SG.hu·
Lenni vagy nem lenni - Hosszú út lefelé
A film nem rág szájba semmit, se az élet értelméről, se a halálról nem "papol", ugyanakkor akaratlanul is elgondolkodtató.
Szilveszter éjszakáján, London egyik legmagasabb épületének tetején összetalálkozik négy vadidegen öngyilkosjelölt: Martin, a lecsúszott műsorvezető, Maureen, az egyedülálló anya, Jess, a problémás-labilis, mocskosszájú kamaszlány és JJ, a wannabe rocksztárból lett pizzafutár. Végül mégsem ugranak le, hanem megbeszélik, hogy a Valentin-napig hátralevő 6 hétben még kibírják valahogy. Kissé abszurd és paradox módon az élmény összekovácsolja őket, és barátok lesznek - együtt próbálják meg átvészelni az előttük álló időszakot, keresik az élet értelmét.
Mindebből kisülhetne egy nagyon rossz, klisés, panelekkel dolgozó drámára hajazó valami - ha nem egy Nick Hornby (Pop, csajok, satöbbi; Egy fiúról)-regény adaptációjáról beszélnénk. De a szórakoztató történetnek, a szeretnivaló karaktereknek, a kiváló színészeknek és Pascal Chaumeil értő rendezésének köszönhetően a Hosszú út lefelé (A Long Way Down) kedves, humoros, egyáltalán nem közhelyes film lett.
A négy szereplő felváltja narrálja a filmet, elmondják saját életük kisebb-nagyobb tragédiáit, és közös kalandjaikat is ily módon ismerjük meg: a szenzációs újsághírré válásuktól kezdve a tévés interjúkon keresztül a tenerifei utazásig, majd a nagy összeveszéstől az újra összekapaszkodásig. Persze mindenhez kommentárokat is fűznek, kiegészítik egymás mondandóját - így rajzolja meg a négy nagyon különböző karaktert, és fonja össze a szálakat Pascal Chaumeil (Léon, a profi): négy sors, négy szemüveg, egy történet.
Nem életünk legjobb, legmaradandóbb moziélménye (szerencsére nem is akar az lenni), viszont nagyon sajnálnánk, ha kihagytuk volna. Bár nem fogtuk a hasunkat a nevetéstől, azért a zseniálisan megírt, életszerű dialógusok tele vannak tűzdelve jó poénokkal, amellett, hogy a történet maga is bővelkedik vicces helyzetekben (pl. Maureen életében először jár repülőtéren). Komoly témákat, problémákat, kényes kérdéseket feszeget - mégsem nehezedik ránk az emberi sorsok nyomasztó drámája. Nem rág szájba semmit, se az élet értelméről, se a halálról nem "papol", ugyanakkor akaratlanul is elgondolkodtató. Van benne jócskán keserűség, lemondás, depresszió, mégis sugárzik belőle valami furcsa életöröm, ami a nézőre is átragad. A Hosszú út lefelé megmutatja miért jó élni.
Szilveszter éjszakáján, London egyik legmagasabb épületének tetején összetalálkozik négy vadidegen öngyilkosjelölt: Martin, a lecsúszott műsorvezető, Maureen, az egyedülálló anya, Jess, a problémás-labilis, mocskosszájú kamaszlány és JJ, a wannabe rocksztárból lett pizzafutár. Végül mégsem ugranak le, hanem megbeszélik, hogy a Valentin-napig hátralevő 6 hétben még kibírják valahogy. Kissé abszurd és paradox módon az élmény összekovácsolja őket, és barátok lesznek - együtt próbálják meg átvészelni az előttük álló időszakot, keresik az élet értelmét.
Mindebből kisülhetne egy nagyon rossz, klisés, panelekkel dolgozó drámára hajazó valami - ha nem egy Nick Hornby (Pop, csajok, satöbbi; Egy fiúról)-regény adaptációjáról beszélnénk. De a szórakoztató történetnek, a szeretnivaló karaktereknek, a kiváló színészeknek és Pascal Chaumeil értő rendezésének köszönhetően a Hosszú út lefelé (A Long Way Down) kedves, humoros, egyáltalán nem közhelyes film lett.
A négy szereplő felváltja narrálja a filmet, elmondják saját életük kisebb-nagyobb tragédiáit, és közös kalandjaikat is ily módon ismerjük meg: a szenzációs újsághírré válásuktól kezdve a tévés interjúkon keresztül a tenerifei utazásig, majd a nagy összeveszéstől az újra összekapaszkodásig. Persze mindenhez kommentárokat is fűznek, kiegészítik egymás mondandóját - így rajzolja meg a négy nagyon különböző karaktert, és fonja össze a szálakat Pascal Chaumeil (Léon, a profi): négy sors, négy szemüveg, egy történet.
Nem életünk legjobb, legmaradandóbb moziélménye (szerencsére nem is akar az lenni), viszont nagyon sajnálnánk, ha kihagytuk volna. Bár nem fogtuk a hasunkat a nevetéstől, azért a zseniálisan megírt, életszerű dialógusok tele vannak tűzdelve jó poénokkal, amellett, hogy a történet maga is bővelkedik vicces helyzetekben (pl. Maureen életében először jár repülőtéren). Komoly témákat, problémákat, kényes kérdéseket feszeget - mégsem nehezedik ránk az emberi sorsok nyomasztó drámája. Nem rág szájba semmit, se az élet értelméről, se a halálról nem "papol", ugyanakkor akaratlanul is elgondolkodtató. Van benne jócskán keserűség, lemondás, depresszió, mégis sugárzik belőle valami furcsa életöröm, ami a nézőre is átragad. A Hosszú út lefelé megmutatja miért jó élni.
|
Hosszú út lefelé (A Long Way Down) színes, magyarul beszélő, angol romantikus film, 96 perc, 2014 (16) Rendező: Pascal Chaumeil Író: Nick Hornby Forgatókönyvíró: Jack Thorne Zeneszerző: Dario Marianelli Operatőr: Ben Davis Producer: Finola Dwyer Vágó: Barney Pilling, Chris Gill Aaron Paul (J.J.) Imogen Poots (Jess Crichton) Pierce Brosnan (Martin Sharp) Toni Collette (Maureen) Tuppence Middleton (Kathy) Sam Neill (Chris Crichton) Rosamund Pike (Penny) Joe Cole (Chas) Diana Kent (Hope) |
