ha az egész várost csatlakoztatják a hálózathoz. A szenzorok és a bázisállomások árát a brit kormány állja, s az olyan társaságok, mint a British Telecom, az Eon és a Neul kipróbálhatják az elképzeléseiket.
A projekt során első lépésként a szenzorok jeleit összegyűjtő és a digitális adatközpontokba továbbító bázisállomásokat telepítenek a házak tetejére. Ez az úgynevezett Digital Data Hub fogja a mobil és a WLAN-, a vezetékes és a műholdas szélessávú hálózatokból származó jeleket. Az adatokhoz hozzáférhetnek a város mellett a fejlesztők és a távközlési cégek is, kiértékelhetik azokat és alkalmazásokat készíthetnek.
A dolgok internete a gyárakban is javíthat a tervezési és gyártási folyamatokon, ezáltal energia takarítható meg. A Siemens Coventryben és Hamburgban kutatja a témát. Brian Holliday, a vállalat digitális gyár részlegének vezetője úgy vélte, hogy a jövő üzemei intelligensebbek és hatékonyabbak lehetnek. A magasabb fokú automatizálás lehetővé teheti, hogy a használt gépek képesek lesznek önállóbban dolgozni és ritkábbak lesznek üzemzavarok.
A település abban is reménykedik, hogy befektetőket tudnak bevonzani
Ugyanakkor számos kérdést tisztázni kell, többek között, hogy kik férhetnek hozzá az adatokhoz? A város? A British Telecom? Tracy Hopkins? Egyelőre ebben a kérdésben még nem sikerült egyezségre jutni. Nagyon sok függ attól, hogy a vállalatok befektetnek-e ezen a területen. Nehezíti a helyzetet, hogy még nincsenek globálisan érvényes szabványok, amiket mindenki követhetne. Nagy-Britanniában a HyperCat konzorcium feladata lesz gondoskodni egy egységes szabványról. Gary Atkinson, az ARM jövőbeli technológiákkal foglalkozó igazgatója is amellett érvelt, hogy szükség lesz egy egységes szabvány kidolgozására.
Egyelőre tisztázatlan, hogy mennyibe kerülnek a dolgok internetével kapcsolatos kutatások és fejlesztések. Ugyan a brit kormány több mint 73 millió fontot különített el a vállalkozások számára, de Snelson nem tudta megmondani, hogy az ő esetükben mennyibe fog kerülni a projekt. A szemetesekbe beszerelt szenzorok a gyártó FarSite adatai alapján kereken 100 fontba kerülnek, míg az ARM álláspontja az, hogy már 10-15 fontból megvásárolhatók lennének. Lakosonként körülbelül 10 érzékelőre lehet majd szükség. Minél összetettebbek a továbbítandó adatok, annál drágábbak az eszközök. Fontos az is, hogy mennyi ideig működnek a használt elemek; az élettartamuk lehet 5, de akár 20 év is.
S természetesen ott van még a biztonság kérdése. Tracy Hopkins szerint eddig semmilyen garancia sincs arra, hogy a dolgok internete védett lesz a hackertámadásokkal szemben. Megoldást jelenthet, hogy a projektben szereplő cégek együttműködnek. Ugyanakkor felmerül, hogy valóban szükség lesz olyan háztartási gépekre, amelyek jelzik, ha probléma lép fel, vagy olyan mosógépekre, amelyek felismerik a behelyezett ruhát és automatikusan beállítják a megfelelő programot.
A szemetesekben lévő szenzorok automatikusan jelzik majd, ha megteltek, míg egy felhőalkalmazás összeállítja a kiürítendő tárolók listáját. A dolgok internete segíthet a költségek lecsökkentésében és így jobb szolgáltatásokat lehet majd nyújtani a lakosoknak. A kukásautók csak akkor indulnak el, ha a szenzorok azt jelzik, hogy a tárolók tele vannak, így sikerült megtakarítani egy új kukásautó beszerzését. A szemetesek mellett a parkolóhelyek, a szappanadagolók, a patkánycsapdák is automatikusan jelezhetik, hogy tele vannak vagy szabadok. Jövő tavasztól robotjárművek fognak közlekedni a főpályaudvar és a helyi bevásárlóközpont között is.
Tracy Hopkins, a Neul cég munkatársa elmondta, hogy az egész projekt nem olyan, mint amilyennek az emberek a jövő városát talán elképzelik, de a dolgok internete a háttérben egyszerűbbé fogja tenni az életünket. A Neul olyan bázisállomásokat telepít, amelyek segítségével a több ezer szenzor kommunikálhat majd egymással. Ugyanakkor még hiányzik a bevált üzleti modell, így senki sem tudja, hogy a rendszer alkalmazása mennyibe kerül és a segítségével pontosan mennyi pénz takarítható meg. Milton Keyes bebizonyíthatja, hogy a dolgok internete nemcsak utópia, hanem az autók, a háztartási berendezések, a különböző eszközök és a parkolóhelyek valóban kommunikálhatnak egymással.
A szemetesekben lévő szenzor jelezni fogja, ha teli vannak
Geoff Snelson, a helyi városi tanács stratégiai fejlesztésért felelős igazgatója elismerte, hogy profitálnak London közelségéből. Az innováció városának számítanak, így az sem véletlen, hogy a tesztkörnyezetet náluk vezetik be először. Snelson szerint eddig a legtöbb projekt elszigetelt volt, éppen ezért kell megmutatni, hogy milyen az, ha az egész várost csatlakoztatják a hálózathoz. A szenzorok és a bázisállomások árát a brit kormány állja, s az olyan társaságok, mint a British Telecom, az Eon és a Neul kipróbálhatják az elképzeléseiket.
A projekt során első lépésként a szenzorok jeleit összegyűjtő és a digitális adatközpontokba továbbító bázisállomásokat telepítenek a házak tetejére. Ez az úgynevezett Digital Data Hub fogja a mobil és a WLAN-, a vezetékes és a műholdas szélessávú hálózatokból származó jeleket. Az adatokhoz hozzáférhetnek a város mellett a fejlesztők és a távközlési cégek is, kiértékelhetik azokat és alkalmazásokat készíthetnek.
A dolgok internete a gyárakban is javíthat a tervezési és gyártási folyamatokon, ezáltal energia takarítható meg. A Siemens Coventryben és Hamburgban kutatja a témát. Brian Holliday, a vállalat digitális gyár részlegének vezetője úgy vélte, hogy a jövő üzemei intelligensebbek és hatékonyabbak lehetnek. A magasabb fokú automatizálás lehetővé teheti, hogy a használt gépek képesek lesznek önállóbban dolgozni és ritkábbak lesznek üzemzavarok.
A település abban is reménykedik, hogy befektetőket tudnak bevonzani
Ugyanakkor számos kérdést tisztázni kell, többek között, hogy kik férhetnek hozzá az adatokhoz? A város? A British Telecom? Tracy Hopkins? Egyelőre ebben a kérdésben még nem sikerült egyezségre jutni. Nagyon sok függ attól, hogy a vállalatok befektetnek-e ezen a területen. Nehezíti a helyzetet, hogy még nincsenek globálisan érvényes szabványok, amiket mindenki követhetne. Nagy-Britanniában a HyperCat konzorcium feladata lesz gondoskodni egy egységes szabványról. Gary Atkinson, az ARM jövőbeli technológiákkal foglalkozó igazgatója is amellett érvelt, hogy szükség lesz egy egységes szabvány kidolgozására.
Egyelőre tisztázatlan, hogy mennyibe kerülnek a dolgok internetével kapcsolatos kutatások és fejlesztések. Ugyan a brit kormány több mint 73 millió fontot különített el a vállalkozások számára, de Snelson nem tudta megmondani, hogy az ő esetükben mennyibe fog kerülni a projekt. A szemetesekbe beszerelt szenzorok a gyártó FarSite adatai alapján kereken 100 fontba kerülnek, míg az ARM álláspontja az, hogy már 10-15 fontból megvásárolhatók lennének. Lakosonként körülbelül 10 érzékelőre lehet majd szükség. Minél összetettebbek a továbbítandó adatok, annál drágábbak az eszközök. Fontos az is, hogy mennyi ideig működnek a használt elemek; az élettartamuk lehet 5, de akár 20 év is.
S természetesen ott van még a biztonság kérdése. Tracy Hopkins szerint eddig semmilyen garancia sincs arra, hogy a dolgok internete védett lesz a hackertámadásokkal szemben. Megoldást jelenthet, hogy a projektben szereplő cégek együttműködnek. Ugyanakkor felmerül, hogy valóban szükség lesz olyan háztartási gépekre, amelyek jelzik, ha probléma lép fel, vagy olyan mosógépekre, amelyek felismerik a behelyezett ruhát és automatikusan beállítják a megfelelő programot.