Sárdi Krisztina
Noé - Özönvíz előtt és után
Apokalipszis, hit, felelősség és egy rendkívül ember története: nagyjából így lehet összegezni Darren Aronofsky Noé című filmjét.
Senkinek sem kell bemutatni a bibliai özönvíz legendáját, hiszen a legtöbben már gyerekként találkoznak a bárka fedélzetén álló Noéval, háttérben zsiráfokkal, oroszlánokkal vagy madarakkal. A különleges témájú és látványvilágú (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú) filmjeiről ismert Darren Aronofsky régóta dédelgetett álma volt Noé történetének vászonra vevitele, a szokványos mesei klisék nélkül, az eredeti szöveghez hűen, a realitás talaján maradva. Noha ezt csak félig sikerült megvalósítania, hiszen a filmen még mindig érezni a képeskönyv-jelleget, a Noé (Noah) izgalmas, gyönyörű képekkel tarkított, csodákban és apokaliptikus látomásokban bővelkedő tanítómese, egy csipetnyi társadalomkritikával fűszerve.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Bár az alapsztoriból fakadó nagy időbeli ugrások kissé szaggatottá - de nem vontatottá - teszik a filmet, a történet felépítése következetes, a remek színészi játék (Russel Crowe, Jennifer Connelly és Anthony Hopkins esetében) pedig a helyenként gyengébb párbeszédeket is feljavítja. Látható, hogy Aronofsky és forgatókönyvíró-társa, Ari Handel igyekeztek mindent megőrizni és felhasználni a bibliai szövegből, a hiányzó részeket pedig alapos kutatómunka után saját ötleteikkel pótolták.
Kifejezetten ügyes és látványos megoldás a teremtés folyamatának ábrázolása, illetve a történetbe való beillesztése. A látványvilágért úgy általában külön dicséretet érdemel a rendező, élénk színekkel festett csodás tájakat, elképesztő varázslényeket (az embereknek segíteni akaró bukott angyalokból kőóriásokká lett nephilimek) álmodott a vászonra, illetve a Bárkát, a maga 3D-s valójában - már most borítékolnánk neki az Oscar-jelölést. A Túbalkáin (Ray Winstone) vezette elállatiasodott embersereg, az özönvíz előtti, modern civilizáció gonoszsága éles, néhol hátborzongató kontrasztot alkot Noé (Russel Crowe) és családja természetközeliségével, jóságával, így még nyilvánvalóbbá válik, miért őt választotta a Teremtő.
Aronofsky elénk tárja az egyszerű, gyűjtögető életmódot folytató száműzöttet, aki magára vállalja az óriási terhet, rendületlen hittel viszi véghez küldetését, még úgy is, hogy fogalma sincs, mi lesz vele és családjával, hogyan végződik majd az egész. Ám minden kétsége, valamint az emberiség kihalását vizionáló meggyőződése mellett (legkisebb fia lesz az utolsó élő ember), amikor kezébe kerül a döntés (mi legyen újszülött lányunokáival), az életet választja, a kegyelmet. Kiállta a próbát, a szörnyűségek közepette is jó tudott maradni, beléphet az új Édenbe - reményt kapott és áldást, hogy leszármazottai fogják benépesíteni a földet. A Noé legnagyobb erénye pedig ebben áll: megmutatja az embert a legenda mögött.
Senkinek sem kell bemutatni a bibliai özönvíz legendáját, hiszen a legtöbben már gyerekként találkoznak a bárka fedélzetén álló Noéval, háttérben zsiráfokkal, oroszlánokkal vagy madarakkal. A különleges témájú és látványvilágú (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú) filmjeiről ismert Darren Aronofsky régóta dédelgetett álma volt Noé történetének vászonra vevitele, a szokványos mesei klisék nélkül, az eredeti szöveghez hűen, a realitás talaján maradva. Noha ezt csak félig sikerült megvalósítania, hiszen a filmen még mindig érezni a képeskönyv-jelleget, a Noé (Noah) izgalmas, gyönyörű képekkel tarkított, csodákban és apokaliptikus látomásokban bővelkedő tanítómese, egy csipetnyi társadalomkritikával fűszerve.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Bár az alapsztoriból fakadó nagy időbeli ugrások kissé szaggatottá - de nem vontatottá - teszik a filmet, a történet felépítése következetes, a remek színészi játék (Russel Crowe, Jennifer Connelly és Anthony Hopkins esetében) pedig a helyenként gyengébb párbeszédeket is feljavítja. Látható, hogy Aronofsky és forgatókönyvíró-társa, Ari Handel igyekeztek mindent megőrizni és felhasználni a bibliai szövegből, a hiányzó részeket pedig alapos kutatómunka után saját ötleteikkel pótolták.
Kifejezetten ügyes és látványos megoldás a teremtés folyamatának ábrázolása, illetve a történetbe való beillesztése. A látványvilágért úgy általában külön dicséretet érdemel a rendező, élénk színekkel festett csodás tájakat, elképesztő varázslényeket (az embereknek segíteni akaró bukott angyalokból kőóriásokká lett nephilimek) álmodott a vászonra, illetve a Bárkát, a maga 3D-s valójában - már most borítékolnánk neki az Oscar-jelölést. A Túbalkáin (Ray Winstone) vezette elállatiasodott embersereg, az özönvíz előtti, modern civilizáció gonoszsága éles, néhol hátborzongató kontrasztot alkot Noé (Russel Crowe) és családja természetközeliségével, jóságával, így még nyilvánvalóbbá válik, miért őt választotta a Teremtő.
Aronofsky elénk tárja az egyszerű, gyűjtögető életmódot folytató száműzöttet, aki magára vállalja az óriási terhet, rendületlen hittel viszi véghez küldetését, még úgy is, hogy fogalma sincs, mi lesz vele és családjával, hogyan végződik majd az egész. Ám minden kétsége, valamint az emberiség kihalását vizionáló meggyőződése mellett (legkisebb fia lesz az utolsó élő ember), amikor kezébe kerül a döntés (mi legyen újszülött lányunokáival), az életet választja, a kegyelmet. Kiállta a próbát, a szörnyűségek közepette is jó tudott maradni, beléphet az új Édenbe - reményt kapott és áldást, hogy leszármazottai fogják benépesíteni a földet. A Noé legnagyobb erénye pedig ebben áll: megmutatja az embert a legenda mögött.