Szekeres Viktor
Amerikai botrány
Az egyik legnagyobb kritikuskedvenc könnyed, ám felejthető filmecske lett, kár hogy direkt az Oscarra gyártottak. Azért a színészek valóban jók.
Azok a filmek mindig gyanúsak, melyeket már a forgatásuk megkezdése előtt Oscar-esélyesnek kiáltanak ki. Még akkor is, ha ezen sejtések sokszor beigazolódnak és valóban jól sikerült film születik az előhype-olt alkotásból. Az Amerikai botrány is ilyen film volt. Egyrészt azért, mert az a David O. Russell rendezte, akinek előző két filmje, a The Fighter - A harcos, valamint a Napos oldal jó pár jelölést kapott, többek között rendezői nominációkat, másrészt pedig azért, mert olyan szereplőgárdát sikerült összeszedni a filmre, akik mostanság ugyancsak Oscar-kedvenceknek számítanak. A film előtt Amy Adams 4, Jennifer Lawrence és Jeremy Renner 2-2, míg Christian Bale és Bradley Cooper 1-1 Oscar-jelölésnél járt - az már csak hab volt a tortán, hogy a Bale - Adams-duó a The Fighterért, míg a Lawrence - Cooper-páros a rendező 2012-es filmjéért kapott esélyt az arany szobrocskára. Összeszokott gárdáról volt tehát szó.
Ilyen előzmények után csoda, hogy a Napos oldalt követően az Amerikai botrány is megkapta a maga jelölését mind a négy színészi kategóriában? Ez ritka bravúr, nagyon kevés filmnek sikerült, igaz főleg azért, mert sokat nem úgy írnak, hogy legyen kiemelt, valamint másodlagos színésze és színésznője. Ezeket a jelöléseket valamilyen szinten még el lehet fogadni, főleg, hogy az Amerikai botrányt valóban a színészek viszik el a hátukon. Nagyon jók, de Oscar-kaliber alakítást inkább csak a remekül átalakuló, mégis visszafogott Christian Bale nyújt (ő többször fogyott már sokat filmjeihez, most inkább 20 kilót hízott), de még inkább a hanyagolt Jeremy Renner - utóbbinak az a balszerencséje, hogy a stúdió inkább a nagyobb esélyesnek tartott, idén duplázó Coopert "nyomta", s az eredményt látva jogosan.
Az Amerikai botrány és annak legjobb filmes Oscar-jelölése azonban... Nos, azon már sokkal többet lehetne vitatkozni. Egyfelől persze üdvözlendő, hogy az amerikai filmes akadémiai nem csak a lélekfacsaró, elevenbe vágó, lehúzó alkotásokat, a döbbenetes drámákat és a hátrányos helyzetű hősöket értékeli, hanem a könnyedebb filmeket is, azonban idén az Amerikai botránynál nem egy jobban sikerült alkotás is volt. Hiába máz ki ugyanis nagyon jól, hiába lett kivételesen igényes David O. Russell idei rendezése, rengeteg minden hiányzott benne, ami kiemelkedővé tette volna.
Például a történet, amely sablonos rablós-átverős sztorit ígér, egy ügyes szélhámossal, egy, a munkába beletanuló partnernővel, egy, magát a szakma nagyjának képzelő FBI-ossal, valamint egy könnyűnek tűnő célponttal, no meg két millió dollárral. És mindez a 70-es évek végén történik, valós alapokra építkezve, ugyanis az Abscamet, az arab átverést valóban megvalósították Amerikában.
Annak ellenére, hogy habkönnyű az alap, Russell elég sok tartalommal tölti meg - ő maga is elmondta ezzel kapcsolatban, hogy számára nem a történet fontos, hanem a karakterek, így a forgatáson sem mindig tartották magukat a forgatókönyvhöz, rengeteg volt az improvizáció, mely remekül megalapozta a főhősöket. Ebben ráadásul az is segített, hogy többen is narrálják a történetet, így jó pár nézőpontot is kapunk, ami izgalmas megoldás és ekképp mindenki találhat magának olyan karaktereket, akinek "szurkol". Legalábbis találhatna, mert hiába alapozzák meg őket, egyikük sem lett túl érdekes, s különösebben nem szimpatikusak, és éppen ezért a sorsuk teljesen hidegen hagy minket.
De még ennél is nagyobb baj, hogy a rendezőt olyannyira nem a zsenge sztori foglalkoztatta, hogy azt minden másnak alárendelte. Például valamiért iszonyatosan sokat törődött a külsőségekkel, díszletekkel, jelmezekkel, no meg a főhősök frizurájával, elég csak a kikacsintás ellenére is igen öntelt első jelenetre gondolni - valahol elégtétel is volt, hogy a hajdizájn (értsd: fodrászat) nem kapott Oscar-jelölést.
Persze az efféle mellékes dolgokkal nem lett volna persze semmi baj, ha nem a történet kárára kerültek volna túlsúlyba. És akkor a zenéről még nem is beszéltünk. Hiába sikerült remek számokat összeválogatni, azok is túlságosan elnyomták a lényeget, elvonták a néző figyelmét a fontosabb dolgokról. Az egésznek olyan best of-hatása volt, mintha a készítők dicsekedtek volna, hogy mennyi számot tudnak beleszuszakolni a filmbe. Persze, amikor arabul szólalt meg a White Rabbit a Jefferson Airplane-től, már biztosan tudhattuk, hogy mindent idézőjelben kell érteni, de ezúttal Russellék nagyon átestek a ló túloldalára - így élvezhettük a zenéket, de az, hogy közben egy filmet is nézhettünk, szinte csak zavaró tényező volt.
Az Amerikai botrány hűvösen profi film lett, hideg, mint egy techdemó - csak éppen ez a demonstráció a hetvenes évekre datálható. Talán, ha nem lett volna ennyire terjengős, akkor igazán jó film is lehetett volna belőle, azonban így csak tisztességes, kellemes, ám üres és túlzottan elbizakodott alkotásról beszélhetünk, amit színészei menthetnek meg közepesre, a történet biztos nem.
Az az igazság, hogy David O. Russell jelenlegi helyzete Hollywoodban igazi rejtély. Pályája első három filmje is jól sikerült, mind a Gyagyás család, mind a Multik haza!, mind pedig a Sivatagi cápák, de a folytatást jelentő, Oscar-jelölésekkel elhalmozott trió (The Fighter - A harcos, Napos oldal, Amerikai botrány) is "csak" ezt a szintet hozta. Persze a nézői élménynek az égvilágon semmi köze holmi díjakhoz és jelölésekhez, szóval akinek bejött Russell előző két munkája, annak mindenképpen érdemes megnéznie az Amerikai botrányt. Egyébként csak azoknak, akiknek elég, ha profi színészi játékot láthatnak, mert egyébként maga a film nagyon vékony, még a rabló-átverős műfajból is akadtak jobbak 2013-ban. Bár ha a Nagy Trükk az volt, hogy a nézőket verik át, akkor nem szóltunk.
Azok a filmek mindig gyanúsak, melyeket már a forgatásuk megkezdése előtt Oscar-esélyesnek kiáltanak ki. Még akkor is, ha ezen sejtések sokszor beigazolódnak és valóban jól sikerült film születik az előhype-olt alkotásból. Az Amerikai botrány is ilyen film volt. Egyrészt azért, mert az a David O. Russell rendezte, akinek előző két filmje, a The Fighter - A harcos, valamint a Napos oldal jó pár jelölést kapott, többek között rendezői nominációkat, másrészt pedig azért, mert olyan szereplőgárdát sikerült összeszedni a filmre, akik mostanság ugyancsak Oscar-kedvenceknek számítanak. A film előtt Amy Adams 4, Jennifer Lawrence és Jeremy Renner 2-2, míg Christian Bale és Bradley Cooper 1-1 Oscar-jelölésnél járt - az már csak hab volt a tortán, hogy a Bale - Adams-duó a The Fighterért, míg a Lawrence - Cooper-páros a rendező 2012-es filmjéért kapott esélyt az arany szobrocskára. Összeszokott gárdáról volt tehát szó.
Ilyen előzmények után csoda, hogy a Napos oldalt követően az Amerikai botrány is megkapta a maga jelölését mind a négy színészi kategóriában? Ez ritka bravúr, nagyon kevés filmnek sikerült, igaz főleg azért, mert sokat nem úgy írnak, hogy legyen kiemelt, valamint másodlagos színésze és színésznője. Ezeket a jelöléseket valamilyen szinten még el lehet fogadni, főleg, hogy az Amerikai botrányt valóban a színészek viszik el a hátukon. Nagyon jók, de Oscar-kaliber alakítást inkább csak a remekül átalakuló, mégis visszafogott Christian Bale nyújt (ő többször fogyott már sokat filmjeihez, most inkább 20 kilót hízott), de még inkább a hanyagolt Jeremy Renner - utóbbinak az a balszerencséje, hogy a stúdió inkább a nagyobb esélyesnek tartott, idén duplázó Coopert "nyomta", s az eredményt látva jogosan.
Az Amerikai botrány és annak legjobb filmes Oscar-jelölése azonban... Nos, azon már sokkal többet lehetne vitatkozni. Egyfelől persze üdvözlendő, hogy az amerikai filmes akadémiai nem csak a lélekfacsaró, elevenbe vágó, lehúzó alkotásokat, a döbbenetes drámákat és a hátrányos helyzetű hősöket értékeli, hanem a könnyedebb filmeket is, azonban idén az Amerikai botránynál nem egy jobban sikerült alkotás is volt. Hiába máz ki ugyanis nagyon jól, hiába lett kivételesen igényes David O. Russell idei rendezése, rengeteg minden hiányzott benne, ami kiemelkedővé tette volna.
Például a történet, amely sablonos rablós-átverős sztorit ígér, egy ügyes szélhámossal, egy, a munkába beletanuló partnernővel, egy, magát a szakma nagyjának képzelő FBI-ossal, valamint egy könnyűnek tűnő célponttal, no meg két millió dollárral. És mindez a 70-es évek végén történik, valós alapokra építkezve, ugyanis az Abscamet, az arab átverést valóban megvalósították Amerikában.
Annak ellenére, hogy habkönnyű az alap, Russell elég sok tartalommal tölti meg - ő maga is elmondta ezzel kapcsolatban, hogy számára nem a történet fontos, hanem a karakterek, így a forgatáson sem mindig tartották magukat a forgatókönyvhöz, rengeteg volt az improvizáció, mely remekül megalapozta a főhősöket. Ebben ráadásul az is segített, hogy többen is narrálják a történetet, így jó pár nézőpontot is kapunk, ami izgalmas megoldás és ekképp mindenki találhat magának olyan karaktereket, akinek "szurkol". Legalábbis találhatna, mert hiába alapozzák meg őket, egyikük sem lett túl érdekes, s különösebben nem szimpatikusak, és éppen ezért a sorsuk teljesen hidegen hagy minket.
De még ennél is nagyobb baj, hogy a rendezőt olyannyira nem a zsenge sztori foglalkoztatta, hogy azt minden másnak alárendelte. Például valamiért iszonyatosan sokat törődött a külsőségekkel, díszletekkel, jelmezekkel, no meg a főhősök frizurájával, elég csak a kikacsintás ellenére is igen öntelt első jelenetre gondolni - valahol elégtétel is volt, hogy a hajdizájn (értsd: fodrászat) nem kapott Oscar-jelölést.
Persze az efféle mellékes dolgokkal nem lett volna persze semmi baj, ha nem a történet kárára kerültek volna túlsúlyba. És akkor a zenéről még nem is beszéltünk. Hiába sikerült remek számokat összeválogatni, azok is túlságosan elnyomták a lényeget, elvonták a néző figyelmét a fontosabb dolgokról. Az egésznek olyan best of-hatása volt, mintha a készítők dicsekedtek volna, hogy mennyi számot tudnak beleszuszakolni a filmbe. Persze, amikor arabul szólalt meg a White Rabbit a Jefferson Airplane-től, már biztosan tudhattuk, hogy mindent idézőjelben kell érteni, de ezúttal Russellék nagyon átestek a ló túloldalára - így élvezhettük a zenéket, de az, hogy közben egy filmet is nézhettünk, szinte csak zavaró tényező volt.
Az Amerikai botrány hűvösen profi film lett, hideg, mint egy techdemó - csak éppen ez a demonstráció a hetvenes évekre datálható. Talán, ha nem lett volna ennyire terjengős, akkor igazán jó film is lehetett volna belőle, azonban így csak tisztességes, kellemes, ám üres és túlzottan elbizakodott alkotásról beszélhetünk, amit színészei menthetnek meg közepesre, a történet biztos nem.
Az az igazság, hogy David O. Russell jelenlegi helyzete Hollywoodban igazi rejtély. Pályája első három filmje is jól sikerült, mind a Gyagyás család, mind a Multik haza!, mind pedig a Sivatagi cápák, de a folytatást jelentő, Oscar-jelölésekkel elhalmozott trió (The Fighter - A harcos, Napos oldal, Amerikai botrány) is "csak" ezt a szintet hozta. Persze a nézői élménynek az égvilágon semmi köze holmi díjakhoz és jelölésekhez, szóval akinek bejött Russell előző két munkája, annak mindenképpen érdemes megnéznie az Amerikai botrányt. Egyébként csak azoknak, akiknek elég, ha profi színészi játékot láthatnak, mert egyébként maga a film nagyon vékony, még a rabló-átverős műfajból is akadtak jobbak 2013-ban. Bár ha a Nagy Trükk az volt, hogy a nézőket verik át, akkor nem szóltunk.
|
Amerikai botrány (American Hustle)
színes, feliratos, amerikai-angol krimi, 137 perc, 2013 16 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: David O. Russell forgatókönyvíró: David O. Russell, Eric Warren Singer operatőr: Linus Sandgren producer: Megan Ellison, Charles Roven, Richard Suckle szereplők: Christian Bale (Irving Rosenfeld) Bradley Cooper (Richie DiMaso) Amy Adams (Sydney Prosser) Jennifer Lawrence (Rosalyn Rosenfeld) Jeremy Renner (Carmine Polito) |
